Olyan, mint Budapest 30 éve, csak tele van tündérekkel

Forrás: 5Panels / Epicline

-

Ha egy bizonyos szögből nézzük az esőáztatta körúti aszfaltot, szinte már a cyberpunk Budapesten érezhetjük magunkat. Pláne, hogy az elmúlt években több olyan magyar fantasy is született, amely tündérekkel népesítette be, gigantikus szemétlerakóvá változtatta, vagy éppen vallási fanatikusok bázisává nevezte ki a fővárost.


Budapest tündérekkel és vámpírokkal

Sepsi László már 17 éves korában írt egy regényt, majd hosszú évekig filmes újságíróként dolgozott. Néhány évvel ezelőtt kezdett el újra novellákat publikálni, most megjelent, második regénye, a Pinky ezért újrakezdésnek, vagy éppen megérkezésnek is nevezhető. Mindez nem jelenti azt, hogy Sepsit nagyon más érdekelné filmkritikusként és egyetemi kutatóként (doktoriját az amerikai trashfilmből írja), mint prózaíróként: a sötét, horrorba hajló fantasztikum, a videó- és szerepjátékok elbeszélésmódja, a testi elváltozások és lelki defektusok egymásba játszása központi motívumként vagy technikaként jelenik meg filmes tárgyú szövegeiben és új regényében egyaránt.

A Pinkyben egy meg nem nevezett nagyvárosban és néhány környező településen bonyolódnak az események. Nem tudni, hol járunk, valamiféle meg nem nevezett fantasztikus világban, amely sok szempontból a késő nyolcvanas évek Budapestjét idézi: jól elkülönülő szubkultúrák, pusztulófélben lévő államigazgatási rendszer és egy jelenlegi állapotában fenntarthatatlan társadalmi rend szervezik a Pinky külön bejáratú univerzumát.



Főhősünk, Jynx ugyan ember, de egyetlen barátja és – merőben fiziológiai okoknál fogva – plátói szerelme egy Wendy nevű tündér, ismerősei között pedig vámpírok, vérfarkasok és más, nehezebben körülírható szerzetek is akadnak. Jynx pedig kénytelen közülük minél többeket felkeresni, hogy kiderítse, ki a felelős az öccse meggyilkolásáért. Noha a cselekmény gerincét jelentő krimiszál meglehetősen formális, inkább számítógépes játékokat idéző logikát követ, mégsem válik unalmassá, Sepsi annyi ötlettel és misztikummal szövi át a történetet.

Ebben a leginkább Neil Gaiman regényeit, elsősorban a Soseholt idéző urban fantasyben a különféle horrorszörnyek mögött ott húzódik saját popkulturális árnyékuk is, mintha attól még, hogy a vámpírok tényleg ott rejtőzködnek a pincében, a vámpírfilmekről sem feledkezne el senki. Ez az elbeszélői technika pedig helyenként humorossá teszi a halálról, gyászról, felnőtté válásról szóló történetet (például ebben a mondatban: „Egy szerepjátékparti tizenöt éves résztvevője vérfarkassá változott, és megette a mesélőt, illetve további három társát.”)


Koncepciós rajz Neil Gaiman Soseholja alapján


Másrészt a szerző ügyel rá, hogy a történet távol maradjon a mesebeli birodalmak eszképizmusától: a pusztulás naturalista jelenetei, a gore-ba hajló megoldások („a mellkasából mintha kitéptek volna egy darabot, résnyire nyitott szája úgy fest a szakállrengetegben, akár egy borotválatlan és elrákosodott vagina, amiből menstruációs vér szivárog”) folyton emlékeztetnek rá, milyen mocskos világban járunk. A főhősnek sincsenek illúziói arról, hogy jobbra fordulhatnak-e a dolgok, részegen vagy másnaposan vonszolja át magát a történeten, amelynek a végén talán-talán lehetőség nyílik az újrakezdésre. (KB)


Egyszervolt Budapest

Valószínűleg mindenkiben felmerült már, hogy a város egy hatalmas meséskönyv. Vagy legalábbis lehetne az. Nem új ötlet, nem nagy ötlet, de mindig működik. A kétbalkezes varázsló a panelok varázslényei - és a nekik kiutalt lakások - között bolyong, húsz évvel későbbi mása, az Egyszervolt hőse, Karsa Harlan viszont már a Westend vízesése mögött megbújó barlangba is bejut.



