Óz tűzcsóvája sem varázsol el a Vígszínházban

Fotó: Vígszínház / Gordon Eszter

-

Az Óz, a csodák csodája kicsit olyan a Vígszínházban, mint a címszereplője: a szemkápráztató díszlet és a lenyűgöző effektek mögül hiányzik az ezekhez fogható tartalom.


Az Óz, a csodák csodájához hasonló előadásoknál mindig felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is nézzük meg egy kultuszfilm színpadi adaptációját? Mit tud hozzáadni a klasszikus színházi forma ahhoz, ami egyszer már tökéletesen teljesített egy másik audiovizuális médiumban? A produkciós irodák jól bevált válasza ilyenkor egy-egy ismert magyar színész feltüntetése a plakáton, egy érdekfeszítő kortárs értelmezés ígérete vagy egy izgalmasnak ígérkező vita az eredeti mű szellemiségével. Marton László rendező azonban nem ezek közül a lehetőségek közül választott a javarészt pályájuk elején álló színészekkel színpadra állított új Óz esetében. Az 1939-es film aránylag pontos megidézésével leginkább az idősebbek nosztalgiájára akarhatott hatni, ám előadásából pont az a lendület és erő hiányzik, ami az eredetiben máig ott van.


Szilágyi Csenge mint Dorothy a Vígszínház Óz, a csodák csodája-előadásában


Természetesen az ember szívesen együtt dúdolja a színészekkel Harold Arlen és Herbert Stothart klasszikus zenéjét, amikor magyar fordításban megszólal az Over the Rainbow vagy a Follow the Yellow Brick Road, és gyermeki örömmel nézzük az egymásba karoló szereplők jellegzetes ugrálós járását is éneklés közben. Ugyanilyen jó sokadszorra is viszontlátni az eredeti film nevezetes vizuális megoldását, amit a 2013-as, James Francóval készült eredettörténet, az Óz, a hatalmas is hatásosan használt: Kansas szépia fényeit a forgószél után az álomvilág rikító szivárványszínei váltják fel. Benedek Mari jelmezei pedig, ha nem is pontosan, de összhatásában mindenképpen felidézik az eredeti film varázslényeinek ruházatát.



Az előadás azonban éppen azon a ponton a legerősebb, ahol a leginkább eltávolodott a film puszta másolásától. Kentaur feltűnő díszlete érzékletesen közvetíti Óz világának egyszerre varázslatos és hamis légkörét. A megdöntött forgószínpadot egy hatalmas varázsgömb veszi körbe, amelynek a két oldalán azonban láthatjuk a csodát működtető fogaskerekeket is. Akárcsak a történet elején, a mutatványos Marvel professzor, aki a saját, piciny varázsgömbjével egyszerre csapja be és vezeti haza Dorothyt, úgy a nagy gömbbe zárt mesevilág, Óz birodalma is egyszerre csalás és segítség a lánynak. Bár a kalandok csupán Dorothy álmában játszódnak le, az előadás alapján az álmokból mégis tanulhatunk olyasmit, aminek aztán a szürke hétköznapokban is hasznát vehetjük. A való és a valótlan így összekeveredik, ezért is jelképes, ahogy az utolsó jelenetben a két világ egyszerre jelenik meg a színpadon.



A lenyűgöző díszletelemek mellett fények, kilövellő tűzoszlopok és süllyesztők, valamint különböző bábok teszik mozgalmassá az előadást. Nem beszélve egy valódi kiskutyáról, aki Totót játssza, felváltva egy hozzá megtévesztésig hasonló bábbal. A végeredmény mind költségvetését, mind a Broadway-feldolgozásokra hajazó látványát tekintve kivételesnek számít ma Magyarországon. Azonban erősen kérdéses, hogy ez elég-e a közönség akár idősebb, akár ifjabb tagjainak elkápráztatásához.


Telekes Péter, Wunderlich József, Szilágyi Csenge és Csapó Attila


A színészek ugyanis érezhetően nehezen boldogulnak. Nem rosszak, inkább semmilyenek, a játékukkal nem sikerül megtölteniük a Vígszínház hatalmas terét, hiába sétálnak egyszer-egyszer körbe a földszinten. Szilágyi Csenge derekasan elénekli Dorothy híres dalait, ám anélkül az átütő energia nélkül, ami elvinné a hátán az előadást. Telekes Péter (Madárijesztő), Wunderlich József (Bádogember) és Csapó Attila (Oroszlán) alakításukkal szintén hozzák a kötelezőt, de figuráikban nincs meg az a lehengerlő erő, ami izgalmassá tenné a három Ózhoz utazó barátot, karaktereik nem rajzolódnak ki elég élesen. A legkülönösebb alakítást Kútvölgyi Erzsébet nyújtja, akinek a Nyugati boszorkányából egyrészt hiányzik bármifajta gonoszság, másrészt elképesztő játékosságot képes belevinni egy-egy jelenetbe, amit a közönség hálás tapssal fogad.


Hegyi Barbara


Ez az erőtlenség sok esetben a rendezés számlájára írható. Marton munkája ugyan hűségesen felmondja a kötelezőt, de nem hagy teret a motivációk tisztázására, a figurák ábrázolására. Miközben a képi világ újra és újra lenyűgöz, a történeten olyan tempóval haladunk át, hogy az ettől sokszor érdektelen lesz. Nem világos például, hogy az ártatlan Dorothy miért teszi túl magát kezdeti rémületén, hogy megölt egy boszorkányt, vagy hogy segítői honnan szerezték meg váratlanul az elszántságot, hogy kiszabadítsák a Nyugati boszorkány fogságából.

Összességében a végeredmény látványos emlékeztető, ami segít felidézni, hogy miért szeretjük az alapművet. De a látvány nem elég. A nagy varázsló álcája mögött egy bűvész rejtőzik, aki fájdalmasan varázslatmentes.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!