Öröm, amikor az ebéd valójában a szerelemről szól

Forrás: AFP

-

Phyllis Nagy karrierje drámaíróként indult a 90-es évek elején, később rendezni is kezdett. 2005-ös Mrs. Harris című tévéfilmjét 12 Emmyre jelölték, most pedig Nagy begyűjtötte első Oscar-jelölését is a Patricia Highsmith regényéből adaptált Carol című leszbikus szerelmes film forgatókönyvével. Telefonon beszélgettünk az íróval, aki elmesélte, milyen viszony fűzte a '95-ben elhunyt Highsmithhez, elárulta, mi az a hollywoodi elvárás, amelynek képtelen megfelelni, és persze vezetékneve eredetére is fény derült.


Először is rá kell kérdeznem a magyar vezetéknevedre: az édesapád magyar? Van valamilyen kötődésed az országhoz?

A nagyapám volt magyar, a 20-as vagy 30-as években érkezett az Egyesült Államokba, az apám és én már itt születtünk. Úgyhogy eléggé távoli kapcsolatom van csak Magyarországgal. Annyi emléket őrzök, hogy amikor nagyon kicsi voltam, nagyapám próbált magyar szavakat tanítani nekem, de ezt egyáltalán nem értékeltem, mert elképesztően nehéz volt.

Mondhatjuk, hogy a Carol alapjául szolgáló regény szerzője, Patricia Highsmith a mentorod volt?

Nem, nem. Nem a mentorom volt, hanem a barátom. Író volt, szóval nem az a típusú ember, akitől azt lehet várni, hogy egy másik embert terelgessen az íróvá válás felé. Ugyanakkor tényleg bátorított, hogy írjak, de ennyi.

Azért tanultál tőle valami fontosat az írásról?

Azt hiszem, azt lestem el tőle, hogy lehetséges őszintén írni, olyan stílusban, amilyenben az ember akar, és mégis elérni bizonyos mértékű sikert vagy legalábbis valamilyen célt, amit kitűztél magad elé. Ezzel szemben azért írni, mert az ember híres akar lenni, nagyon-nagyon veszélyes dolog. Pat Highsmith elég sokat tudott erről a témáról, mert a saját hazája hosszú éveken keresztül nem vett tudomást a munkásságáról. Szóval, azt hiszem, nem írni tanultam tőle, hanem azt, hogy hogyan viselkedjek íróként, hogyan legyek író. Ami nagyon fontos lecke volt.


Rooney Mara és Cate Blanchett a Carol című filmben


Korábban színpadra alkalmaztad A tehetséges Mr. Ripley-t is Highsmithtől, és persze sok más szerzőt is adaptáltál. Van valami speciális számodra abban, amikor Highsmith szövegével dolgozol?

Krimiírónak szokták titulálni, ami, ha muszáj címkét ragasztani rá, akkor végül is igaz, ugyanakkor téved, aki azt hiszi, hogy az írásai cselekményközpontúak. A bűnügyi regények jelentős részére valóban ez a jellemző, de az övéire egyáltalán nem, Pat történetei karakterközpontúak. Ő sokkal irodalmibb. Ha valaki fogná A tehetséges Mr. Ripley-t, és úgy filmesítené meg, hogy szimplán csak a cselekményre koncentrál, jól csőbe húzná magát, egyrészt mert félórás lenne a film, másrészt mert teljesen kimaradna belőle az a lélektani vizsgálódás, amely Pat minden regényére jellemző.

A Carolban meglehetősen takarékosak, de nagyon pontosak, hatásosak a párbeszédek. Te eleve így írsz, vagy volt egy bőbeszédűbb verzió, amelyet letisztítottál?

Részben ez a természetes számomra, sosem volt rám jellemző, hogy expozíciót írok, ami Hollywoodban problémát is jelenthet, mert a filmek többsége leírásokra és magyarázatokra épül. Nem feltétlenül azért, mert az írók így szeretnek írni, inkább azért, mert a gyártók ezt kívánják meg. Tehát részben arról van szó, hogy én erre egyszerűen képtelen vagyok, nem így jön ki belőlem a szöveg. Másrészt a Carolnál fontos, hogy – leszámítva azt az esetet, amikor két olyan ember beszélget bizalmasan, akik jól ismerik egymást – a kor nyelvezete mögött mindig szubtextus húzódik meg. Nagy öröm volt például olyan ebédjelenetet írni, amely valójában a szerelemről szól. Ilyenkor persze fennáll a veszély, hogy a közönség egy része csak a felszínt tudja értelmezni, a Carolnál mind a dialógusok, mind a képi megvalósítás stílusán sokan megütköztek. Szerintem ez amiatt van, hogy az emberek már nagyon hozzászoktak, hogy a filmekben lebetűzik nekik, hogy ki mit gondol és érez, és elég a felszínt látni. Mi viszont nem ilyen filmet csináltunk.


