„Olcsó és demagóg az olimpiarendezést a szegénységgel szembeállítani"

Fotó: VS.hu / Kummer János

-

Tíz éve vezeti a Budapesti Olimpia Mozgalmat, olimpiarendezésben Barcelonát tartja az etalonnak, és akkor is mindent megtesz, hogy idehozza a játékokat, ha végül netán hoppon marad, mint Herb Brooks. Interjú Szalay-Berzeviczy Attilával.


Hol akadt be neked ez a sztori? Mi az eleje?

A barcelonai olimpián. A szöuli volt az első, amit végignéztem, és ami lenyűgözött. Igaz, azt még csak tévén keresztül követtem. Láttam az öttusacsapat győzelmét és Martinek Jani egyéni aranyát, őrült nagy öttusa-fan lettem, megvilágosodtam, hogy az úszás és a futás monotóniája után ez jó lesz, nekem is ezt a sportágat kell űznöm. És mivel biztos voltam abban, hogy öttusázóink négy év múlva is megnyerik az olimpiát, eldöntöttem, hogy azon már személyesen is ott leszek.

Nem nyertek. Ott voltál?

Persze, ez volt az első jelentősebb, saját keresetemből finanszírozott külföldi utam. Busszal mentünk ki a két legjobb barátommal, diákszálláson, ismerősöknél, meg a tengerparton aludtunk, és aztán őrült szomorúan néztem, ahogy a csapat elvérzik a lovagláson, és egyéniben is „csak” az ezüst jut Mizsér Attilának… Mégis úgy jöttem onnan haza, hogy csodálatos dolog ez az olimpia, amin a jövőben is ott szeretnék lenni. És aztán ott voltam Atlantában, majd Sydney-ben is, igaz, utóbbira öttusázóként szerettem volna kijutni.

De?

Amikor 18 évesen Tatabányáról Budapestre jöttem, édesapám összehozott képviselőtársával, dr.Török Ferenccel, akivel egy frakcióban ültek az első szabadon választott Parlamentben, és aki az öttusa-válogatott olimpiai bajnok szövetségi kapitánya is volt. Őt kérdeztem ki arról, hogy merre induljak, ha öttusázó szeretnék lenni. Török Dr. azt mondta, menjek le a MAFC-ba, és ha egy év múlva is ilyen lelkes vagyok, jelentkezzek újra. Egy év után átkerültem az UTE-ba, Mizsérrel és Kálnoki Kis Attilával edzettem, teljes megszállottsággal csináltam, Balczó-könyvvel a kezemben keltem naponta hajnali ötkor, és indultam az uszodába. Két dolog végül ellenem játszott: a lószőrallergiám, és az, hogy elnyertem egy isztambuli ösztöndíjat. Utólag olyan, mintha valaki engem nagyon a közgazdász pályán akart volna tudni, hogy segítsek inkább idehozni az olimpiát, mint megnyerni.


Volt olyan pillanat, amikor ezt az egészet, hogy budapesti olimpia, elengedted?

Az évek múlásával inkább csak az jutott eszembe: hány éves is leszek majd akkor? És mindig konstatáltam: hú, megint picit öregebb. 20 éves korom óta foglalkoztat ez az ügy, tíz éve alapítottuk a BOM-ot, aminek a története követte a magyar és a nemzetközi gazdaság helyzetét, ennek megfelelően voltak magaslatai és mélypontjai.


budapesti olimpia, versus,

A BOM

Szalay-Berzeviczy Attila, a BOM alapítója, a BOM a Magyar Sportért Alapítvány kuratóriumának elnöke 2005 júniusában Baranyai Ákossal, a BOM akkori főtitkárával találta ki a politikától független civil lobbit. Olyan tőkeerős, főleg tőzsdei vállalatokat akartak megnyerni az olimpia támogatására, amelyek a politika, a média és a közvélemény számára egyaránt hitelesek, nyomásgyakorlásban erősek, politikailag mégsem sorolhatók sehova. A 15 alapító vállalat, melyek többsége már az első Orbán-kormány kezdeményezésével is szimpatizált, fejenként 10-10 millió forintot dobott össze, hogy ebből finanszírozzák a PwC megvalósíthatósági tanulmányának aktualizálását és egy olyan marketingkampányt, amiből mindenki megismerheti a BOM-ot. A mozgalom pártoló tagként maga köré gyűjtött számos neves sportolót, üzletembert és tudóst, ezzel is hangsúlyozva a szervezet presztízsét.

