Ön is elérzékenyül Frank Zappa bajszától?

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Egy kívülálló művész németre fordított Beatles-számai, Frank Zappa keretbe foglalt bajsza és a Depeche Mode kelet-európai rajongóinak vallomásai: június végééig rocksztárok előtt hajt fejet a Ludwig Múzeum kiállítása. A tárlat a rajongás témakörét boncolgatja, de erős hiányérzettel távozhat a kiállításról az, akit nem elégíti ki a hatalmas méretű pengetők és a viasszal leöntött erősítők látványa.


A társadalomtudományokban a rajongói közösségek alatt a nagyrészt a popkultúra által meghatározott, speciális csoportokat értik. Egy-egy rajongói közeg attól válik szociálpszichológiai értelemben csoporttá, hogy – leegyszerűsítve – a benne lévő tagokat közös ismérvek jellemezik, mint például a hasonló ízlés, viselkedés vagy az azonos értékrend, a csoporthoz való tartozás pedig meghatározza az egyén személyiségét. A kutatók számára vizsgálat tárgya lehet a rajongók nyelvhasználata vagy a kizárólag a közösségükre jellemző, sajátos öltözködésük, de a rajongók művészi megnyilvánulásai is képezhetnek egy szempontot. A Ludwigban most megnyílt Szenvedély. Rajongás és művészet című kiállítás ez utóbbira hoz példákat.


Nagyrészt olyan művészek alkotásait láthatjuk, akik maguk is rockzenerajongók, mint például a japán pop art művész, Keiichi Tanaami, akinek a Jefferson Airplane által ihletett, néhány pszichedelikus borítóját állították ki. Kisebbségben vannak viszont azok a munkák, amelyekben a művész nem a saját rajongását éli ki, hanem más rajongókról akar elmondani valamit, egy-egy szubkultúrát figyel meg. Még ritkább esetben pedig maga a zenész reagál a rajongás jelenségére: Sebastian Szary a Modeselektorból például a sokak számára mitikus helyeknek tűnő, de egyébként meglehetősen lehangoló backstage-eket fotózta.



A kiállítás a berlini Künstlerhaus Bethanienből érkezett Magyarországra, és ahogy a megnyitón a kurátor Christoph Tannert utalt rá: a tárlat célja, hogy az ember pár óráig nosztalgiázhasson, visszaemlékezzen azokra az időkre, amikor még nem létezett Facebook, MySpace, Bandcamp, Bandsintown és más hasonló platformok a kulturális hovatartozás kifejezésére.


Csakhogy éppen e nosztalgiázás miatt fanyaloghatunk kicsit. Annyi minden érdekeset lehetne elmondani a különféle rajongói szubkultúrákról, kezdve azzal, hogy mi a pszichológiája, a motivációs háttere a rajongásnak, egészen addig, hogy egyáltalán miként lehet arcot adni egy közegnek, amelyet egyébként még a színpadról sem lehet látni az elvakító reflektorok miatt. A kiállításon szívesen láttunk volna több olyan munkát, amely megmutatja, miben térnek el a radikálisan különbözni akaró rajongók a homogénnek tűnő közönségtől, mint hogy csak nosztalgiázzunk.

A tárlat mégis inkább arra épít, hogy egy-két jobban sikerült munka néhány örömteli pillanatot okoz majd a zenerajongóknak. Ilyen például a falra felszerelt, óriási xilofon, amelyen a szavakra koppintva el lehet játszani a Bohemian Rhapsodyt, és biztosan minden gitározni tudó ember szíve megdobban a hatalmas méretűre nagyított, tökéletesre csiszolt pengetők vagy a szétroncsolt erősítők láttán. Csodás az is, ahogyan barokkos keretekbe foglalva műalkotássá emelték Frank Zappa arcszőrzetét, a változó minőségű munkák között az összeolvasztott hanglemezek vagy a fiktív lemezborítók pedig kifejezetten izgalmas alkotások.



Mivel azonban nincs különösebb tematizálás, így ha valamilyen átfogó képet akarunk kapni a rajongás természetéről, azt néhány motívum alapján nekünk kell összerakni. Lássuk a legszemléletesebbeket.