Cate Blanchett Rooney Marával ebédel


A gyönyörű kompozíciók, világítás és kosztümök miatt én is kissé távolságtartónak éreztem a filmet. Nem tartottatok attól, hogy ez elidegeníti a nézőket?

Én természetesen nem vettem részt a film vizuális világát érintő döntésekben, de azt elmondhatom ezzel kapcsolatban, hogy Todd Haynes (a rendező), Ed Lachman (az operatőr) és Sandy Powell (a kosztümtervező) is úgy érezték, hogy a Carol piszkosabb, karcosabb, kevésbé idealizált és stilizált, mint Todd korábbi, ötvenes években játszódó filmje, a Távol a mennyországtól. Itt sokkal inkább törekedtek a realizmusra.

Ugyanakkor szerintem, ha odaállítasz a kamera elé két olyan, nagyon ismert színésznőt, mint Cate Blanchett, aki ma már ikonikus szépségnek számít, és Rooney Mara, aki szintén gyönyörű, akkor ez még egy réteg glamúrt rak a dologra. Nem mintha ők próbálnák magukat így pozicionálni, hanem egyszerűen azért, mert a közönség sztárként tekint rájuk. Szerintem egészen más hatást kelt ettől a film, mint ha két ismeretlen színésznő játszaná a főszerepeket. De persze két ismeretlennel a főszerepben lehetetlen lett volna összehozni ezt a filmet.


Rooney Mara


Szóval a film stílusa és tempója szándékosan ilyen kimért, és a néző döntése, hogy átadja-e magát neki, vagy sem. Ha valaki figyelmesen nézi, láthatja, hogy egyáltalán nem hideg, miközben cseppet sem szentimentális. Nagyon is érzelmes, de ez az apró részletekben bújik meg. Végül is minden filmmel ez van: beülhetsz a Mad Maxre is úgy, hogy »na, ebből egy szót sem hiszek el«, vagy hagyod, hogy magával ragadjon a világa. A Carolra ugyanez áll. Szerintem a rendezőnek erre nincs sok ráhatása, és ez nem is baj.


Rooney Mara figurája szinte megdöbben, hogy beleszeretett egy nőbe, ez annyira elképzelhetetlen számára. Mit gondolsz, releváns még ez a történet ma, amikor a genderkérdések ennyire előtérbe kerültek?

Szerintem most különösen releváns. Az, hogy ezek a kérdések folyamatosan napirenden vannak a hírekben és a közösségi oldalakon, nem jelenti azt, hogy meg is oldódtak a problémák. Mint Hollywoodban dolgozó nő, elmondhatom neked, hogy egyáltalán nem tartunk ott napjainkban, ahol ez a két nő tartott, amikor meghozták a döntést, hogy együtt akarnak lenni. Ők nagyon bátran szembementek az előítéletekkel, mi viszont, legalábbis az USA-ban, abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy mivel a különböző kisebbségek bizonyos törvényi védelmet élveznek, ezért már minden rendben van. Pedig nincs. Szerintem az, hogy a Carol egy másik korban játszódik, lehetővé teszi, hogy úgy vizsgáljuk meg ezt a kérdést, hogy nem lovagolunk meg aktuális politikai-társadalmi ügyeket, hanem alapvető, emberi szinten foglalkozunk velük. Szerintem hasznosabb bemutatni, hogy nagyon is létezhetnek érvényes párhuzamok egy olyan korral, amelynek a problémáit már meghaladottnak hisszük.


Phyllis Nagy a Carol egyik vetítésén


Érzel bármilyen felelősséget a meleg vagy transzgender fiatalok iránt, akik beülnek a filmre? Eszedbe jutott esetleg írás közben, hogy nekik mit adhat?

Persze, reménykedtem abban, hogy a fiatalabbak is hajlandók lesznek átadni magukat ennek a filmnek, és hogy arra inspirálja majd őket, hogy kérdéseket tegyenek fel. Szerintem a fiatalok – függetlenül szexuális orientációjuktól és identitásuktól – hajlamosak elutasítani a múltat, azokat a tanulságokat, amelyeket le lehet szűrni belőle a jelenre nézve. Bármilyen filmről vagy más műalkotásról van szó, fontos, hogy a saját szabályrendszerét tekintetbe véve közelítsünk hozzá, és ne a saját, szűkös világnézetünket próbáljuk ráerőltetni. Szóval remélem, hogy ha nyitottan közelítenek a filmhez, akkor nyújt számukra valamit, és megértik, hogy ezek a problémák átnyúlnak a mába is, és még mindig tennünk kell azért, hogy jobban megértsük saját magunkat.

Végül kíváncsi lennék rá, hogy szerinted a Carolon kívül tavaly melyik filmnek volt a legjobb forgatókönyve.

Húha. Christian Petzold Phoenix bárjának.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!