Ő volt a halálfurgon egyik áldozata a 71-ből

Fotó: MTI/AP / Roland Zak

-

A Guardian bemutatta az osztrák autópályán megtalált kisteherautó egyik halottjának történetét. Kurd volt, szerelő és mérnök. Gyógyulni indult Németországba, arról álmodott, hogy autómosót üzemeltet, vagy telefonokkal kereskedik majd. Egy ismerőse rossz tapasztalata miatt szóba sem jött, hogy a teherautó hátuljába beüljön. Aztán mégis így tett, senki nem tudja, miért.


Saeed Othman Mohammed három nappal azelőtt hívta fel családját telefonon, hogy az osztrák rendőrség augusztus 27-én megtalálta a hullákkal telezsúfolt, magyar rendszámú kisteherautót a Bécs felé vezető autópályán. Azt mondta, most Magyarországon van, és azt reméli, még aznap továbbviszik őt embercsempészek Németországba. Aztán lerakta a telefont.

A 35 éves Saeed egy hónappal korábban indult el a 3600 kilométerre fekvő iraki kurdisztáni otthonából. Az ősz hajú férfi azt remélte, Németországban majd kezelik vesebetegségét. Időnként felhívta a családját, hogy éppen hol tart, de a Magyarországról indított hívása után már nem hallottak többé róla.

Ahogy az embercsempészek sem tudták, mi lehet vele. Négy nappal később Saeed testvére, Mohamed felhívta az utat szervező férfit, Jamal Qamishit, aki azt mondta neki:


Esküszöm, testvér, nincs semmi hírem. Ha kapok, akkor értesítelek, ez 100 százalék.

Két héttel később kapott végül hírt a család, akkor sem Qamishitől, hanem az osztrák rendőrségtől. Saeed – mondták az osztrákok – az egyike annak a 71 embernek, akiket holtan találtak egy hűtött élelmiszereket fuvarozó teherautó hátuljában, és amelynek az oldalán azt a szlogent lehetett elolvasni: „Őszinte csirke”. A furgont Parndorfnál, az út mentén fedezték fel. De néhány test már annyira elkezdett bomlani, és a helyzet annyira zavaros volt, hogy több napba tellett, amíg azonosították őket.

Az egyik áldozat – Saeed Othman Mohammed – azért jött ide, hogy meghaljon – fogalmaz a brit lap. Rokonokkal, utazótársaival és csempészekkel készített interjút a Guardian. Mint írják, „ez az első kiterjedt beszámoló arról az eseményről, amely a menekültválság közelségére ébresztette Európát, és amely mindeddig egy nagy rejtély maradt”.


A történet a nyár közepén kezdődik Szulejmánijjában, a második legnagyobb városban az észak-iraki félautonóm Kurdisztánban. Ezrek menekültek ebben az évben Európába, megvalósítva ezzel a legnagyobb tömeges migrációt a kontinensen a második világháború óta. A menekültek túlnyomó többsége szír, afgán és eritreai, akik közül sokan háború és politikai elnyomás elől menekülnek.

De Saeednek és szulejmánijjai barátainak más okuk volt, hogy csatlakozzanak a menekülőkhöz. Az Iszlám Állam Irak jelentős részét lerohanta, de Szulejmánijja városa nem volt érintett. Saeed beteg volt: az egyetlen megmaradt, de egyre rosszabb állapotban levő veséjét akarta kezeltetni. 35 éves volt, de egy évtizeddel idősebbnek látszott, ami talán az állapota egyik mellékhatása volt.

Aztán még ott volt a mindent átható korrupció. Saeed 2011-ben csatlakozott a demokráciapárti tüntetésekhez, amelyek végül nem vezettek sehová. Belépett egy politikai pártba, majd egy másikba is, de mindkettőt hatástalannak és korruptnak találta.


