Pokoli hivatás és isten csendje: öt krimi az elmúlt pár hónapból

Fotó: AGENCIA ESTADO / WILTON JUNIOR

-

Jo Nesbø-t a siker giccsszerzővé tette, James Ellroy nem ismer mértéket, Elmore Leonard viszont felnőtt embernek nézi az olvasót, Håkan Nesser pedig leás a fekete üledékig. De mitől jó a krimi? Mitől hisszük el? Nem lehet véletlen, hogy a 20. század egyik legnagyobb filozófusa is több filozófiát talált a detektívregényekben, mint a szaklapokban.


A jó regény olyan, mint a villanykörte: becsavarom – ég.

Ha nem tévedek, Schöpflin Aladár, a Nyugat jeles kritikusa mondta ezt a pályakezdő Ottliknak. Szellemes aforizma, noha szinte bizonyos, hogy nem az úgynevezett magaskultúra, hanem inkább a tömegkultúra termékeire igaz. Mert míg a remek, sőt klasszikus regények közt számos olyat tudunk említeni, amely nemigen ég vagy csak pislákol (Kafka, Joyce és Musil befejezetlen, mégis nagy művei, nálunk talán Szentkuthy regényei lehetnek a legkézenfekvőbb példák), addig a krimitől elvárjuk, hogy tökéletesen működjön. E tökély nélkül nem is fogyasztható, vagy csak nyögvenyelősen.

Furcsa befogadói helyzet áll elő: a tömegkulturális termékektől (talán éppen termék mivoltuk miatt) nagyobb tökéletességet követelünk/vágyunk, mint a magasröptű szféra jelenségeitől, noha utóbbiak elvileg az esztétikai értékek világának csúcsát hivatottak képviselni.

Ez megfogalmazható jóval pragmatikusabban is, ahogy Sol Faber, az irodalmi szerkesztő teszi Lawrence Sanders, a ragyogó amerikai szerző A trükk című regényében. Jannie, az ígéretes krimiírónő ravasz agya új termékében tévútra téved, és kiadója szerint „elveszítette kapcsolatát a valósággal”. Faber kioktatja: „Hallgass ide, Jannie! Tudod, miért olvasnak az emberek ilyen könyveket? Krimit, meg ilyen kémszarságot. Azért, mert rendes. Semmi elvarratlan szál. Az olvasók azt szeretik, ha semmi sem marad befejezetlenül, megválaszolatlanul. Mert mindenki olyat keres, ami nem létezik a valóságban.” Még pontosabban: „A krimi mese. De hihető mese. Az olvasónak azt kell hinnie, hogy a szerző nem csinál mást, mint valós eseményeket mesél el közérthető nyelven.”

A magyarul az elmúlt pár hónapban megjelent krimiket most többnyire ilyen alapon fogom ismertetni és értékelni. A lista szubjektív és részben véletlenszerű. A tömeges megjelenés miatt egyetlen recenzens sem törekedhet a teljességre.


Maj Sjöwall és Per Wahlöö


A skandináv krimi: balos sport

A skandináv krimi áruvédjegy lett az utóbbi évtizedben; az Animus kiadó egyenesen ezzel a felirattal jelenteti meg a zsáner darabjait. Zsánernek nevezem, mivel egyértelműen felismerhető tulajdonságokkal rendelkezik, noha persze szerfölött komoly a különbség egy dán és egy svéd regény között, de a kultúripar mindig is az uniformalizálásra törekedett, így érdeke, hogy összemossa az eltéréseket.

Fokozza a műfaj erejét, hogy a skandináv bűnregény nem a semmiből jön, nagyon is léteznek az alapító ősei, mégpedig a svéd házaspár, Maj Sjöwall és Per Wahlöö személyében. Az 1965–75 között írt tíz regényükben már a műfaj összes mai jellemzője megtalálható.