Aztán 2010-re az egyre mélyülő eurókrízis és Magyarország növekedési kilátásainak romlása világossá tették, hogy a 2011-es kandidálásnak nincs realitása, annak napirenden tartása hiteltelenné tenné az ügyet, a BOM-ot, a tagok pedig még közgazdászként is hülyét csinálnának magukból.

A 10 éve indult civil szerveződés 2013-ban alakult alapítvánnyá, ami ösztöndíjprogramot indított az olimpiai reménységeink részére. Úgy gondolták ugyanis, hogy azzal is egy későbbi olimpiai pályázatot segítenek, ha a vihar elcsendesedtéig az élsport támogatásával foglalkoznak. Budapest pályázatának ugyanis egyik fontos érve lehet a magyar sportolók hagyományosan erős olimpiai szereplése.

A kezdeményezést 2005-ben az előző évi EU-csatlakozásunk és az ország rendelkezésére álló jelentős fejlesztési pénzek tették aktuálissá. A küldetésünk első szakasza – vagyis a politikai döntés előkészítése – 2010 áprilisában véget ért, amikor a Fővárosi Közgyűléssel közösen az olimpiai csomagot, azaz az előkészített Olimpiatörvényt, a master plant, és a makrogazdasági hatástanulmányt letettük a kormány és a Parlament asztalára. Persze szép befejezés lett volna, ha akkor elfogadják az Olimpiatörvényt, de a Fidesz kérése az utolsó pillanatban az volt, hogy inkább majd a választásokat követően az új összetételű Országgyűlés foglalkozzon az üggyel. De mire felállt az Orbán-kormány és ezzel érdemben foglalkozni tudott volna, addigra Görögország az államcsőd szélére kormányozta magát, amivel elkezdődött a pénzügyi és gazdasági világválság újabb fejezete, az eurókrízis. Ekkor gyorsan beláttuk, hogy a budapesti olimpia ügyét jó pár évre le kell venni a napirendről.

Most minden ideális?

Ezúttal nem mi kezdeményeztük a budapesti olimpia ügyét, hanem a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB), ami pedig azért történhetett meg, mert a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elfogadta az Agenda 2020 reformcsomagot, ami racionálisabb, emberléptékűbb olimpiák megrendezésének nyitott utat. Így természetesen egyetértünk a MOB-bal és támogatjuk azt, hogy célszerű részletesen megvizsgálni egy 2024-es olimpiai kandidálás realitását, annál is inkább, mert az elmúlt 5 évben, a válság mélypontjához képest számos kedvező dolog történt a világban és idehaza.

Egyébként soha nem lesz olyan, hogy tökéletes pillanat, mindig lesz valami negatív aktualitás, mindig lesznek nehézségek és kihívások, amik miatt úgy érezhetjük, hogy ez a kérdés most nem biztos, hogy teljesen időszerű. Soha nincs olyan, hogy egy város teljesen kész van és már csak az olimpia hiányzik a boldogsághoz. És az is biztos, hogy a kandidálás folyamatában midig lesznek nálunk gazdagabb, esélyesebbnek tűnő ellenfelek.


Általában olyan városok pályáznak, amelyek egy nagy modernizáción, átfogó fejlesztésen szeretnének átesni és az olimpiát ehhez jó húzóerőnek, egyfajta hatásos katalizátornak tekintik. Az egész ügyet egy 10-20 éves nemzetgazdasági jelentőségű, országfejlesztési projektként kell felfogni, amit kormányciklusokon átívelően kell előrevinni.


Ami akkor lehet sikeres, ha azt az összefogás, az együttműködés, a tehetség és a kreativitás jellemzi, és nem a pártpolitikai szempontok.

Szerinted mi volt az utolsó, nagy horderejű, a politikától semleges, kormányciklusokon átívelő ügyünk?

A NATO-csatlakozás (1999) és az EU-ba lépés (2004). Azóta valóban nem volt ilyesmire precedens, nálunk nem létezik nemzeti minimum, az országunknak nincs is azóta semmiféle új célja, víziója. Sokáig az euró bevezetése látszott egy új nagy, nemzeti célnak, de már ennek a jelentősége is nagyban megváltozott az elmúlt években. Az olimpia megpályázása önmagában talán soha nem lesz egy teljes nemzetet egyesítő téma, de a sikeres lebonyolítás annál inkább az lehet. Biztos vagyok benne, hogy egy sikeres záróünnepélyt követően még a legnagyobb olimpia-szkeptikusok is kellemes érzésekkel fognak visszaemlékezni arra a néhány hétre. Ez volt Londonban is. És talán ez így természetes.



