Ott voltam, ahova mást meghalni hoznak, aztán újra jégre léphettem

Fotó: MTI/MTVA / Mudra László / MJSZ

-

Vírusos agyvelőgyulladás és egyéb, rettenetes orvosi diagnózisok után egy hete tért vissza a pályára Hetényi Zoltán a Debrecen elleni Magyar Kupa-elődöntőn. Utoljára a tavalyi világbajnokságon védett, és most is a jégkorong-válogatottal készül, bár tudja, alighanem itthonról nézi majd az idei meccseket. Értékeli, hogy újra ő mozgatja a végtagjait, hogy akkor áll fel, amikor csak akar, és boldog, hogy 11 hónapnyi poklot követően végre megint hokijátékosnak érzi magát. A Fehérvár AV19 és a magyar válogatott 27 éves kapusával beszélgettünk.


Milyen volt közel egy év után visszamenni a jégre?

Nekem már az is hatalmas boldogság volt, hogy újra a csapattársaimmal készülődhettem meccs előtt az öltözőben, megtiszteltetésként éltem meg, hogy én is beöltözhettem. Aztán amikor a harmadik harmadban a nézők másodszor is elkezdték a nevemet skandálni, sejtettem, hogy az edzőm pályára küld majd. És ahogy egymásra néztünk, már biztos voltam benne. Mosolyogva vártam a pillanatot, majd jött az izgalom, hogy akkor most jól kell játszanom, nehogy én rondítsak bele az eredménybe, hiszen a hoki annyira gyors játék, hogy pillanatok alatt bármi megtörténhet. És a debreceni játékosok Godó (Ladányi Balázs – a szerk.) vezetésével egyből meg is indultak a kapumra, hogy akkor gyorsan fölavatnak… Tíz percet védtem, kétszer lőttek kapura, és egyik sem lett gól, szóval tökéletes első élmény volt.

Volt olyan pillanatod az elmúlt 11 hónapban, amikor föladtad?

Dehogy, még akkor sem, amikor az orvosok azt mondták, „Hát, Zolikám, egyáltalán nem biztos, hogy fogsz még jégkorongozni”. Eszembe sem jutott, hogy nem gyógyulok meg, végig arra koncentráltam, hogy visszatérek. Úgy voltam vele, hogy ez egy újabb kihívás, de úgyis én nyerek.

Mi volt a legnehezebb?

Hát, például az, ahogy az egész elkezdődött: életem legjobb szezonja után voltam, kicsattanó erőben, aztán két hét alatt megfordult velem minden. Anyukámnál voltunk Mezőfalván Petivel, az öcsémmel, ebédhez készülődve dumáltunk a nappaliban, és ahogy elindult kifelé a konyhába, és én utánafordultam, csak azt éreztem, hogy úgy mozdul fölfelé a nyakam, hogy nem tudom kontrollálni. Átfutott még az agyamon, hogy te jóisten, ez ki fog törni, odakaptam, próbáltam visszahúzni, de nem ment, leestem a kanapéról, és a padlón koppantam. Peti először azt hitte, csak szívatom, aztán látta, hogy görcsben vannak a karjaim, és tiszta lila a szám, mert nem kapok levegőt. Azonnal hívták anyuval a mentőt. Aztán több mint négy és fél hónapot töltöttem kórházban. Majd még háromszor visszakerültem.



Hogyhogy?

A diagnózis elég ingatag lábakon állt végig, tulajdonképpen ez a bizonytalanság volt a legrosszabb az egészben, hogy sokáig azt sem tudtuk, pontosan mi a bajom. Elvégeztek rajtam egy csomó vizsgálatot: többször meglumbálták a gerincem, volt agybiopsziám, és amikor megfúrták a koponyámat, én végig magamnál voltam, és mindent hallottam, hiszen közben folyamatosan kommunikálnom kellett az orvossal, mert itt könnyen mellé lehet fúrni úgy, hogy aztán egy életre suta maradsz, vagyis percenként kérdezte, tudom-e még mozgatni a karomat, lábamat. De nemcsak a fúró hangját hallottam, meg a fröcsögést, hanem mindent láttam is,


ugyanis a szék, amiben ültem, pont az ablakkal szemben volt beállítva, én meg ott tükröződtem, fejemen egy kerettel, amit elöl egy, hátul két csavarral rögzítettek a húsomba. Kérdeztem is a dokit, nem húzná-e be a függönyt…

De volt bélbiopsziám is, vettek csontvelőmintát is, amit szintén könnyen el lehet rontani, és ami hiba nélkül is botrányosan fájdalmas. És annyiszor vettek vért az alkaromból, hogy az a végén már úgy nézett ki, mint egy narkósé, és hiába tudtuk, hol van a vénám, az a véna már nem akarta, hogy még egyszer megszúrják.