Nincs jövőm itt

– mondta Saeed barátjának, Bahman Abubakrnak, miközben vízipipát szívtak egy kávéházban munka után, egy júniusi napon. Ezt egy még nagyobb szabású nyilatkozat követte: Saeed a jövőjét Németországban képzelte el. Nem volt egy nagy látomása, hogy mit fog ott csinálni, de azt tudta, hogy tetszik neki a BMW, és arról álmodozott, hogy egy autómosót üzemeltet, vagy használt telefonokkal kereskedik majd.

Az út Európába már egy nagy kitaposott ösvény a kurdoknak. Az 1970-es évektől emberek kisebb hullámai menekültek Európába gazdasági és politikai okokból, létrehozva egy iparágat, az embercsempészetet. De nem mindenki követte ezt. Saeed egyszer már kipróbálta ezt az útvonalat 2006-ban, de akkor Törökországban letartóztatták, majd hazaküldték.

Az első lépés egy beszélgetés volt Qamishivel, a helyi idegenforgalmi vállalkozás 46 éves tulajdonosával. Qamishi öt éven át élt Bulgáriában a 90-es években, és azóta oda-vissza utazott. Most azt állítja, kizárólag turizmussal foglalkozik, de az évek során Qamishi arról vált híressé, hogy képes eljuttatni Európába embereket „utazási csomagtól eltérő eszközökkel”.

Néhány leendő bevándorló úgy fizet, ahogy megy: ezer dollárt annak az embernek, aki átviszi az Égei-tengeren Görögországba, és 200 eurót annak, aki elviszi a macedón határhoz. Ez egy sokkal bonyolultabb folyamat, de nagyobb rugalmasságot ad a menekülteknek, és azt is jelenti, hogy nem kell annyira támaszkodniuk a csempészekre.

Mások – mint Saeed 14 fős csoportja – inkább egy egyszerűbb megoldást választanak. És ez az, amit Qamishi kínál: egy hatalmas összegért cserébe elrendezik nekik az egész utat Németországig. Jamal a Garancia, ahogy hívják. Az ember, aki garantálja, hogy eljutsz majd a célodig.



Mint sok csempész, Qamishi is azt mondja, hogy nehéz szívvel csinálja ezt. Kiszállt már a játszmából öt éve, mondja, de segített ennek a kis csoportnak, mert hármójukkal is kapcsolatban állt. „A családjaik hívtak fel, hogy gondoskodjak róluk – mondta Qamishi –, az válaszoltam nekik, hogy felhagytam a csempészéssel, de ragaszkodtak hozzá.”

Idén több százezren indultak útnak a tengeren keresztül Törökország és Görögország között, mások a szárazföldi határt választották Bulgáriánál. Ami korábban szinte lehetetlen útnak tűnt, hirtelen egyszerűvé vált. Amikor Saeed 13 barátja úgy gondolta, hogy szerencsét próbál, Saeed úgy döntött, csatlakozik hozzájuk.

Visszavonult, vagy sem, Qamishinek még mindig voltak kapcsolatai. Azt mondta, 9500 dollárért Saeedet és barátait eljuttatja Németországba. Egy 10 napos utat ígért, amelyet egy 22 órás bulgáriai gyaloglást kivéve végig autóval tehetnek meg.

Saeednek megvolt hozzá a pénze, az évek alatt összegyűjtötte mint szerelő, majd mint egy távközlési cég mérnöke. Elvitte a pénz a szulejmánijjai devizakereskedőhöz, akiben megbízott a csempész. Amikor Saeed eléri Németországot, felhívja a kereskedőt, és megkéri, hogy adja át a pénzt az embercsempésznek vagy a társainak – ez volt a terv.

Július 22-e, szerda volt végül az a nap, amikor Saeed elindult. Reggel 10 óra körül a testvérei és a legjobb barátja, Bahman összegyűlt a család otthonában, hogy el tudjanak tőle búcsúzni. Az erkélyen álltak, amikor összeálltak egy utolsó képre. Saeed vigyorgott, de egy csipetnyi félelem is volt az arcán. A család mosolya is inkább tűnt grimasznak. „Szenvedtünk – emlékezett vissza bátyja, Ahmad –, de azt színleltük, hogy boldogok vagyunk.”

