Olyat lép most az AC/DC, amibe mások belebuktak

Fotó: Getty Images / Frazer Harrison

-

Az AC/DC 36 év után lecserélte az énekesét, méghozzá egy olyanra, aki a saját jogán is legalább olyan híres. Helyes dolog mindenáron folytatni, vagy tiszteletben kéne tartani az együttes integritását? Mit üzennek a korábbi példák?


Az év eddigi legvitatottabb zenei híre, hogy Axl Rose, a Guns N’ Roses frontembere átül egy másik jól futó szekérre, és ő énekel az AC/DC-ben, ahonnét Brian Johnsonnak 36 év után kellett távoznia hallásproblémák miatt. A hír érthetően megosztja a közvéleményt: nem elég, hogy Johnsonnal szemben a jelek szerint nem a legkorrektebben viselkedtek a társai, amikor a háta mögött beszélték meg Rose-zal a cserét, de sokan arról sincsenek meggyőzve, hogy jó ötlet-e egy ilyen ikonikus együttesbe egy másik világhírű zenekarból igazolni énekest. Ráadásul pont egy olyan énekest, aki hírhedten az egyik legnehezebben kezelhető rocksztár a világon.

Egyáltalán, meddig tart egy zenekar integritása? Hiszen vannak, akik szerint az AC/DC-nek már akkor vége lett, amikor Bon Scott halála után pont a most kirúgott Johnsonnal folytatták a többiek. Az évek során aztán tovább fogytak a klasszikus felállás tagjai: előbb a súlyos demenciában szenvedő gitáros, Malcolm Young távozott 2014-ben, majd a következő évben az amúgy is problémás dobost, Phil Ruddot is kirakták, miután nyolc hónap házi őrizetre ítélték drogbirtoklás és gyilkossággal való fenyegetés miatt. Vagyis a zenekarvezető Angus Youngon kívül egyedül a basszusgitáros Cliff Williams képviseli az együttesben a legsikeresebb felállást, a keményvonalas rajongóknál ezért már korábban be kellett, hogy teljen a pohár.

Azért a frontember cseréje érthetően sokkal nagyobb indulatokat vált ki: a közönség vele és az énekhangjával azonosítja a zenekart – nagyon sok rajongó Johnsonnal ismerte meg az AC/DC-t, és így, hogy egy máshonnét nagyon jól ismerhető hang fogja helyettesíteni, még inkább lesz némi haknijellege a turnénak. Persze, érthetőek azok az érvek is, hogy miért ne nézhetnénk meg még egyszer Angus Youngot a színpadon, ahogy a Thunderstruckot meg a Highway to Hellt játssza, és miért kellene megakadályozni őt ebben Brian Johnson hallásproblémáinak? Erre lehet viszont azt mondani, hogy nyugodtan, csak a turnét ne az AC/DC-vel hirdessék, hanem mondjuk Angus Young and Friendsként lépjenek színpadra.

Mindenesetre a turné május 7-én Lisszabonban elindul, hacsak Axl Rose addig össze nem balhézik a többiekkel, vagy éppen kitalálja, hogy momentán még sincs kedve ezt a szép szombat estét ilyesmivel tölteni. Korántsem az első ilyen alkalom lesz a pop/rocktörténelemben, amikor egy már nagyon komoly életművel rendelkező, bejáratott zenekar egy máshonnét híres frontembert vesz át. A többieknek bevált vajon a csere?


Black Sabbath: Ian Gillan

A rocktörténelem egyik legismertebb kísérlete két sztárzenekar összeolvasztására akkor történt, amikor a Black Sabbath elveszítette a második énekesét is, Ronnie James Diót. Pedig többeknek már az is eretnekség volt, hogy nem Ozzy Osbourne énekelt az együttesben, de Dio rácáfolt az előzetes károgásokra, és újra vágányra állította a zenekart. Igaz, az egója hamar ki is nőtte a Sabbathot, és ’82 végén kilépett, ráadásul magával vitte a dobost, Vinny Appice-t is. A maradék két tag, Tony Iommi és Geezer Butler viszont folytatta volna, és menedzserük, Don Arden javaslatára a Deep Purple egykori énekesét, Ian Gillant vették be a zenekarba.