Végül mi lett a diagnózis?

Először epilepsziára gyanakodtak, aztán egy ázsiai vírusos betegségre, majd arra, hogy Epstein–Barr-vírusom van, negyedszerre egy autoimmun betegségre, végül egy ötödik megfejtés született: egy ritka, primer központi idegrendszeri betegségem volt, tulajdonképpen egy ritka agyvelőgyulladás, amit mostanra, úgy fest, kikezeltek. Remélem, tényleg vége van. De volt már ilyen, hogy teljes elszántsággal edzettem újra, aztán egy ebédet követően megint rosszul lettem.



Ugyanúgy kezdődött?

Igen, ugyanazzal az iszonyatos fejfájással, ami a halántékomtól indul, végigmegy az arccsontjaimon, és amúgy a tarkómig húzódik.


Tudtam, hogy ez nem olyan, hogy bedobok egy Panadolt, és iszom rá fél liter vizet, és azt is tudtam, ebből újra kórház lesz.

Csak abban reménykedtem, nem leszek megint olyan rosszul, mint az első alkalommal. Akkor magamról sem tudtam, hogy ki vagyok, élek-e, nem ismertem meg anyukámat, és volt, akinek egy nap alatt harmadszor is ugyanúgy örültem, mintha aznap először láttam volna. Egyszerűen elveszett a rövid távú memóriám. Aztán átmenetileg az íráskészségem is, beszédhibássá is váltam, vagy előfordult, hogy a jobb szememen teljesen beszűkült a látótér. Szerencsére ezek nem ismétlődtek meg, később inkább azt viseltem nehezen, hogy a neurológián voltam, rácsos ablakokkal egy olyan osztályon, ahova az idős embereket nagyjából meghalni hozzák. Ezzel gyötörtem magam, hogy mi a szöszt keresek én itt ilyen fiatalon, akkor már inkább lennék a túloldalon, a pszichiátrián.

Hogy nem csavarodtál be?

Tudtam, mi a célom, igyekeztem csak arra koncentrálni. Ebben rengeteget segített a családom, az öcsém, aki a kórház parkolójában aludt, hogy egyetlen percet se fecséreljen utazásra, minél több időt tölthessen velem.

De amikor a jövőre koncentráltál, korábbi emlékeket is felidéztél például?

Persze, a meccsvégi rituálét, amikor a lefújást követően, akár győztünk, akár veszítettünk, odajönnek a srácok és pacsi-fejkocc, pacsi-fejkocc. Ezért is küzdöttem 11 hónapig, hogy ezt újra átélhessem. Meg az utána jövő fél órát az öltözőben, a boldog fáradtságérzetet, amikor 30 ember ugyanabban a pillanatban ugyanolyan boldog. Ezekért szeretem ezt az egészet ilyen nagyon.



És a kapusposztban?

A felelősséget, ami ezzel jár. A kapus a csapat nyolcvan százaléka, ha neki jól megy, azzal meccset lehet nyerni. Mindig hoznia kell magát, hiszen az, ha az egyik csatárnak nem megy, nem akkora baj, mert van még legalább 11 másik, aki gólt szerezhet.


A kapus a bástya, a csapat támasza hátul, aki folyamatosan jégen van, szent és sérthetetlen.

Szeretem azt is, hogy védenek a társaim, és hogy ha az ellenfél rám üt, vagy a félkörön belülre jön, akkor szét lesz verve.

Volt már, hogy direkt utaztak rád?

Olyan volt, hogy nagyon jól ment a védés, és az ellenfél alattomos hokira váltott. De ez a sportág velejárója, és alapvetően örülsz neki, mert ezek szerint valamit jól csinálsz. És azért meg tudod torolni, ha túl messzire mennek.

Hogyan?

Föltápászkodsz, és behúzol egyet. És akkor kezdődik a bunyó, az egész csapatod felsorakozik melletted, az alattomosságot kollektíven büntetjük. Szerencsére ritka az ilyen, de ha van, akkor megyünk.

Te bunyóztál már?

Persze, fiatalabb koromban. Még a Fradiban játszottam, Szlovákiában voltunk egy gyerektornán, a lelátón kedélyesen sörözgető szülőkkel, akik egyszer csak azt látták, hogy lent a pályán megy a hírig. Megindultam én is, hiszen ez egy férfias sportág, itt beleállsz a dolgokba. Aztán valaki hirtelen lerántott hátulról, húzódott a mez a nyakamon, hátranéztem, hogy ki ez, hát, fater volt az, beugrott a jégre. Annyit mondott: fiam, elég lesz. És én értettem, arra gondolt, hogy vendégségben nem illik így viselkedni.


Hetényi Zoltán


Tehetséges kapus vagy?