A legfontosabbak:

  • a könyv a rendőrség munkáját állítja a középpontba, vagyis eltűnik a régebbi regényekben (Dashiell Hammett, Raymond Chandler, Ross Macdonald, Agatha Christie) uralkodó magándetektív alakja, és elenyészik az a formálás is (ennek legnagyobb mestere Patricia Highsmith volt), amely a bűnözőt vagy a bűn olykor botcsinálta elkövetőjét és annak pszichológiáját taglalja részletesen. A rendőrség ekkor egyfajta családként jelenik meg, és noha ismereteim szerint az ötvenes évektől kezdve az amerikai Ed McBain alkalmazta először ezt a módszert, mégis a skandinávoknál vált formateremtő erővé. De míg az amerikai írónál van némi cukiságdózis a 87-es körzet rendőreinek ábrázolásában, ennek alig látjuk nyomát a sprődebb északon. A skandináv könyvekben sokkal több a konfliktus a rendőri csoport tagjai között, és gyakran éppen ezek az összeütközések viszik előre a nyomozást, vagyis a cselekményt.
  • Rendkívül erős társadalomrajz, úgyszólván kritikai realizmus. Jo Nesbø, a manapság talán legsikeresebb skandináv mondja egy interjúban, egyértelműen a Sjöwall–Wahlöö-párosra utalva: „A krimiírás balos sport Skandináviában. A hatvanas-hetvenes években a szélsőbalról indult ez az irányzat. Az a fajta társadalomkritika, amit a krimiírók gyakorolnak, a baloldal monopóliuma.” Ez tiszta beszéd, és feltehetően igaz. Mert ne feledjük, éppen Nesbø volt az, aki talán legjobb könyvében, a norvégul 2000-ben megjelent, Vörösbegyben szinte megjósolta a 2011-ben bekövetkezett Breivik-féle tömeggyilkosságot. És ugyanez a regény tárja föl, hogy a norvégok posztmodern náci gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, egészen a második világháborúig. Ebből következik a
  • harmadik elem, vagyis az, hogy a regények analitikus módszert használnak, mint a formálás norvég ősapja, Ibsen. Miként az ő darabjaiban (melyek jellemző színtere Karinthy szerint: „kellemesen berendezett családi pokol”), itt is a gyakran az elég távoli múltban elkövetett (ős)bűn kínálja a friss rémtettekre a magyarázatot; a múlt feltárása és elemzése lesz a nyomozás lényege.


Håkan Nesser: Nő anyajeggyel; A felügyelő és a csend

Paradigmatikus esete ennek az 1950-ben született svéd szerző magyarul friss, ám eredetileg már 1995-ben, illetve 1997-ben megjelent két regénye. Nesser könyveinek főszereplője, Van Veeteren főfelügyelő és csapata az első kötetben egy kvázi sorozatgyilkosság után kutat, mely természetesen a múltban leli magyarázatát, és amelyről gyorsan kiderül, hogy voltaképpen bosszúhadjárat egy régen elkövetett szörnyűség megtorlására.


Håkan Nesser


Hihetetlenül szomorú történet, és persze ez is a skandináv krimi védjegye, a mélységes melankólia. Ám ez mindenekelőtt a rendőrségnél dolgozó főhősökre áll, akik, mint Van Veeteren is, az alkohol mellett többnyire klasszikus zenék, legkivált operák hallgatásával próbálják leküzdeni szomorúságukat, mely a reménytelenül bűnös emberiség rémtetteinek láttán ragadja torkon őket. Így aztán a rendőri munka lélektanának egyik alapvető mozzanata, a vadászösztön és a bűnös iránti undor vagy legalábbis megvetés és erkölcsi felháborodás időleges marad. Nem ez a legfőbb élmény és motívum, noha persze a rendőrség nem létezhetne nélküle.

Van Veeteren bölcselkedései közepette szerfölött ingoványos talajra téved, amikor rádöbben, hogy a vadászösztön a gyilkosra is jellemző: „ha nem rendőr lettem volna, akkor valószínűleg gyilkos”. De ez csak a kezdeti élmény.


Valamikor menet közben bekövetkezett a fordulat, és amikor végül ott állt, foga közt a prédával, az elkövetővel, akkor kizárólag megvetést és undort érzett. Az izgalom pusztán elméleti volt. És pusztán kezdeti. Mert ha elég mélyen ásunk le a sivár valóság talajába, súgta neki a tudata, ha leásunk egész a bűn rétegéig, ott csak a vigasztalanul fekete üledéket találjuk. Az eltorzult társadalom féregrágta gyökereit.

