Péterfy Bori embert csinált a szörnyből

Fotó: Orlai Produkció / Takács Attila

-

Kinek kell színházban a Száll a kakukk fészkére, amikor ott a remek, Oscar-díjas film? Znamenák István rendezése izgalmasan átértelmezi Ratched nővér hírhedt figuráját, és ezzel bizonyítja az új előadás létjogosultságát.


Gyorsan legyünk túl a kötelezőn: nem, egyáltalán nem vagyok oda az Orlai-receptért, hogy remekműveket, kultfilmeket remake-elnek a színpadon, ennek eredménye a legtöbb esetben óhatatlanul csalódás. És igen, tudom, hogy a most bemutatott Száll a kakukk fészkére nem a filmből (és nem is a Ken Kesey-regényből), hanem a színdarabból készült, de mindannyian tudjuk, hogy ha Milos Forman nem rendez Jack Nicholson főszereplésével egy 5 Oscar-díjat nyerő filmet a könyvből, akkor ma Znamenák István sem állítja színpadra a darabot a Belvárosi Színházban. Szóval a szkepszis abszolút indokolt, de szemben néhány korábbi Orlai-produkcióval, ez az előadás többet nyújt egy kultmű gyenge-közepes felmondásánál.


Jéger Zsombor mint Billy és Szabó Kimmel Tamás mint Randle McMurphy a Száll a kakukk fészkére című előadásban


A kórtermi színpadkép hatásos: hátul a sarokban nővérkalicka, elöl a színpad teljes hosszában kerítés zárja el tőlünk a játékteret, pontosabban minket a játéktértől: az éjjeliőr sötétben nézőteret pásztázó zseblámpája rögtön jelzi, hogy mi vagyunk az igazán súlyos betegek. Ezt később azért jól a szánkba is rágják, vicceskedve – az előadásban van pár ilyen túlságosan didaktikus, közben olcsó poénokkal súlytalanná tett momentum, amit elegánsabban is kezelhettek volna; no, de ez úgy van belőve, hogy mindenkinek tutira leessen a tantusz.

Akad még néhány efféle majdnem-jó megoldás: a háttérben zúgó-búgó, irritáló zaj – ami nem elég hangos, és túl sokszor elhallgat ahhoz, hogy igazán nyomasztóan hasson. Az ápoltak dinamikus csoportjelenetei, amelyek néha bárgyú viccelődésbe torkollnak ahelyett, hogy igazi jelentőséget nyernének, vagy a féktelen bulijelenet, amely egyszerűen túlnyújtott, és a végére egyhangúvá válik. Mindnél úgy tűnik, hogy a közönség vélt igényeihez idomítás (ne legyen túl nyomasztó, legyen vicces, legyen benne felszabadító rész) során vesztettek élükből és hatásukból. De ezek csak apró, nem lényeges tökéletlenségek, az előadás úgyis a két főszereplőn áll vagy bukik.



Péterfy Bori alakítja az osztályt uraló Ratched főnővért, Szabó Kimmel Tamás pedig Randle McMurphyt, a lázadó lókötőt, aki elintézte, hogy a börtönből átszállítsák az elmegyógyintézetbe, ahol, reméli, kicsit könnyebb lesz az élete. A sztorit feltehetően mindenki ismeri, a gerince ennek a két figurának a tragikus kimenetelű összecsapása. Az eredeti regény, darab és film közt vannak különbségek, persze, de azonos bennük, hogy Ratched nővér és McMurphy szinte szimbolikus figurákká válnak: az embereket értelmetlen szabályok közé záró és ezzel elembertelenítő Rendszerrel kerül szembe a szabadságot és individualizmust hirdető Lázadó. És hadd spoilerezzek: a Rendszer győz.



A minden idők legemlékezetesebb filmes gonoszainak listáin is rendszeresen felbukkanó Ratched nővér a filmben (Louise Fletcher) a regényben és a drámában higgadt, hideg szörnyeteg, aki igaza biztos tudatában, érzelemmentesen és főleg: a rendszer által biztosított eszközeivel irtó hatékonyan tapossa el McMurphy szabad szellemét. Az osztályon ő az Isten, de valójában csak kis fogaskerék abban a bonyolult szerkezetben, amelynek célja az egyén felszámolása. Kettejük történetére ráhúzhatók a legkülönfélébb történelmi korok, politikai-társadalmi berendezkedések és hatalmi rendszerek, a szomorú tanulság általános érvényű.

Péterfy Ratched nővére az első pillanattól fogva kicsit mást sugároz: szigora mögött folyamatosan ott az emberség – egy ideig nehéz eldönteni, hogy ez rendezői koncepció, vagy a színésznő humánuma sejlik át akaratlanul is. Szelíden csökönyös akarnok, de nem szívtelen, és nem a rendszer vak kiszolgálója, hanem érző és tudatos lény. Nem azért teszi, amit tesz, mert a szabályok mindenek felettiségében hisz, és egyetlen célja a hierarchia fenntartása, hanem azért, mert meg van győződve róla, hogy ez áll a betegei érdekében. Szándékai nemesek, a hivatását szolgálja, azaz: jót akar. Távolról sem szörny.



Szabó Kimmel meggyőzően, magával ragadóan alakítja a féktelen, éles eszű, lendületével és sármjával az egész osztályt elvarázsoló felforgatót, talán csak egy árnyalatnyit fiatal a szerepre. Így lázadása inkább kamaszlázadás marad, és mint ilyen, nem válik univerzális érvényűvé. De ez ide pont illik: Znamenák rendezése visszahozza a történetet az egyetemesből az egyének szintjére, egy fiú és egy nővér tragikus találkozásává egyszerűsödik vissza a cselekmény.

Nem McMurphy tragédiáját látjuk, hanem két emberét. Ratched nővér kicentizett világa a szemünk előtt omlik össze Billy halálával; ez az a pont, ahol Znamenák rendezése határozottan az alapanyagtól eltérő pályára áll. A nővér eredetileg kegyetlen, manipulatív mondatai, amelyek öngyilkosságba hajszolják Billyt, itt téves, de őszinte meggyőződésből fakadnak, és a halálhírre itt fájdalomtól összeroskadó Ratched kilométerekre van a film és a könyv érzelemmentesen reagáló figurájától. Ezt követő, McMurphyt hibáztató mondatai („Emberéletekkel játszik! Istennek hiszi magát?!”) is egészen más jelentést hordoznak a regényben, mint itt: előbbiben a nővér ekkor diadalmaskodik betege felett, itt kétségbeesetten felelősségre vonja – úgy érezzük, jogosan. Ebben az előadásban a két figura egy szintre kerül, osztoznak a felelősségben: az ingatag lelkiállapotú betegeket a maga módján szintén manipuláló McMurphy felelőtlenségével épp annyira vétkes a tragédiában, mint a nővér.


Péterfy Bori és Szabó Kimmel Tamás


Ratched és McMurphy utolsó – sem a regényben, sem a filmben nem szereplő – közös jelenete pedig egyetlen gesztussal egészen új dimenziót nyit meg Ratched figurájának értelmezésében. A nővér sérült lelkű, szeretetéhes, a férfiaktól rettegő, de közelségükre ácsingózó nőként meztelenedik le előttünk hirtelen, ahogyan legmélyebb motivációjára fény derül. Elgondolkodtató, érzékeny megoldás.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!