Például mindig van valami naivitás és esetlegesség abban, ahogy valaki mindenféle önirónia és kritika nélkül próbálja magáévá tenni azt, ami egyébként az imádott zenekar sajátossága. Ezt mutatja be a johannesburgi, de jelenleg Berlinben élő Candice Breitz a Monuments című sorozatában. A fotográfus Iron Maiden, Britney Spears, Greatful Dead, Abba és Marilyn Manson rajongói klubokat keresett meg a világ minden tájáról, hogy aztán néhány tagot egy csoportkép erejéig lefotózzon. A feladat az volt, hogy a rajongóknak a kedvenc zenekaruk képzeletbeli fellépésére kellett beöltözniük.

Az alábbi képen a Greatful Dead imádói pózolnak. A '65-ben alakult és három évtizedet megélő, a hippimozgalom egyik legfontosabb zenekarának számító együttes köré egy masszív rajongói mag épült, amely mindenhová elkísérte a zenészeket, a rajongók pedig magukat Deadheadeknek nevezték. A körükben istenként tisztelt énekes, gitáros Jerry Garcia tisztában volt az őt követő emberek erejével és hatásával, ezért a korszakban elsőként számított a rajongói aktivitására. A zenekar nem egy passzív masszaként tekintett a közönségére, hanem kifejezetten bátorította az embereket, hogy a koncertjeiket felvegyék magnóra, így a felvételeket rögtön a fellépés után terjeszteni lehetett.


Deadheadek


A nyolcvanas évek NDK-jában is kiléptek a passzív zenehallgató szerepéből a Depeche Mode rajongói, itt viszont a zenekar a szocialista realizmus művészetére emlékeztető albumborítói sarkallták tettekre az ifjúságot. A Music For The Masses híres narancssárga hangosbemondói például annyira megfogták az amúgy is a szocreál esztétikán nevelődött keletnémet fiatalokat, hogy gyárakból, pályaudvarokból kezdték lopkodni a hangosbeszélőket, amiket aztán lefestettek szintén narancssárgára, és általában ezeket akasztották a falukra. Nem egyszer lett rendőrségi ügy az ártalmatlan csínytevésekből. Később a Depeche Mode rajongótáboráról filmet forgató Jeremy Deller azt mondta, hogy a kelet-európai régióban a Depeche Mode hatása gyakorlatilag ugyanakkora volt, mint a Beatlesé a hatvanas évek Nagy-Britanniájában.



A rajongók minden ízében azonosulni akarnak azzal, amit az ikonként tisztelt zenészek képviselnek. A rajongói kultúra mégsem egy szimplán lemásolt kultúra, hanem egy önálló, egyedi univerzum, amely már a saját jogán is fennmarad, működik – vonható le kvázi tanulságként a kiállításból.


Erre a legjobb példa Klaus Beyer zeneszerző, költő, videoművész, képzőművész, és legelsősorban Beatles-rajongó munkássága. Beyer gyertyaöntői karrierje akkor változott meg gyökeresen, amikor édesanyjának elkezdte lefordítani egy angol-német szótár segítségével a Beatles számait. Ezeket aztán fel is énekelte szalagra – természetesen németül, a finoman szólva sem színtiszta hangjával –, majd 8 mm-es filmre klipeket is forgatott hozzájuk. Klaus Beyer hamar híres lett a tribute-projektjével, és kisfilmjeivel (még fesztiválokra is meghívták), majd a Beatles számaival koncertezni kezdett. Beyer továbbra is a német outsider művészet kultikus figurája.



A kiállításon mintha a 70-es évek Nyugat-Berlinjének punkjai és azok szórakozóhelyei felülreprezentáltak lennének. Ez valószínűleg azért van így, mert a kiállítók túlnyomó többsége berlini művész. Úgy tűnik, Tannert és munkatársai a nagybetűs Rajongás bemutatása alatt a berlini kortárs művészek felvonultatását értették, másrészt helyenként beszúrtak egy fotósorozatot a perui főváros, Lima punkszcénájáról vagy a hetvenes évek zambiai rockzenéjének emléket állító festményt. Ha valakit nem zavar az átgondolatlanság, akkor érdemes elnéznie a Ludwigba.


Szenvedély és rajongás, Kiállítás, Kiállításmegnyitó, Ludwig múzeum