Iommi és Butler eredetileg új néven alapított volna zenekart, de Arden meggyőzte őket, hogy tartsák csak meg a Black Sabbath nevet, ami utólag nézve hiba volt. Bár a közösen készített album, a Born Again nem volt sikertelen, valamennyien úgy érezték, hogy nem volt jó ötlet Gillannel továbbvinni a zenekart. Maga Gillan önkritikusan azt mondta évekkel később: „Én voltam a Black Sabbath legrosszabb énekese. Teljesen összeférhetetlen voltam a zenével, amit csináltak”, de Iommi is elismerte, hogy bár Gillan nagyszerű énekes, teljesen máshonnét jött. Az együttműködés nem is tartott sokáig, és intő példa volt a jövőre nézve azoknak, akik két teljesen eltérő zenekart szerettek volna egybegyúrni.


Genesis: Ray Wilson

Bár a Genesisnek sem Phil Collins volt az eredeti énekese, az vitathatatlan, hogy Collinsszal a mikrofonnál lett belőlük progresszív art-rock zenekarból arénákat megtöltő sztáregyüttes. Miután a dobolás mellé átvállalta a frontemberi teendőket is a távozó Peter Gabriel helyett, az addig elsősorban albumokban utazó Genesis egyre gyakoribb név lett a slágerlistákon. Ezeket a számokat pedig mind-mind Phil Collins énekelte, az Invisible Touchtól kezdve az I Can’t Dance-ig. Érthetően törést okozott a rajongókban a hír, amikor Collins 1996-ban elhagyta az évek óta tetszhalott zenekart, a két maradék tag, Mike Rutherford és Tony Banks viszont nem akarta abbahagyni. Különösen az előbbi ütötte a vasat.



A meghallgatásokon végül az a Ray Wilson teljesített a legjobban, aki messze nem volt ismeretlen, hiszen alig két évvel azelőtt énekelt egy brit listavezető slágert a Stiltskin frontembereként. Az új Genesis felvett egy albumot Calling All Stations címmel, ami abszolút bukás lett: a kritikusok kéjes örömmel döngölték a földbe. És ami még fontosabb, a töredékét sikerült csak eladni belőle, mint a korábbi sikerlemezekből, az amerikai turnét pedig le is kellett mondani, olyannyira nem fogytak a jegyek. Rutherford és Banks értettek a szóból, és inkább megvárták, amíg Collinsnak újra volt kedve velük játszani. Vele aztán újra megtöltötték a sportcsarnokokat és a stadionokat.


Van Halen: Gary Cherone

Ez a zenekar is túl volt már egy komoly indulatokat kiváltó énekescserén, amikor a Van Halen sikerei csúcsán David Lee Roth kivált a zenekarból, miután összekülönböztek a zenekarvezető Eddie Van Halennel. A helyére érkező Sammy Hagarral aztán tovább folytatódott a sikersorozat, egészen addig, amíg ő is össze nem veszett a Van Halen fivérekkel, és 1996-ban ott állt az együttes énekes nélkül. Egy rövid időre félretették az ellentéteket Rothtal, de ez csak átmenetileg sikerült, és a Van Halen új énekes után nézett.



Ezúttal egy viszonylag kurrens és nagy név mellett döntöttek: a rövid ideig rendkívül sikeres Extreme énekesét, Gary Cherone-t nyerték meg frontembernek. Ő viszont már sok volt a Hagart is csak nehezen elfogadó közönségnek, és a Van Halen III a zenekar emberemlékezet óta legrosszabbul fogadott lemeze lett, ráadásul a közönség sem tódult a Cherone-féle Van Halen koncertjeire, úgyhogy senkit se lepett meg, hogy az énekestől szép csendben elköszöntek, és a legközelebbi turnén már újra Hagar állt a mikrofonnál.