Ugyanakkor természetesen a társadalom eltorzulása is történelmi eredetű. És úgyszólván veleszületett. Van Veeteren feltehetően osztja Kant meggyőződését a „gyökeres rossz” adott és kiirthatatlan létezésében: „Egyszerűen így működnek a dolgok – ezzel két-háromezer évnyi kultúra és törvényhozás sem tudott mit kezdeni. A civilizáció máza, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, bármelyik pillanatban elkezdhet repedezni, lepattogzani, és felfedni az alatta rejlő sötétséget.” A történelmi tapasztalat ugyanebbe az irányba mutat: „Sokan talán úgy képzelték, hogy 1945 után Európa védett menedék lesz, de Van Veeteren nem tartozott közéjük. És aztán történt, ami történt. Szarajevó, Szrebrenyica és a többi.”


krimiírók, Hakan Nesser

Håkan Nesser


Ingmar Bergman művészete is hathatott sok skandináv krimiszerzőre: isten csendje a fő élmény. Az igazán mély skandináv krimikben (a már fölsoroltak mellett az izlandi Arnaldur Indridason nevét kell föltétlenül megemlíteni) az állami alkalmazott rendőr a rejtőzködő isten mélabús szolgája. Istené, aki ráadásul hallgat. Mondhatná erre egy vérbeli kultúrsznob, hogy amit Van Veeteren és a többiek kifejtenek, az csupán felületes konyhafilozófia. (Bár Wittgenstein egyszer azt mondta, több filozófiát talált a detektívregényekben, mint a legjobb angol filozófiai lap, a Mind összes évfolyamában.) Meglehet. De a skandináv rendőrök gondolkodásának hitelessége aligha kétségbe vonható. És ebben a műfajban ez az egyik legfontosabb elem, ha nem tévedek.

(Animus, 2015. Mindkettő Torma Péter fordítása. 299 illetve 306 oldal, mindkettő 3590 Ft)


Jo Nesbø: Fehér éjszaka

Éppen a hitelesség, az emberi arcélek maszatossága, a szereplők kicsiny, de komolyan megélt és hihető, a saját tapasztalataikon alapuló igazsága az, ami hiányzik a régebben igen kiválónak mutatkozó norvég író új könyvéből. És végeredményben ezért kapunk ezúttal kulisszahasogató giccset Nesbøtől.


krimiírók, Jo Nesbo

Jo Nesbø


Már az alaptörténet is szentimentális: Jon Hansen a Halász becenevű vezető drogdílernek dolgozik behajtóként. Ám, persze jó pénzért, egy alkalommal futni hagy egy embert, aki tartozik a Halásznak, és akit ezért meg kellene ölnie. Mindezt azért teszi, hogy képes legyen finanszírozni halálosan beteg kislánya orvosi kezelését. Persze lebukik, és menekülni kell Oslóból, és meg sem áll egészen Norvégia egyik legészakibb vidékéig, a számi nevű szórványnép hazájáig, amelyet mi inkább Lappföld néven ismerünk.

Íme, az érző lelkű, pitiáner gengszter. Hansen olyan bravúrosan képes becsapni önmagát, hogy egy rövid ideig a gyanútlan olvasó is partnere lesz az öncsalásban. De kezdünk kissé elbizonytalanodni, amikor a számik közt elvackolódva beleszeret Leába, a tiszta erkölcsű és mélyen vallásos (a lutheri protestantizmus egy különös ágának, a laestadiánusoknak hitét követő) középkorú szépségbe, akinek viszont el kell viselnie a férje által gyakorolt mindennapos családon belüli erőszakot. Ám a véletlen a szerelmesek segítségére siet, a politikailag aggasztóan inkorrekt férj belefullad a tengerbe, és immár semmi akadálya, hogy Jon és Lea egymáséi legyenek.

Mint látható, elvileg Isten itt is komoly szerephez jut, nem is beszélve arról, hogy a számik egy része megmaradt pogánynak, és a sámánizmust adorálja, szóval még egy körömfeketényi vallásháborút is követhetünk a regény lapjain. A széplelkű bérgyilkos is isten csendje ellen lázad, amikor felteszi a kérdést, amely persze már többek közt Voltaire-nek is fejfájást okozott: „Ha tényleg létezik maga isten, akkor miért játszadozik így az emberiséggel? Miért engedi, hogy valaki csak azért szülessen erre a világra, hogy szenvedjen, más pedig azért, hogy bőségben éljen?”


krimiírók, Jo Nesbo

Jo Nesbø


De ez inkább csak paródiája a metafizikai vagy szociális érzékenységnek. Nem beszélve a kultúrák úgynevezett egyenlőtlen fejlődéséről: egyrészt mindenki mobiltelefont markol, de másik kezével sámándobot dönget és hozzá valami kétes eredetű, viidna nevű számi pálinkát nyakal. Vagyis a teológiai mellé még néprajzi giccset is kapunk. És a végén, persze átvitt értelemben, ebben a pszeudokrimiben is éppúgy feljön a nap, akár egy hollywoodi filmalkotásban.

