Oroszország: medve vagy papírtigris?

Fotó: MTI/EPA / Szergej Csirikov

-

Az elmúlt fél évtizedben nem akadt olyan nemzetközi konfliktus, amelyben ne lett volna jelen Moszkva. A korábban Európához közeledő ex-szuperhatalom mára ismét mumussá nőtte ki magát. Joggal tartunk ismét az orosz medvétől?


A kétezres évek közepén még az Európához való közeledés volt az orosz – pontosabban putyini – politika homlokterében. Ez gyökeresen megváltozott a 2008-as globális válság, majd a szénhidrogén-piac átalakulását követően – mondta egy korábbi interjújában Sz. Bíró Zoltán akadémikus, a Magyar Ruszisztikai Társaság elnöke. A válságig Putyin Oroszországa volt az világ talán egyetlen állama, ahol az átlagkeresetek minden évben 10 százaléknál is nagyobb mértékben nőttek, mégpedig úgy, hogy ezzel párhuzamosan az államadósság is csökkent. (Igaz, az állami tulajdonú cégek adóssága viszont a csillagokig emelkedett.)

A világválságban is a leg-ek közé tartozott Moszkva: itt volt a legnagyobb a gazdasági visszaesés, a nemzeti valuta értéktelenedése, az általános összeomlás. Ha ez nem lett volna elég, 2009 nyarára az orosz devizabevételek kétharmadát adó nemzetközi energiahordozó-piac is összeomlott. A korábbi 100 dollár körüli ár helyett 20 dollárért kelt el egy hordó Brent típusú nyersolaj. A kőolaj fűtötte jóvilágnak befellegzett: 20 százaléknál is nagyobbat esett a fizetések vásárlóértéke, érezhető volt a kormánnyal szembeni protestáló hangulat. Sz. Bíró szerint ez volt az oka annak, hogy a 2011-ben tartott választásokat lényegében minden korábbinál kirívóbb eszközökkel kellett elcsalni ahhoz, hogy Putyin megőrizhesse a hatalmát.



Mivel az olaj azóta sem tért magához, Putyinnak új terepet kellett keresnie népszerűsége és hatalma megtartása érdekében. Így fordult át az Európa felé közeledő Moszkva a világhatalmi játszmákban egykori helyét visszakövetelő, éledező/ébredező szuperhatalommá. A szakértő szerint a putyini kommunikáció változását jól jellemzi, hogy ettől kezdve hivatkozik lépten-nyomon a pravoszláv vallása, a nemzettudatra és a közös történelmi múltra.

Moszkvának azzal kellett szembe néznie, hogy az olajár nem véletlenül zuhant tartósan a mélybe. Ennek egyik oka az Egyesül Államokban végbe ment technikai áttörés, amely nagyon olcsóvá tette a palagáz kitermelését, másrészt az USA érvényesítette befolyását az OPEC vezető államában, Szaúd-Arábiában. Oroszország a Szovjetunió felbomlását követő évtizedekben szinte minden érdekszféráját elvesztett a Közel-Keleten, egyedül a nyugati államok által kiharcolt szankciók által sújtott Iránnal maradt meg a régi barátság, valamint Szíriában Tartus, mint az egyetlen orosz földközi-tengeri haditengerészeti kikötő.

Az Európai Unióval való szembefordulásnak számos frontját nyitotta meg egyszerre Moszkva. Az egységes unió szétzilálásának egyik legfontosabb eszköze lett az orosz állam kezében az európai szélsőjobboldal nyílt vagy titkos csatornákon keresztüli pénzelése, valamint az egyre intenzívebb kommunikációs, pontosabban a Kreml számára kedvező, akár dezinformációkat terjesztő netes hálózatok kiépítése. Emellett a gazdasági érdekszférájukat is igyekeztek kiterjeszteni egyed tagállamok számára kedvező ajánlatokkal növelve helyi befolyásukat.



Az orosz-európai (pontosabban észak-atlanti) konfrontáció első éles állomása Ukrajna volt. Miközben Kijev igyekezett utat találni az EU felé, elfordulva Oroszországtól, Putyin mindent elkövetett annak érdekében, hogy az országot saját befolyási övezetében tartsa. Az eredmény ismert – Ukrajna a Majdan térről indult forradalom hatására destabilizálódott. Sz. Bíró szerint: „Putyin és környezete a 2013 novemberében nyílttá váló válság több pontján érezhette úgy, hogy sikerült megtartania Ukrajnát, de aztán rendre kiderült, hogy mégsem. Egy idő után, azt hiszem, a Kremlben elvesztették a türelmüket. De a legnagyobb problémát ebben a történetben mégiscsak az jelenti, hogy az orosz modell nem elég vonzó az ukránok többségének. Ezzel a ténnyel persze nem könnyű Moszkvában szembenézni.”