Queen: Paul Rodgers

Az nem kérdés, hogy Freddie Mercury korai halálával mekkora űrt hagyott maga után, az viszont már annál inkább vitatható, hogy egyáltalán szükséges-e próbálkozni a betöltésével. Ebben megoszlottak a vélemények a Queenen belül is: Brian May és Roger Taylor arra szavaztak, hogy igen, a basszusgitáros John Deacon viszont olyannyira ellene volt Mercury pótlásának, hogy lassan két évtizede nem vesz már részt a különféle folytatásokban, melyekből akadt bőven. Eleinte csak a félbeszakadt dalkezdeményekkel foglalkoztak, illetve egy-egy dal erejéig dolgoztak más énekesekkel, de később rendes turnét és új lemezt akartak, amelyhez állandó énekes kellett.



Ez volt Paul Rodgers, aki kétségtelenül nagy név, vagy legalábbis az volt a hetvenes években, amikor a Free, majd a Bad Company frontembereként a legjobb rockénekesek között tartották számon. Lehet azonban bármilyen jó, ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy képes lehet pótolni Freddie Mercuryt. Mayt és Taylort viszont nem zavarta sem ez, sem pedig Deacon hiánya, és Queen + Paul Rodgers néven évekig turnéztak ebben a felállásban, sőt, még egy mérsékelt érdeklődést kiváltó lemezt is felvettek. Ez azonban még nem volt elég, és amikor a sokat támadott együttműködés véget ért, May elővarázsolt a kalapjából egy új frontembert, a 35 évvel fiatalabb Adam Lambert személyében, akivel újra turnéztak is, de legalább lemezt nem vettek fel. Egyelőre. (Bővebben itt egy cikk a Queen Mercury halála utáni kálváriájáról.)


The Doors: Ian Astbury

Freddie Mercury árnyékában sem lehetett könnyű, de mit szóljanak akkor a Doors életben maradt tagjai? Erejük teljében voltak, amikor Jim Morrison meghalt, és lévén messze ő volt a leghíresebb tag a zenekarból, bármit is léptek utána, az csak rossz lehetett. Ray Manzarek, Robby Krieger és John Densmore folytatták hármasban egy darabig, de miután Iggy Popot sem sikerült megnyerni frontembernek, csendben feloszlottak. A Doors legendája viszont egyre csak nőtt, úgyhogy egyre többször álltak össze zenélni a túlélők egy-egy alkalomra, ilyenkor néha vendégénekesek is beugrottak melléjük. Az egyik ilyen Ian Astbury volt (The Cult), akivel aztán szorosabbra is fűzték a kapcsolatot, amikor 2002-ben ő lett a frontembere az újjáalakult Doorsnak.



Volt azonban egy kis probléma: Manzarek és Krieger szimplán kihagyták Densmore-t a buliból, aki azonban nem járult hozzá a The Doors of the 21th Century név használatához, ezért évekig tartó pereskedés kezdődött, a formáció pedig folyamatosan változó neveken játszott. Volt D21C, Riders In The Storm, végül Manzarek-Krieger néven is felléptek. Densmore később azt nyilatkozta, abban az esetben fontolná meg a csatlakozást, ha Astbury helyett Eddie Veddert vették volna be énekesnek a Pearl Jamből, erre azonban nem került sor, és miután Astbury is inkább a Cult feltámasztása mellett döntött, a kevésbé ismert Brett Stallions követte a változó nevű supergroup énekesi posztján. A 21. századi Doors azonban sosem tudott igazán beindulni, és végül Manzarek 2013-as halála vetett véget az ügynek, az újjáalakulás pedig leginkább a jogi huzavonákról maradt emlékezetes.


Stone Temple Pilots: Chester Bennington

A kilencvenes évek ünnepelt grunge rockzenekara nem nagyon találta a helyét az új évezredben, nem véletlenül vonultak pihenőre pár évre, és bár 2008-ban diadalmasan visszatértek, ezután Scott Weiland egyre több problémát okozott a többieknek. A drogfüggő frontember már nem bírta ugyanúgy elénekelni a számokat, mint húsz évvel korábban, és az sem tetszett a többieknek, hogy másik zenekarát, a Velvet Revolvert is újra feltámasztotta. Az állandósuló konfliktusban végül Weiland húzta a rövidebbet, és 2013 februárjában kirúgták a Stone Temple Pilotsból, mire válaszul az énekes azzal fenyegetőzött, nem engedi, hogy nélküle is Stone Temple Pilots néven lépjenek fel a többiek.