Úgy tűnik, Nesbø számára is zsákutcát nyitott a túlzott siker.

(Animus, 2015. Petrikovics Edit fordítása. 221 oldal, 2980 Ft)


James Ellroy: Perfídia

Az 1948-ban Los Angelesben született James Ellroy egy interjúban kijelentette: „Én vagyok a valaha élt legnagyobb krimiíró. Az vagyok a krimi műfajában, ami Tolsztoj az orosz regényben, Beethoven a zenében.”

No, ilyesmit egy skandináv soha nem mondana. Ám legyen bármilyen pofátlan ez az öntömjén, esztétikai érzületét tekintve alighanem megalapozott; Ellroynak ugyanaz a törekvése, mint Tolsztojnak volt a Háború és béke oldalain: teljes körképet festeni az amerikai történelem közelmúltjáról, és ily módon megalkotni az amerikai élet enciklopédiáját.


krimiírók, James Ellroy

James Ellroy


Ugyanakkor talán találóbb lenne „a krimi Zolája” elnevezés. De míg a jeles francia naturalista Párizs gyomrának volt krónikása, Ellroy inkább Los Angeles májának törvényszéki boncnoka. Férfi és női disznók nyüzsögnek regényei lapjain; aljasok, bestiálisan gonoszok, sunyik, alattomosak, született árulók és gyilkosok, alkoholisták, szadomazochisták, pedofilok, leszbikusok, szodomiták és pederaszták; hordószám vedelik a whiskyt, nagy kanállal zabálják a benzedrint és a kokaint, és mindegyiknek van valami mocskos kis titka a lelke érzelmi spájzában. Mindez olyan hőfokon elbeszélve adja elő Ellroy, a borzalmakat olyannyira mérték nélkül zúdítja az olvasóra, hogy a végén már eszünkbe jut Karinthy Zola-paródiájának egy kitétele: „a rue de Bombarde sarkán egy tüdővészbacillus állt, és a bajszát pödörte”. Állat az emberben, hogy ezúttal a valódi Zolát idézzem. Persze afféle musicalállatok ezek. Mert ha éppen elfogja őket a morális megtisztulás gondolata, akkor pityergősek lesznek, érzelmesek, mint egy Romana regényújság, és félő, hogy kivakarhatatlanul beleragadnak a melodráma vattacukros lepedékébe.

Példás esete ennek a Perfídiában szereplő Kay Lake, ez a toporzékoló drámai szende, aki szabad idejében Chopint zongorázik, Marxot olvas, de ugyanakkor semmi emberi nem idegen tőle, így aztán önmaga keresésének eldobált óvszerekkel dúsan szegélyezett útján derekasan helytáll a különféle lepedőkön is. És ha nem az éppen következő orgazmusán mereng, a német expresszionisták modorában próbál festeni.

De persze éppen a német expresszionisták, egy Max Beckmann vagy egy Georg Grosz modorában dolgozik maga Ellroy is. Nála minden mozzanat zsírosan, még melegen és vastagon kerül a vászonra; a színek üvöltenek; a figurák gonoszságtól duzzadóan vetik bele magukat a különféle szituációkba, és az egész azzal fenyeget, hogy hörögve kiugrik a kötéstáblák közül, és jó alaposan tarkón vágja az olvasót. De hát ez is volt a cél.

Ellroy összetéveszti a brutális témát magával az ábrázolással, pontosabban azonosítja a kettőt; nem ismer mértéket, és az elbeszélői távolságtartás erénye feltehetően csak amolyan buzi szépelgés a szemében. Kidolgozás, plaszticitás, némi türelem, netán megértés a saját hősei iránt – ugyan már. Rövid, a minimális közlésre szorítkozó mondatokat ír, ezzel állítólag a bebop jazz staccatós stílusát próbálja imitálni. Valahogy így:


Négy japcsi a boncasztalon. Orrfacsaró kipárolgások. Nagy bűz egy kis helyiségben. (...) Dudley ásított. Blanchard eldobta a cigarettáját. Sisteregve aludt el egy vértócsában.