Ahmed egy utolsó kísérletet is tett arra, hogy maradásra bírja Saeedet, mert attól tartott, túl beteg ahhoz, hogy utazzon. Percekkel az indulás előtt Saeed a jármű előtt állt, amely hamarosan elvitte őt a török határhoz, és egy videót készített. Miután bírálta a kurd hatóságokat, és hibáztatta őket a térség gondjai miatt, belebámult a kamerába, és azt mondta:


Ha Isten is úgy akarja, mi elmegyünk, és soha nem jövünk vissza.

Délután egykor a 14 barát már Törökország felé száguldott két autóval. Estére már a határnál voltak, három órával később pedig a déli török városhoz, Diyarbakirhoz értek. A következő napon egy egyórás repülőúttal Isztambulba, az ország északnyugati felébe értek, közel Bulgáriához és Görögországhoz.

Ekkor történt, hogy Qamishi felhívta két kurd kollégáját Bulgáriában. Az utasaink készen állnak, mondta, és 7900 eurót ígért nekik minden egyes ember után. Miután ellenőrizték egy rokonnal Szulejmánijjában, hogy a devizakereskedőnél letétbe helyezték a pénzt, a páros elment Saeedékért Isztambulba.

A csoport gyorsan haladt. Július 23-án este, 18 órával az indulás után már a bolgár határ térségében voltak. Július 24-én kora reggel pedig át is lépték a határt. Négyórás túra után megállította őket kilenc egyenruhás férfi, akiknek a kocsiján rendőrjelzés volt. A kilenc férfi megverte őket, és ellopta a telefonjaikat és a pénzüket, és arra kérték őket, hogy térjenek vissza Törökországba.

Néhány nappal később a csoport újra megpróbálta. Most a 14-ből legtöbben észrevétlenül áthaladtak: egyikőjük jelenleg Finnországban, másikuk Ausztriában van. De Saeed megint szerencsétlen volt. A bolgár rendőrség elkapta őt és három másik társát, köztük egy barátját, Shwanát, és egy határ menti városban, Svilengrádban tartották őket. Egy rendőrségi kép szerint Saeed július 28-án őrizetben volt, neveként Ali Mohamed Mustafa volt feltüntetve. Fáradtnak tűnt, de egyben dacosnak is.

Később mind a négyen átkerültek egy menekülttáborba. Ott maradtak csaknem egy hónapon keresztül, amikor augusztus 21-én végül szabadon engedték őket. A barátaik ekkor már rég elértek Közép-Európába.

Saeed felhívott egy férfit, Barzant, aki Qamishi egyik társa volt. Barzan vezette át Szerbia határán keresztül Saeed barátait egy másik csoporttal együtt. Még mindig lelkesek voltak. Saeed küldött a családjának egy erdőben készült képet a csoportról. A legtöbben mosolyogtak rajta, egyikőjük a hüvelykujját is felemelte, egy másikuk pedig a győzelmet mutatta a kezével.

Jó okuk volt boldognak lenni, a szerb határon simán átkeltek. Szerbia után Barzan átadta őket egy másik csempésznek, aki könnyedén átvitte őket Magyarországra.

Ekkor, augusztus 24-én kezdődtek a bonyodalmak. Magyarországon Saeedet és társait egy másik kurd csempészre bízták rá, akit Karwan Huszeinnek hívtak. Úgy volt, hogy az ötödik és egyben utolsó láncszeme annak a kipróbált hálózatnak, amely Irakból Ausztriába vezetett. De az igazság az volt, hogy Qashimi sosem találkozott korábban Huszeinnel. Ráadásul Saeed rokonai sok rosszat hallottak róla.

Ari, Saeed egyik régi utastársa már júliusban átért Bulgárián anélkül, hogy elkapták volna. A biztonságos Ausztriából hívta fel Saeed testvérét, Mohammedet. A vészharangok akkor kezdtek el kongani, amikor Ari megemlítette Mohammednek a halálközeli élményét egy teherautó hátuljában, amely Magyarországról vitte át őt Ausztriába. Az úton Ari majdnem megfulladt.

