Olaszliszka szégyene elevenebb, mint valaha

Fotó: Katona József Színház / Dömölky Dániel

-

Borbély Szilárd a 2006-os olaszliszkai lincselésről írt drámájában megalázott, kifosztott emberekről írt, régi és új bűnökre emlékeztetett. Tavalyi öngyilkosságát, az odáig vezető rémségeket ugyanúgy nem szabad elfelejtenünk, ahogy Olaszliszka tragédiáját sem. Ezt állítja a múlt héten bemutatott Az Olaszliszkai, amely most a Katona József Színház legfontosabb előadása.


Az Olaszliszkai című előadás két tragédia történetét meséli el. Mindkettő mélyen személyes ügy, de az egyikből, a 2006-os olaszliszkai lincselésből szimbólum lett, a kibékíthetetlen társadalmi ellentétek, a pillanatok leforgása alatt elharapózó erőszak, a vak, ostoba gyűlölet jelképe.

A másik tragédia Borbély Szilárd költő, író halála. Borbély tavaly lett öngyilkos. Régóta depresszióval küzdött, de életének legsötétebb eseménye nyilvánvalóan nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy nem volt kedve ezen a világon maradni. 2000 karácsonyán szülei rablótámadás áldozatai lettek. Anyja fejét baltával verték szét, apja nem halt meg, de kómába esett. Borbélyt akkor a tragédia kettős természete temette maga alá: miközben a szüleit ért borzalmakat próbálta megemészteni, rájött, hogy a jogbiztonság, az igazságosság nem létező fogalmak – a nyomozást méltatlannak, kimenetelét elégtelennek érezte, a gyilkosokat soha nem kapták el.


Fekete Ernő Az Olaszliszkai cmű előadásban


A Katona előadásának elején Borbély Szilárd (Fekete Ernő) foglalja össze a rablógyilkosság eseményeit, szinte végig hátat fordítva a közönségnek. Szomorú, tépelődő ember, mondatait alaposan megrágja – Fekete gondos alakítása méltóságot ad a költő elemző alkatának. Borbély a szüleivel történteket a fikció segítségével próbálja feldolgozni, ezt jelzi, hogy párbeszédbe kezd az emelvényre kivonuló Karral. Drámájában, a 2011-es Szemünk előtt vonulnak el című kötetben megjelent Az Olaszliszkaiban az Újságírók karaként említi a történéseket értelmező, a tágabb társadalmi jelentést didaktikusan megfogalmazó alakokat.

Máté Gábor rendezésében inkább angyaloknak vagy bizarr balett-táncosoknak tűnnek ezek a figurák, akik ütemhangsúlyos versben, a közönséghez szólva foglalják össze, hogy milyen az a romlott, széteső közösség, amely kitermelte mind az olaszliszkai lincselést, mind Borbély szüleinek és magának az írónak a tragédiáját. Vagyis a Kar beszél közvetlenül Magyarországról.


Az arcok puszták, gyűröttek csak,
reménytelenség rejlik ráncaikban,
és a mozdulatlan megvetés lakik
itt mindenütt.

Az Olaszliszkai súlyos, kíméletlen előadás, ahogy kíméletlen Borbély drámája is: képet kapunk belőle az ország állapotáról, de erre a képre nem leszünk büszkék, csak elkeseredünk tőle, és talán élesebben látunk.


Jobbra Fekete Ernő


A színpadi Borbély-alak bevezetője után annak az októberi napnak az eseményei elevenednek meg, amelyen Szögi Lajost, a tiszavasvári földrajz-biológia szakos tanárt Olaszliszkán agyonrugdosta néhány helyi suhanc, két kislánya szeme láttára, mert azt hitték, a férfi elütött egy gyereket. Szögit szintén Fekete Ernő alakítja, mert sem ő, sem Borbély nem konkrét figurák a darabban, hanem Áldozatok. Nem egy tragédia van, hanem számos. (Egyebek mellett ezt hangsúlyozza Máté Gábor abban a nyílt levélben, amelyben Szögi Lajos családjának ügyvédje által közzétett tiltakozására reagál, megkövetve a hozzátartozókat, amiért nem kereste meg és nem tájékoztatta őket arról, hogy előadják a darabot.)