De a gazdasági környezet kedvezőbb, mondjuk, 2010-hez képest?

A válság mélypontja után a világgazdaság fokozatosan stabilizálódott, az Egyesült Államokban pedig jelentős növekedés indult be. Ezzel együtt a Bajnai- és az Orbán-kormány erőfeszítéseinek köszönhetően Magyarország kilátásai is javultak, még akkor is, ha továbbra is nagy kihívások előtt áll a gazdaságunk. De a 2006-os tanulmányunkhoz képest most előrébb vagyunk, hiszen sok olyan, az olimpia szempontjából is fontos beruházás és fejlesztés megvalósult Magyarországon, ami az akkori tanulmányban még csak tervként szerepelt. Ilyen például a 4-es metró, a Liszt Ferenc repülőtér bővítése, az autópálya-rendszer befejezése, a fővárosi úthálózat és tömegközlekedés korszerűsítése, a ferencvárosi és a debreceni stadion, a Tüskecsarnok, valamint a Győri Audi és a Veszprém Aréna felépítése. Ráadásul Budapest eközben elnyerte a 2020-as labdarúgó-Eb négy mérkőzésének a rendezési jogát, amihez vállaltuk az új Puskás Stadion felhúzását, 2021-ben pedig itt rendezik az úszó- és vízilabda-vb-t, amihez meg kell építenünk egy olimpiai uszodakomplexumot. Mindezek mellett a már említett Agenda 2020 nemet mond a gigászi méretű olimpiákra és ösztönözni szeretné a meglévő, illetve az ideiglenes és elbontható helyszínek felhasználását. A rendező város kiválasztásában fő szempont lesz az olimpia gazdasági, társadalmi és környezeti fenntarthatósága. Az olimpia minimum tízéves projekt, ami legjobb esetben is először 2018-ban kezdene költségvetési terheket jelenteni. Mindezek tükrében szinte magától adódik, hogy az olimpiarendezés témájával egy ilyen sportszerető országban muszáj komolyabban foglalkozni.


Ugyanakkor, ha nem lennénk az EU tagjai és Magyarország nem lenne jogosult több ezer milliárd forintnyi fejlesztési pénz lehívására, akkor magam sem hinném, hogy az olimpia számunkra bármikor is elérhető álom lenne.

Most nem is a lélegeztetőgépekkel szeretném szembehelyezni az olimpiát, de …

Soha nem gondoltam és soha nem is mondtam, hogy az olimpia minden másnál előrébb való, azt viszont tudom, hogy teljes tájékozatlanságra, vagy olcsó és demagóg politikai haszonlesésre vall az olimpiát szembeállítani a szegénységgel, vagy épp a stadionépítésekkel azonosítani, és arra hivatkozva elutasítani.


Súlyos, megoldandó probléma a mélyszegénység felszámolása, a jövedelem-újraelosztás társadalmilag igazságosabb rendszerének kidolgozása. Fontos lenne végre belevágni egy európai színvonalú oktatási és egészségügyi rendszer kiépítésébe, hátat fordítva az elmúlt évek lépéseinek és gyakorlatának.

Ezek a mindenkori kormány olimpiától független prioritásai kell, hogy legyenek. Ehhez viszont mindenekelőtt egy fejlődő, növekedő gazdaság kell, amely képes munkahelyeket teremteni, elegendő adóbevételt biztosítani az államnak, hogy az elegendő pénzt tudjon fordítani a szociális hálóra és az elmaradott régiók fejlesztésére. Az olimpiával nem ezek rovására, hanem ezek érdekében kell fejlesztenünk az országunkat és a gazdaságunkat. Tehát számomra ez nem választás kérdése, hanem a kettőt egyszerre kell csinálni.

Az uniós fejlesztési források nagy része eddig is a közép-magyarországi régióba érkezett, és ahelyett, hogy az országon belüli regionális különbségek csökkentek volna, inkább nőttek. Egy esetleges olimpiával megint Budapestre allokálnánk a pénzeket.

Az Agenda 2020 bevezetése előtt készült hatástanulmány szerint az olimpiai teljes költségvetésének fele a vidék fejlesztésére lett volna elköltve, ez az arány a NOB reformját követően – ami lehetővé teszi a vidéki városok bevonását – még inkább eltolódna a vidék javára. A BOM is egy olyan olimpiát tud támogatni, amely nem a különbségek erősítésére játszik, hanem az ország teljes bevonását és átfogó fejlesztését erősíti.