Mint az életben.

Magyarul frissen megjelent regénye az úgynevezett második L. A. Quartet első darabja; amely időben – az itthon is megjelent – regényfolyam, az első négyes előtt játszódik, több szereplője feltűnik benne.

A regény az 1941. december 6-tól, azaz a Pearl Harbort lebombázó japán támadás előestéjétől a december 29-ig tartó időszakaszt öleli fel. Témája szerint tehát egyfajta történelmi regény, mely persze számos bűnügyi elemet is tartalmaz, és egyben megkísérli, hogy bemutassa az amerikai (még pontosabban a Los Angeles-i) társadalom különféle rétegeinek sokféle válaszát, melyet a roppant kihívásokra ad az immár Amerikát is érintő világháborúban. Mindamellett sem a társadalmi-történelmi regény, se a bűnregény követelményeinek nem tesz eleget. Inkább valamiféle zűrös látomássorozatról van szó, szerfölött gyermeteg morállal és világszemlélettel.

Ellroy mindig sok. Sok a vér, sok az ital, sok a szex, sok a vízió – egyszerűen minden eltúlzott és túlhabzó.


krimiírók, James Ellroy

James Ellroy


Hát igen, ez semmiképpen sem „rendes” krimi. Az infantilisen kusza cselekményben már azt sem tudjuk, ki kivel van, ami, talán szándékosan, a Hobbes-féle világállapotot akarja megjeleníteni: „mindenki harca mindenki ellen”. De a teljes erkölcsi relativizmus alapján csak káosz bontakozhat ki, egyfajta absztrakt expresszionizmus ez.

Nem az a baj, hogy Ellroy szerint az ember gonosz állat, hiszen valami ilyesmire jutott a svéd Van Veeteren is. Hanem inkább az, hogy Ellroynál ez legfeljebb stiláris elem, irodalmi ráfogás, nem megélt tapasztalat.

(Jaffa, 2015. Illés Róbert fordítása. 753 oldal, 3990 Ft)


Elmore Leonard: Gengszterek földjén

Éppenséggel az irodalmiság, a művészkedés az, ami a legtávolabb áll az 1925-ben született és 2013-ban meghalt amerikai írótól. Az írás tíz szabálya című rövid esszéjének legfontosabb tétele a ráadásként adott 11-ik: „Ha valami megírt szövegnek tűnik, írd át!”

Leonard esztétikája merőben pragmatikus, és mindig az olvasó szempontjait tartja a legfontosabbnak; az élőbeszédhez közel álló elbeszélés híve és legnagyobb mestere. Ebből adódik, hogy könyveiben a párbeszéd biztosítja a cselekmény és a történet lefolyásának helyzeti és egyben mozgási energiáját. Szerinte a sok leírás csak rizsa, és ezért zavarólag hat, hiszen Leonard nagykorúnak tekinti az olvasót: „Kerüld a figurák részletes leírását; kerüld el a helyek és dolgok részletes leírását.” Még attól is óvja az írót, hogy a párbeszéd bonyolításakor más segédegyenest is szerepeltessen, mint ezt: „mondta X. Y.”


krimiírók, Leonard Elmore

Elmore Leonard


A legritkább esetben lépteti fel regényeiben a klasszikus krimi jellegzetes főalakjait, nála nincsenek magándetektívek, rendőrök, helyszínelők, boncolóorvosok. A főszerepeket kisebb és nagyobb kaliberű gengszterek, kurvák játsszák, valamint „a törvény emberei”, a rendőrbírók, óvadékügynökök, vagyis olyan alakok, akik a bűnüldözés perifériáján helyezkednek el. És ott vannak még a lihegő újságírók, akik pedig a szellemi lét taccsvonalánál dolgoznak.