Sokszor mondták rám, én ilyenkor nagyon örültem, és mindig arra törekedtem, soha ne tegyék hozzá, hogy „… de lusta”. Ezért edzés után mindig pluszmunkát végeztem, és tök jó érzés volt, hogy a többiek már rég otthon kajáltak, én meg még mindig a csarnokban voltam, kondiztam, vagy kapusgyakorlatokat néztem, amiket aztán próbáltam magamra szabni…

De azért arra is emlékszem, amikor kilencéves koromban Kercsó Árpi bá' egy év után azzal állított be nem túl jó mezőnyjátékosként a kapuba, hogy hátha ott több szerencsém lesz! Nélküle belőlem senki nem lett volna, ő nagyon ért ahhoz, hogyan kell felépíteni egy játékost. Elég csak megnézni az elmúlt 20 év válogatottjait, mindegyik játékosban benne van a munkája.

Mi a tehetséged?

A lábmunkám a jégen. Jól mozdulok ki, jól fedem le a jég felszínét, gyorsak és erősek a lábaim. Legalábbis azok voltak. De több tehetség jó lett volna. Ami van, abból próbálok gazdálkodni. Lehet, ha sikerül kihoznom a maximumot, majd azt mondják, zseni vagyok.

Meccs közben sosem félsz?

Mitől kéne félnem?

Például a korongtól.

Dehogyis, azért van rajtad a szerelés, hogy megvédjen. Persze, eltalálhatnak erősebben, de erre meg azt mondom, nem csak a kapusok vannak veszélyben, és ez a játék része. És ha ebben kell meghalni, akkor ebben halsz meg, a pályán, a csatatéren. Nekem ezzel nincs problémám. Csak nehogy hosszú sérülés legyen. Inkább legyen gyors halál.


Szirányi Bence; Petrik, Nicolas; Hetényi Zoltán


Mindig látod a korongot?

Persze, hát nem vakok játsszák. Ott állsz, egy dologra fókuszálsz a meccs alatt, a korongra. Mással ott nem nagyon kell foglalkoznod. Persze, vannak olyan helyzetek, amikor takarva vagy, akkor 10 ezer ellőtt korong után az ösztöneid azért segítenek. Érzed, hova megy, és általában oda is megy. Minden kapus tudja, hova fog menni, csak egyikük mondjuk lassabb, azért nem fogja meg.

Büntető?

Pluszkihívás, pluszadrenalin. És óriási löket önbizalomban, ha megfogom.


Nagyon klassz érzés, ahogy örülnek neked a csapattársaid és a nézők. Szeretem.

Egy időben nagyon jól is ment. Az a lényeg, hogy felveszed az ellened induló csatár sebességét, csak hátrafelé, és ha ez megvan, már csak le kell olvasnod a mozdulataiból, hogy mit fog csinálni. Húzogathatja a korongot, olyankor kiszúrsz a bottal, és nincs gond.


Kuralt, Anze; Hetényi Zoltán


Van olyan gól, amit nem illik bekapni?

Persze. Kapsz hátra egy passzt, és luftot lősz, becsorog. Vagy belövik a sarokba, és ott nem találod el, vagy bemész a kapu mögé, és adsz egy passzt az ellenfélnek üres kapura. De ilyenkor jó rákeresni a YouTube-on a kapusbakikra, mert ott láthatsz olyan jeleneteket, amikből azt gondolod, mégsem te vagy a legnagyobb balfék. Egyébként pedig, ha a végén megnyered a meccset, nem számít, mekkorát bakiztál korábban. Vissza lehet azt csinálni.

Tudásban most hol tartasz a régi önmagadhoz képest?

Ezt azért nehéz megmondani, mert gyakorlatilag nem játszottam meccset. Ott azért másképp működsz, azt például, ahogy levegőt veszel, semmilyen edzésen sem tudod szimulálni. Én azt érzem, hogy az állóképességem még más, fizikálisan le vagyok maradva, de nagyon küzdök, a kedv, az elszántság és az akarat megvan. Pár hónapja még azt hittem, soha többé nem jégkorongozhatok, ehhez képest most itt vagyok a válogatottban. És valószínűleg nem én utazom majd a vb-re (a divízió 1/A világbajnokságot Krakkóban rendezik április 19–25. között), de boldog vagyok, hogy a két kapustársamat segíthetem, hogy megint hallgatom a zrikákat. Tudom, hogy a következő szezon majd jobb lesz, hogy újra fel kell magam építeni. De itt vagyok, én mozgatom a végtagjaimat, látod, fel is tudok állni.


Most úgy érzem, mindent visszakaptam, ami korábban már az enyém volt.

Hokijátékos vagyok, aki újra edzésre jár, és aki később meccseket is játszik. Boldogan lobogtatom a sportorvosim.


Lájkolj minket a Facebookon!