Az orosz válasz egyértelmű volt: a Krím-félsziget annektálása. A szakértők abban egyet értenek, hogy ez a lépés teszt jellegű volt és komoly változásokat eredményezett Moszkva viselkedésében. Az teljesen egyértelmű, hogy gazdasági haszna aligha volt a terület megszerzésének, hisz a Krím és az ott állomásozó csapatok fenntartása 2014. márciusa óta napi félmilliárd rubeljébe kerül a kormánynak. Azonban ekkor vetették be először a „zöld emberkéket”, vagyis a diverzáns orosz alakulatokat, amelyek lassan szivárogtak be a kiszemelt területre. Szintén itt érvényesítették a leghatékonyabban az orosz kisebbség védelmének érvét. Azonban a meglehetősen vitatott kimenetelű népszavazás eredménye az lett, hogy Oroszország a korábbinál is jobban kirekesztődött a nemzetközi politikai és gazdasági életből.



Ezt a helyzetet csak fokozta a Kelet-Ukrajnában kezdett hibridháború – ugyan olyan eszközökkel operálva, mint tették azt a Krím esetében. Az eredmény – orosz szempontból – ugyancsak hasonló lett: a nemzetközi szervezetek bár szavakban elítélték Moszkvát, a konfliktust - elvben – lezáró, második minszki egyezményben azonban egyetlen szó sem esik az oroszok felelősségéről, így rájuk vonatkozó magatartásformát sem foglaltak a szövegbe. Bár a nemzetközi elszigeteltségük fokozódott, más, kézzel fogható hátrány nem érte őket.

A valódi áttörést a tavalyi esztendő hozta meg Moszkva számára. Miközben az unió a menekültválsággal volt elfoglalva, Putyin bejelentette, hogy részt vesz Szíriában a terrorizmus elleni hadjáratban. A háborús pszichózist addig fokozták Oroszországban, hogy végül már az állami televízió időjárás-jelentésében is folyamatosan bemondták: milyen légköri viszonyok között repülnek a Közel-Keleten az orosz pilóták.

Putyin természetesen az Aszad-rezsim oldalán lépett hadba, kezdetben csak orosz katonai tanácsadók és fegyverek kiküldésével, később orosz katonai egységek bevetésével. Noha hivatalosan az Iszlám Állam legyőzésében nyújtottak segédkezet, a nyugati megfigyelők jelentései szerint sokkal inkább az Aszad elnökkel szemben álló lázadók állásait támadták, gyengítették. Azt azonban mindenképp elérték, hogy kitörtek az elszigeteltségből és a szír-rendezés megkerülhetetlen szereplőivé léptek elő.



Ugyancsak – máig ismeretlen mértékben – szerephez jutottak idén nyáron az Erdogan elnök elleni puccs leverésében is. Egyes híradások szerint Moszkva másfél éve tudott a szerveződő puccsról és megfelelő időben tájékoztatta is Ankarát a helyzetről. Szakértők tudni vélik, hogy Erdogan elnök megmenekülése a villájából ugyancsak az orosz titkosszolgálat tájékoztatásának volt köszönhető.

A hála nem is maradt el török részről. Ma Törökország jóval barátibb viszonyt ápol Moszkvával, mint Brüsszellel. Ezzel Putyin hozzáfért az Erdogán kezében lévő migráns-fegyverhez, vagyis ahhoz a zsarolási potenciálhoz, amellyel a szír menekülteket feltartóztató Ankara rendelkezik az Európai Unióval szemben.

A kiújuló hidegháborús hangulat - állítja Sz. Bíró is - azonban nem azonos azzal, mintha Oroszország rövid időn belül bárkit is meg akarna támadni. Jelenlegi gazdasági ereje ugyanis alkalmatlanná teszi arra az országot, hogy amit katonailag képes is lenne elfoglalni, azt akár csak rövid távon meg is tartsa. Az agresszív, látszólag terjeszkedést szolgáló kremli politizálás sokkal inkább Putyin belföldi támogatásának fenntartását és az orosz gazdaság helyreállítását szolgálja, mintsem valódi, fegyveres fenyegetést jelentene Európára nézve.