Saeednek az volt a célja, hogy elkerüljön egy hasonló esetet. Amikor felhívta augusztus 24-én késő este a testvérét, arra kérte, hogy adjon oda Huszein szulejmánijjai rokonainak plusz 600 eurót. A pénz egy helyet biztosított neki egy autóban. „Kérlek – mondta Mohammed Huszein családjának, amikor átvitte a pénzt még azon az estén –, győződjetek meg róla, hogy Saeed taxival megy el Németországba, és nem egy teherautón.”

Senki sem tudja, végül Saeed miért kötött ki mégis a furgonon, még Qamishi sem. A csempész volt az utolsó, akivel Saeed telefonon beszélt, hajnali 3-kor augusztus 25-én, röviddel azelőtt, hogy felszállt volna a teherautóra. „Én mondtam Saeednek és a többieknek, ne szálljanak be semmibe, csak egy taxiba – mondta Qamishi. – Saeed beteg volt, szóval nem volt megoldás, hogy egy teherautó hátuljába küldjem. A testvére is azt mondta Saeednek, hogy nem utazhat egy furgon hátuljában.”

Az ember, aki talán tudja a választ, az Huszein, de amikor Mohamed felhívta őt augusztus 25-én késő este, hogy megtudja, hol van a testvére, Huszein azt állította, hogy letartóztatták vagy Ausztriában, vagy Münchenben. Aztán kikapcsolta a telefonját, és azóta sem hallottak róla.

Két nappal később az autót az út szélén találták meg Parndorfnál. Az ajtó állítólag félig nyitva volt, és bűzös folyadék szivárgott belőle. A környező levegő, egy újságíró beszámolója szerint, sűrű volt a „halál szagától”. A rendőrség kezdetben azt gondolta, hogy 20 test fekszik hátul. Aztán 50. Aztán kiderült, hogy 71 megfulladt ember van a belsejében. 59 férfi, nyolc nő, négy gyerek, akik közül ráadásul az egyik csak csecsemő volt. Legtöbbjükről úgy gondolják, hogy Szíriából érkeztek. Már legalább 48 órája ragadtak bent.

A gyanúsított sofőrt, Csvetan Csvetanovot nem sokkal azután tartóztatták le Bulgáriában, hogy a furgont megtalálták. Gondatlan emberöléssel és bűnszervezethez való tartozással vádolják, és kiadatását kérték Ausztriának. Ügyvédje azt állítja, hogy ártatlan. Öt embert, négy bolgárt és egy afgánt Magyarországon tartóztattak le az ügy miatt.

Két héttel ezelőttig Saeed családjának fogalma sem volt arról, hogy ő is a halottak között van. Az utolsó beszélgetésükkor Huszein azt állította, hogy Saeed rendőri őrizetben van. Elvégre kifizetett egy taxit.

De lassan, az információk kikerülésével az igazság elkerülhetetlenné vált. Először jött a hír, hogy Shwana, Saeed barátja a halottak között volt. Aztán egy ausztriai tolmács azt mondta egy rokonnak az Egyesült Királyságban, hogy Saeed is a teherautóban volt. Végül Saeed halotti bizonyítványának kézhezvételétől, három héttel a halála után a pletykák valósággá váltak.

Ahmad összehívta a négy barát családjának férfi tagjait az autósiskolájához, hogy közöljön pár hírt. Saeed középső bátyja, Mohammed késve érkezett. Akkor már egy kisebb tömeg gyűlt össze, és Mohammed kezdte sejteni az igazságot. Akkor Ahmad megölelte két testvérét. „Volt egy testvérünk, aki önként elhagyta Kurdisztánt – mondta, és mindenki elkezdett sírni –, és most Allah elvette tőlünk.”

A hírt, ameddig csak lehetett, titokban tartották Saeed anyja és lánytestvérei előtt, de amikor mindannyian elmentek a reptérre a holttestért, lehetetlen volt tovább elhallgatni. „Ki jött azért, hogy elvigye a holttestet?” – ordította egy repülőtéri alkalmazott. És ezek után az édesanyja elkezdett sikítani.