Szalay-Berzeviczy Attila


A 2010-es megvalósíthatósági tanulmányban Észak-Csepel az ideális helyszín. Ez még aktuális?

A BOM határozott véleménye az, hogy az olimpia központjának Észak-Csepelen és annak közvetlen környezetében kell lennie. Ennél kompaktabb és logikusabb helyszín nem létezik. Ezt a 2006 és 2010 között készült szakmai és műszaki anyagok egyértelműen bebizonyították. Ez a terület lehetne Budapest új sportközpontja, amivel rehabilitálnák és integrálnák a város egy jelenleg rettentően elhanyagolt részét. Ami ráadásul a legközelebb fekszik Magyarország belsejéhez, közel van hozzá három repterünk is, és az M0-ás körgyűrűnek köszönhetően az építkezések idején az áru- és személyforgalom megkímélné a belvárost. Ráadásul a Dunára helyezve az olimpia hangsúlyát, turisztikailag és a tévés közvetítések szempontjából az eseményt a legesztétikusabb módon tudnánk tálalni a világnak.

Azt tudjuk, hogy biztosan lesz új Puskás Ferenc Stadion és uszodakomplexum a Dagálynál. És ezek az olimpiarendezésnél a szokásos érvrendszer részei is. Észak-csepeli helyszínnel számolva viszont nem nagyon jöhetnének szóba.

Ha komoly pályázatot akarunk készíteni, akkor az olimpiai stadionnak és az uszodakomplexumnak az olimpiai parkban a helye. Ez pedig azt jelenti, hogy az úszó-vb helyét még időben át kéne tenni a Dagályról Észak-Csepelre. Mivel a Puskás Stadion fociarénának épül, ezért nyilvánvalóan szükség lesz egy atlétikapályával rendelkező stadionra is, de mivel az atlétika az olimpián túl sajnos nem képes jelentős nézőszám bevonzására, ezért egy olyan londoni megoldásban kell gondolkodnunk, ami lehetővé teszi, hogy a játékokat követően az olimpiai stadiont egyszerűen vissza tudjuk bontani egy 10 ezresnél kisebb sportlétesítményre.

Akkor végül is mi az, ami Észak-Csepel szempontjából már megvan és jó helyre is épült?

Észak-Csepel és környezete mellett az szól, hogy ez egy hatalmas, beépítetlen terület, ami helyt tudna adni az olimpia fő sportlétesítményei mellett az olimpiai falunak, továbbá a média- és a sajtóközpontoknak is.


Már elkészült sportlétesítmény itt még csak egy van: a Tüskecsarnok a Kopaszi Gát mellett.

Az nem hátrány, hogy a NOB-ban minket a kétszeres olimpiai bajnok, bukott köztársasági elnök képvisel?

Ez nem egyszemélyes projekt, ez egy nagyon komoly csapatmunka, ahol minden poszton a legjobb emberekre lesz szükség ahhoz, hogy nyerjünk. Mivel itt egy magas szintű nemzetközi versenyben mérettetünk meg, ezért a pályázat halálra van ítélve, ha itt is a megszokott, legtöbbször kontraszelekciót eredményező pártpolitikai szempontok döntenének arról, hogy ki kerül be a csapatba és ki nem. Ide nyelveket jól beszélő, nemzetközi tárgyalásokon otthonosan mozgó, az olimpiai iparágat jól ismerő emberek csapatmunkájára van szükség. Ennek a csapatnak egyszerre kell összerakni egy elsőosztályú pályázati anyagot és aztán eladni azt 109 NOB tagnak. Két olyan embert is ismerek, akik ma komoly pozícióban teljesítenek a nemzetközi sportvilágban és akiknek a koruknál fogva is helyük kell, hogy legyen majd a csapatban: az egyik Vajda László, aki számos olimpia szervező és pályázati bizottságában dolgozott az elmúlt években, a másik pedig Kulcsár Krisztián (kétszeres olimpiai ezüstérmes párbajtőrvívó), aki jelenleg a Nemzetközi Vívószövetség sportigazgatója.

És az unortodox gazdaságpolitikánk?