Végül némi pereskedés után elhárultak az akadályok a folytatás elől, Weiland utódja pedig Chester Bennington lett a Linkin Parkból, aki már régóta mondta, élete nagy álma, hogy egyszer az STP-ben énekelhessen. Az álom valóra vált, de a rajongótábor többsége nehezen tudta komolyan venni Benningtont, és innentől a szokásos módon folytatódott a sztori: bár egy ötszámos EP-t és egy turnét összehozott az alkalmi felállás, az énekest sose fogadta el igazán a közönség, és nem azért, mert rossz énekes lett volna, hanem mert nem ő volt Scott Weiland. A kaland két és fél év után Bennington kilépésével ért véget tavaly ősszel, és bár most márciusban egy alkalomra újra beugrott énekelni, a Stone Temple Pilots újra énekest keres, és az sem zavarja ebben a három megmaradt tagot, hogy Weiland már nem él. Valamiből meg kell élni, na.


Blink-182: Matt Skiba

Az ezredforduló vezető pop-punk zenekarában mindig is Tom DeLonge volt a gyenge láncszem: a gitáros-énekesnek kétszer is elege lett a zenekarosdiból. Először 2005-ben, amikor az együttes négy évre szüneteltette is a működését, majd tavaly újra elege lett, most azonban a másik két tag nem tartott vele. „Azt kívánom Tomnak, hogy tegye, amihez kedve van, és ne tartsa vissza a Blink-182-t attól, amit valamennyien szeretnénk csinálni: koncertezni, új számokat felvenni, tovább ápolni az örökséget és jól érezni magunkat” – kommentálta a történteket a basszgitáros Mark Hoppus, és nem is vacakoltak sokat, be is vették a szintén népszerű, de azért egy kategóriával kisebb sztárnak számító Alkaline Trio frontemberét, Matt Skibát DeLonge utódjául.



Igaz, DeLonge tavaly nyáron már azt mondta, csak néhány telefonba került volna, hogy újra a Blinkben játsszon, de addigra már nem volt mit tenni, Hoppus és Travis Barker elkötelezték magukat Skiba mellett, akivel egy új albumot is felvettek. Ha minden igaz, még ezen a nyáron meg is jelenik, és feltehetően turné is követi majd. Itt fog majd eldőlni, mennyire fogadják el a rajongók Skibát, mindenesetre a zenekar készül az eseményre, hiszen már tavaly bejelentették, hogy árusítani fogják a WHO THE FUCK IS MATT SKIBA? feliratú pólót.


Republic: Sipos F. Tamás

A legnagyobb nyilvánosságot kapó magyar példa a megszűnni képtelen zenekarra a Republicé, amely három éve veszítette el országosan ismert frontemberét, az együttes összes nagy slágerének szerzőjét, Bódi László Cipőt. Cipő halála másnapján már megjelent hír arról, hogy a tagok nélküle is folytatnák tovább, ám az is hamar kiderült, hogy nincs teljes egyetértés, hiszen a gitáros Tóth Zoltán ellenezte, hogy a frontember nélkül is folytassák a zenélést Republic néven. Tóth ki is lépett a zenekarból, és rövid időre rá bejelentették az új énekest, ami elég komoly figyelmet keltett.



Cipő utóda ugyanis az a Sipos F. Tamás lett, akit az Exotic zenekarból már ismerhetett az ország még a rendszerváltás idejéből, később pedig szólóban volt pár popslágere. Természetes tehát, hogy ez a döntés is megosztó hatású volt, és az előzmények ismeretében annyira nem is meglepő, hogy Sipos F. csak egy évig húzta a Republicban, ahonnét 2014 márciusában kellett távoznia. Érdekes, hogy ekkor már a többiek úgy beszéltek róla, mint aki nem is volt tagja a Republicnak, hanem „csak segéderőként” segítette őket, de „túlságosan karakteres volt a múltja”. Mondjuk ez utóbbit előre is sejteni lehetett, a zenekar viszont tanult a történtekből, és úgy döntött, nem vesznek be új tagot a jövőben, maximum vendégművészek lépnek fel a koncertjeiken.