A tanár és lányai (Pálmai Anna és Mészáros Blanka) dialógusában is váltakoznak a beszédmódok: Mészáros figurája hirtelen a legközhelyesebb szólamokat kezdi hangoztatni a fiatalok kivándorlásáról, meg a nem kicsit, hanem nagyon elkúrt országról. Ez a didaxis vállalt és következetesen használt eljárása Borbély drámájának, de a Katona előadásában ezeknek a kiszólásoknak van helyük a legkevésbé. Igaz, hogy némi sötét humort csempésznek az ólomsúlyú cselekménybe, de olcsónak hatnak – ezek nélkül is érthető, hogy az elbeszélt történetek többet jelentenek helyi érdekű tragédiáknál.


Dér Zsolt, Pálmai Anna, Papp Endre, Mészáros Blanka, Fekete Ernő és Tasnádi Bence


Máté rendezése tartózkodik a hatásvadász, brutális látványelemektől, Szögi meglincselése is stilizáltan, takarásban, az elkövetők hideglelős táncaként jelenik meg. Nem is látjuk a teret, ahol a gyilkosság történik, mert az a halál szintje. Cziegler Balázs díszletében a falu veremként jelenik meg, agyagszerű fallal körbekerítve, amelyen domborművekként sejlenek fel a múltbeli szenvedések lenyomatai, szó szerint értve a dráma sorait:


A fájdalom rétegeit hordta, és
az idő lassan egymásra rakta,
mint folyó partján a sárga fövenyt.

Borbély drámájában ugyanis a fájdalomnak van még egy rétege, egy harmadik, a háttérből kísértő tragédia: a környékbeli zsidóság elhurcolása és meggyilkolása. A darab címe sem csak a lincselésre utal – noha ma már mindannyiunknak ez jut eszébe erről az átokverte településről –, hanem az olaszliszkai csodarabbira, akinek a sírját talán még ma is gyakran látogatják a rá emlékezők.

Borbély és Máté a zsidó hagyományok és a zsidóság szenvedése felől is értelmezik a későbbi eseményeket: Szacsvay László rabbija enigmatikus történeteket, bölcs vicceket mesél, Pálmai Anna Kicsi lánya a Hágádát (a zsidók megszabadulásának történetét) záró gödölye-mesét mondja el, a faluba látogató Idegen (Haumann Péter) pedig a felejtést választó – és természetesen antiszemita – Falubelivel (Bán János) keveredik szóváltásba az emlékezés kötelméről.


Az olaszliszkai

Szacsvay László


Ahogy Borbély drámája, úgy Máté Gábor rendezése is az emlékezés feladatát hangsúlyozza. Az előadásban az Olaszliszkán történtek (a zsidók elpusztítása és a 2006-os gyilkosság) mellett Borbély halála is bekerül a múlt olyan momentumai közé, amelyekre emlékeznünk kötelesség. A valóságtól elemelt, stilizált színpadi megoldások mellett dokumentumszerű elemek is szerepelnek az előadásban.

A lincselés egyik elkövetője (Tasnádi Bence) a börtönből ír levelet testvérének. A vászonra vetített göcsörtös, girbegurba betűk, a megejtően zagyva helyesírás közel hozzák a nézőhöz a figurát, akiben szintén könnyű meglátni az áldozatot, köszönhetően Tasnádi szokásosan eleven, magas hőfokon izzó alakításának is. A tárgyalás jelenete Hajdú Eszter tavalyi dokumentumfilmjét, az Ítélet Magyarországont idézi: térképet kapunk egy újabb megmagyarázhatatlan, bestiális kegyetlenséggel elkövetett bűnhöz, amellyel muszáj szembesülni.


Az olaszliszkai

Tasnádi Bence és Szirtes Ági


A dísztelen, kevés elemet mozgató színpadi térben minden kellékhez jelentés társul, így alakulnak az elítélt cellába dobált könyvei Borbély Szilárd műveivé, a szerző emlékezetmunkájává, amely értelmezte, megkönnyítette és elodázta az őt ért fájdalmakat, de meg nem akadályozta az öngyilkosságát. „Versei a legkegyetlenebbek és a legnagyobbak közé tartoznak a teljes magyar irodalomban” – írta Vári György szép Borbély-nekrológjában.

A Katona magas színvonalú, egyenletesen erős alakításokat felvonultató előadásának legnagyobb érdeme nem az, hogy felidézi az Olaszliszkán történt gyilkosságot, hanem hogy elevenen tartja egy kivételes alkotó emlékezetét.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!