Beszéltünk már az EU-s pénzek fontosságáról, de ugyanennyire nélkülözhetetlen lesz a magánszektor beruházói, finanszírozói, szponzori szerepvállalása. Márpedig az olimpiai pályázatunk leggyengébb pontja pont az, hogy nincs elég robusztus magyar vállalati szektor, ami ezt a terhet önállóan magára vállalhatja. Főleg a mindenféle szektorális különadókkal a nyakukban. Éppen ezért be kell majd tudnunk vonni a folyamatba nagy számban külföldi szereplőket is.


Ez viszont elképzelhetetlen egy olyan gazdasági környezetben, ahol az alkotmány, a jogszabályok és az adók ötletszerűen változhatnak egyik pillanatról a másikra.

Tehát egy hazai olimpiai siker csak akkor lehetséges, ha azt egy kiszámítható, bizalomra épülő gazdasági környezet veszi körül.

Olimpiarendezésben mi a minta?

Barcelona.

Ha kívülről nézzük, nem a Peking-Szocsi vonalba illeszkedünk inkább?

Remélem, hogy nem, mert számomra messze a két legnegatívabb élményt ez a két olimpia jelentette, abból a kilencből, amin személyesen is ott lehettem. Peking és Szocsi monumentális sportlétesítményekkel, megalomán infrastruktúrafejlesztésekkel és grandiózus rendezéssel akarta eladni a külvilágnak saját politikai rendszerének és politikusainak nagyszerűségét. Ezzel szemben London, Sydney, Barcelona vagy Vancouver emberarcú, szerethető olimpiákat rendezett, saját nemzetük kultúráját és a sport iránt érzett szeretetüket mutatták be a világnak. Nem is kérdéses, hogy nekünk az utóbbiakhoz kell tartoznunk, azt kell megmutatnunk, hogy egy kisebb, de annál sportszeretőbb nemzet is tud emlékezetes és fantasztikus olimpiát rendezni. Ebből a szempontból számomra Barcelona az etalon, ami a ’92-es olimpiának köszönhetően az egyik legtrendibb európai turista desztinációvá vált. Ha pedig azt mondjuk, okos olimpiát szeretnénk rendezni, akkor London a minta. A technológiát tőlük tanulnám el.


Smartphone Photography at the Olympics


Euróövezet nem kell hozzá?

A 2006-os tanulmány még azt mondta, hogy kell, mert akkor még az eurónak teljesen más szerepe lett volna az életünkben: azt vártuk akkor tőle, hogy költségvetési fegyelemre kényszerítsen minket és elérjünk vele olyan gazdaságpolitikai célkitűzéseket, mint a makrogazdasági egyensúlyunk helyreállítása. Ezeket végül is euró nélkül, unortodox gazdasági módszerek alkalmazásával is, most sikerült elérnünk. Viszont a válság során az euró egy új arcát mutatta meg nekünk. A világ ráébredt arra, hogy az euró nem pusztán egy fantasztikus lehetőség, de egy súlyos teher is tud lenni. A szlovén, az olasz, a görög, a portugál és a spanyol gazdaság nehézségei rámutattak arra, hogy egy ideje korán bevezetett euró milyen problémákat tud okozni egy válságos időszakban, amikor a versenyképtelenségi helyzetet éppen önálló monetáris politikával, tehát kamatemeléssel vagy- csökkentéssel és a pénztömeg növelésével vagy szűkítésével lehetne orvosolni. Úgyhogy ma már az euróövezetbe való belépés más értelmet nyert. Ilyen szempontból az olimpiarendezéstől ma már függetleníteném az euró bevezetésének kérdését. De az biztos, hogy ha a budapesti paralimpia záróünnepélye idején még mindig nem tudjuk, hogy az eurót mikor vezetjük be, akkor az azt jelenti majd, hogy vagy a közös valutával vagy velünk van a gond.

A racionális, közgazdász éned és a kicsit romantikus, sportszerető…

Országfejlesztő…

… éned mennyit hadakozik most egymással?

Semennyit, mert a közgazdász énem irányít. Ezért is vette le a BOM 2010 végén a 2020-as olimpia megpályázásának az ügyét a napirendjéről. Beláttuk, hogy a görög válság nagyon komoly kihívások elé fogja Európát és Magyarországot állítani, ezért mi sem gondoltuk, hogy az olimpia ügye ilyen körülmények között egy aktuális téma lenne. Meg kellett várni, amíg látszik a fény az alagút végén, különben ártottunk volna az olimpia ügyének és a saját szakmai hitelességünknek.

Otthonról mit hozol? Melyik énedet?