Ez Leonard egyik legfőbb védjegye: ő a peremlények írója. Ebből eredően, mivel a nyomozást végző figurák a háttérben maradnak, Leonard krimijeiben a „ki tette?” kérdése a legritkább esetben merül fel, hiszen már a könyv legelején teljesen világos, hogy ki volt a gyilkos, és az is tiszta, hogy ki kivel van. A kérdés inkább az: miért történt a bűntény, melyek a bűnözők motívumai, miféle pszichológia mentén cselekednek. De még ennél is fontosabb probléma, hogy miféle lelki állapotban, miféle mozgatóerők révén működnek a törvény kevésbé látható oldalán dolgozó alakok, akik éppúgy ölnek, mint a bűnözők, ezért az ő moráljuk is megalapozásra szorul.

Leonard azt sugallja, hogy a morális feddhetetlenséghez a törvényesség, a puszta legalitás nem elég. Carl Websternek, a Gengszterek földje (eredetileg: The Hot Kid, 2005) rendőrbírójának látszólag mindig igaza van, amikor agyonlő egy bűnözőt. De Leonard nagyon finoman azt is érzékelteti, hogy ez nem teljesen igaz, és ezzel olyasmit sugall, hogy a bűnözők és a törvény emberei között eléggé cseppfolyósak a morális-lélektani határok. Carlnak van egy mániákusan visszatérő (és természetesen a sajtó által is felkapott) mondata minden legális gyilkossága előtt: „Ha elő kell húznom a fegyveremet, agyon fogom lőni.” Mire Jack Belmont, az elbitangolt milliomosgyerek, plusz bankrabló és gyilkos, ez a minden jel szerint erkölcsi hulladék így oktatja ki a rendőrbírót, ráadásul Louly, Carl szeretője jelenlétében:


Mindig, amikor lelő valami szerencsétlen flótást, és bekerül a képe az újságokba, ott van ez is: „Ha elő kell vennem a fegyveremet…” Vagy inkább úgy szokta mondani, „ha elő kell húznia”? Tudom, hogy mindig szó szerint ugyanazt mondja. Mi a francért húzná elő egyébként, ha nem azért, hogy öljön? Sosem értettem, mi értelme van ennek a szövegnek. De kifogásnak jó, nem igaz? Ott hever egy hulla, erre valaki azt mondja: „Kár, hogy meghalt, de a saját hibája volt. Ő kényszerítette Carlt, hogy fegyvert rántson. Egyébként Carl a légynek sem ártana. Olyan remek fickó. Imádja az őszibarackos fagylaltot.

Ugyan mit szólhat erre Carl? Semmit: „szótlanul meredt maga elé”.

Na, itt mutatkozik meg a maga teljes fegyverzetében Elmore Leonard írói nagysága. A pőre dialógus révén tökéletes szituációt teremt, miközben a szerző mint narrátor egyetlen pillanatig sem avatkozik be a dolgok menetébe. Csak lehetőséget teremt a beszélgetésre, nem ítélkezik közvetlenül. Azt rábízza másokra, vagyis a regényalakjaira, és végső soron a figyelmes olvasóra. Mivel a teljes mondat így szól: „Louly Carlra pillantott, aki szótlanul meredt maga elé.” Ebből azonnal tudjuk, mit gondol a három szereplő, anélkül, hogy az elbeszélő akár egyetlen szót szólt volna.


krimiírók, Leonard Elmore

Elmore Leonard


Természetesen Leonard regényei a lehető legrendesebbek. A szó minden értelmében. Vagyis nem csupán arról beszélhetünk, hogy minden mozzanat a helyére kerül, a mese összes zsákja megtalálja a maga foltját, és a vég egyfajta tökéletes kielégülést hoz. A zárlat morális értelemben is rendes. Noha Carl is perverz bűnös valamilyen értelemben (egy másik áldozata azzal vádolja, hogy szexuális kielégülést talál abban, amikor gyilkol), mégis egyértelmű, hogy a törvény és a gengszterek világa más világ. Leonard azt a dilemmát ábrázolja felülmúlhatatlan leleménnyel és morális arányérzékkel, amelyet már Chandler egyik alakja kimondott az 1943-as Asszony a tóban lapjain:


A rendőri hivatás pokoli probléma. Olyan, akár a politika. A legjobb emberi minőséget igényli, ugyanakkor semmi sincs benne, ami a legjobb emberi minőséget vonzaná.

Leonard tudja, hogy Carl sok tekintetben silány alak, de még mindig az elérhető legjobb minőség.

(Jaffa, 2015. Illés Róbert fordítása. 287 oldal, 2940 Ft)


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!