László Zoltán 2010-es évek elején megjelent regényébe mindent bele akart tenni a hazudós építkezési vállalkozótól a háttérhatalomig. Mármint az igazi háttérhatalomig, amiről még a politikusok sem tudnak. A nagy igyekezetben néha félrecsúszik a szöveg, de még így is nagyon szórakoztató tud lenni - ha nem is annyira, mint mostohatestvére, a londoni metrót mágikus hellyé avató, már emlegetett Sosehol Gaimantől. Higgyék el, minden tábla mást fog jelenteni, ha feltételezik, hogy bármelyik mögött lehetnek boszorkányok vagy manók. Nézzék csak meg újra a fenti képet! (SZÁZ)


Cyberpunk Budapest

Van az az időjárás, amelynél Budapest úgy néz ki, mintha a cyberpunk közeljövőjében élnénk. Kell ehhez a sötétség, nedves aszfaltfelületek, és a kötelező sárgás tónusú közvilágítás. Ha nem is adja vissza a város a Szárnyas fejvadász metropolisát, de William Gibson Sprawlja már benne van.


Budapest eső cyberpunk


Arra pedig, hogy a vizes aszfalt másokat is megihlet, az a bizonyíték, hogy átlag tízévente születik egy regény a jövő Budapestjéről. Gáspár András Kiálts farkast!-jában egy noir nyomozó igyekezett leszámolni simlis üzletember ellenfelével azokon az utcákon, ahol ma brit turistacsoportokat kerülgetünk sörrel a kezünkben. Csepregi Tamás itt-ott még kapható Szintetikus álom című kötetében pedig a kolóniákká tagolódott, részvénytársaságként működő főváros minden sarkába be lehet nézni. Mindezt egy olyan világban, ahol nem árt ügyelni a tiszteletre és a feng shuira, de az is fontos, hogy a fém-üveg felhőkarcolónk védelmi rendszerét ne törjék rommá a hackerek.

Legutoljára pedig a korábban fordítóként ismert Pék Zoltán próbálta meg a kaotikus hulladéklerakóra és vallási fanatikus Budára szétszakadt várost elmesélni az olvasóknak, Feljövök érted a város alól címmel. Törött persze az egész, ahogy a város is az, de legalább tudjuk, mit kell feltétlenül elkerülni. (SZÁZ)


László Zoltán Egyszervolt


Budapest határain túl ott vannak az új magyar népmesék

Akinek hiányzik a Magyar Népmesék világa, az mostanában ne a rajzfilmek között keresgéljen, hanem forduljon bizalommal Molnár Gábor tavaly indult képregénysorozatához, az 5Palloshoz. Végül is a mese is fantasy, vagyis az 5Pallos tökéletesen illik az összeállításunkba: az első rész arról szól, hogy a banditák által rettegésben tartott, aprócska falu egyik legénye csapatot toboroz, ha már a helytartó seregére nem számíthatnak. A hét szamurájt idéző történetben nincsen semmi újdonság – leginkább pont a klisés alaphelyzetet lehet a szerző szemére vetni –, de Molnár nagyon magabiztosan, gördülékenyen mesél, így annak ellenére jó érzés olvasni a füzetet, hogy senkit nem fognak földhöz vágni a fordulatok.


5Pallos


A szereplők azonnal felismerhetőek és megkülönböztethetőek egymástól, az író-rajzoló barátságos, kerekded figurái, illetve a Mesék Mátyás királyról hangulatát idéző házikók és falusi helyzetképek olyan élő-lélegző világot teremtenek, amelyben azonnal otthon érzi magát a magyar olvasó. (Nyilván a külföldiek számára is élvezhető lenne a sztori, ha egy magyar képregényt valaha kezébe venne bárki külföldről.)

Az Epicline magazinban megjelenő 5Pallos slusszpoénját viszont az adja, hogy Molnár Gábor magáról és közvetlen alkotótársairól, a korábban nálunk is emlegetett 5Panels csoport tagjairól formázta a figurákat. Így azok számára, akik képben vannak a friss magyar képregények terén, az 5Pallosban külön szórakoztató, hogy az alakuló csapat tagjai mennyire hasonlítanak a valódi képregényesekre, sőt Molnár legismertebb közös sorozatukra, a Busókra is szellemesen utal.


5Pallos


Ez a stratégia egyfelől a menthetetlenül pici és belterjes magyar képregényes szakma zártságát mutatja, másrészt viszont – és a közönségbarát, bárki számára befogadható 5Pallosban ez válik érvényesebb olvasattá – mélyen személyessé teszi Molnár Gábor meséjét. A májusi képregényfesztiválon érkezik is a folytatás. (KB)


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!