Anyai ágon német gyökerek, pedagógusvilág, sváb irány. Apai ágon két erős, magyar nemesi család egyesül: egy Habsburg-tagadó és egy Habsburg-párti. Mindkettő visszamegy Szent Istvánig, csak a monarchista Berzeviczyék kaptak bárói címet, az Ostffy-ág meg nem. De mindkét család adott művészeket, tudósokat, közéleti szereplőket, politikusokat, a fölöttem lévő nyolc generáció – leszámítva a kommunizmus 50 évét – mindegyike adott az országnak egy-egy országgyűlési képviselőt vagy minisztert. Közülük nyilván Trefort Ágoston és Berzeviczy Albert a legikonikusabb figurák.


Szalay-Berzeviczy Attila


Sosem nyomasztott?

Ellenkezőleg, engem ez mindig inkább motivált és energizált. Amióta az eszemet tudom, ennek tudatában éltünk és nevelődtünk az öcsémmel. Büszkék vagyunk erre, de nem vesszük privilégiumnak. Egy adottságnak tekintjük, ami arra kötelez, hogy az őseinkhez méltóan éljünk.

Ebben szigor és büntetés is volt?

Édesapám a bencés rendben nevelkedett Pannonhalmán. Azt hiszem, ez mindent elárul arról, hogy otthon milyen jelentős követelményrendszerrel néztem szembe. Sportolnom kellett és jól tanulnom.

De rosszalkodni például ért?

Szüleim szerint elég eleven gyerek voltam, akitől nem állt távol a csibészség sem alkalmanként. A 80-as évek elején például őrsvezetőként nem a Gagarin, Tyereskova vagy a Szputnyik név mellett tettem le a voksomat, hanem inkább az Apolló-őrsöt irányítottam. Elkötelezett atlantista voltam már akkor is. A gimnáziumban pedig amiatt volt balhém, hogy ’88-ban az október 23-i ünnepségre szétlőtt orosz tankokkal díszítettem föl az osztálytermet. És előző este még a Kossuth-címert is megfestettem. De mindez persze nem lehetett akadálya annak, hogy teljesítsek, jól tanuljak, becsületesen éljek.


Ráadásul általános iskolában 7-től 14 éves koromig én voltam az osztályfőnöknő gyereke, utána 16 éven át én voltam az országgyűlési képviselő úr fia, aztán pedig a tőzsde elnöke lettem. Tehát az életem nagyobbik részében külső elvárásoknak erősen megfelelve kellett élnem.

Egyébként azt hiszem, igazából csak egy dolog miatt voltak rám irigyek a gimnáziumban, de azért kivétel nélkül mindenki: nem kellett bejárnom oroszórákra. Amíg a többiek bent ültek az órán, én kint pihentem a folyosón, mivel felmentésem volt belőle.

Hogyhogy?

Kuvaitban éltünk két évig, amikor a többiek az orosz nyelv alapjait tanulták. Én egy amerikai iskolában tanultam, ahol francia és arab nyelvet oktattak az angolon kívül. Amikor hazajöttünk, letettem a különbözeti vizsgákat, köszönhetően szüleimnek, akik nagy figyelmet fordítottak kint arra is, hogy a magyar tananyaggal is haladjak. Az orosz viszont nekik sem volt erősségük, így amikor hazatérésünk után a gimnáziumban azonnal bukásra álltam ebből a tantárgyból, kérelmeztük a minisztériumtól az orosz nyelv tanulása alóli hivatalos felmentésemet. És csodák csodájára megkaptuk. De ha ez önmagában még nem volt elég, ahhoz, hogy bizonyítsam, hogy én nem a Kádár-rendszer híveként lettem felnevelve, az egyébként abszolút szocialista Tatabányán, akkor jött 1989 ősze, amikor egy olyan szülői kikérővel mentem be a gimibe, amin nagyjából annyi állt, hogy „fiam ma nem megy iskolába, mert a Köztársaság kikiáltására jön velem a Kossuth térre.”



Te látod magad ebben az egész pályázati folyamatban?

Nekem erről Herb Brooks sztorija ugrik be, aki az 1960-as Squaw Valley-i téli olimpia előtt az utolsó pillanatban került ki az amerikai jégkorong-válogatottból, így tévén nézhette apjával a döntőt, amint az USA 9-4-re megveri a cseheket és megszerzi első olimpiai hokiaranyérmét. A mérkőzés lefújását követően az apja csak ennyit szólt oda neki: látod fiam, Jack Riley szövetségi kapitány mégiscsak tudta, hogy kit kell itthon hagyni a győzelemhez.