Ő az, aki miatt ismét Magyarországra figyel a világ

Forrás: Budapest-képarchívum Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár; FSZEK

-

Bár majdnem mindenkinek van leegyszerűsítő válasza, ha jobban megnézzük, a XX. századi magyar történelem legérzékenyebb és legbonyolultabb kérdéseit feszegeti Hóman Bálint – részben állami támogatásból – felállítani tervezett, székesfehérvári szobra. Elismerésre érdemes tudós vagy antiszemita politikus? Egyetlen életúton belül is ellentmondásokat találunk.


Meglepően magas szintre jutott egy magyarországi szobor ügye. Október végén Colleen Bell budapesti amerikai nagykövetnek voltak keresetlen szavai – sok egyéb mellett – Hóman Bálint történész Székesfehérvárra tervezett szobrával kapcsolatban. Aztán szót emelt ellene a Zsidó Világkongresszus, múlt pénteken pedig a washingtoni képviselőház kétpárti, azaz republikánusokból és demokratákból álló, antiszemitizmus elleni munkacsoportja tiltakozott levélben ugyanezért, Orbán Viktor miniszterelnöktől várva, hogy avatkozzon közbe. És persze itthon is vannak, akik ellenzik a szoborállítást, többször is tüntettek ellene a tervezett helyszínen, a Bartók Béla téren (a Horthy-rendszer elől emigráló zeneszerző szégyellte, hogy abból a „művelt” keresztény osztályból származik, amelynek legtöbb tagja a náciknak hódol).


Pró és kontra érvek a hétfői fehérvári tüntetésen


Korábban a kormány nevében Lázár János, Miniszterelnökséget vezető miniszter és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere is úgy fogalmazott, nem tekintik példaképüknek Hóman Bálintot, a szoborállítás Székesfehérvár ügye (Hóman budapesti volt ugyan, de 1932-től folyamatosan a székesfehérvári választókerületben szerzett képviselői mandátumot). Igaz, az Igazságügyi Minisztérium 15 millió forinttal támogatta az emlékművet.

Az amerikaiak egy magyarként és megfelelő történelmi ismeretek birtokában is nehezen eldönthető vitába avatkoznak be a maguk szempontjai szerint. Levelüket egy jókora történelmi bakival kezdik, hiszen azt írják, Hóman „a holokauszt idején 500 ezer zsidó halálát rendelte el”. Ez így nem igaz, de ettől még kérdés, hogy minek tekintsük Hóman Bálintot: tudós történésznek, aki megérdemli a tiszteletet, vagy németbarát, antiszemita politikusnak, akinek nem állhat szobra egy civilizált országban, különösen nem állami pénzből.


Hóman, a politikus

Fenti kérdések eldöntése annyira nem egyszerű, hogy még a Hómant életfogytiglani fegyházra ítélő népbíróság 1946-os elsőfokú ítélete is úgy fogalmaz: „A népbíróság előtt egy pszichológiai rejtély áll Hóman Bálint tevékenységével kapcsolatban.” Egyik oldalról ugyanis ott állt a politikus, aki „a németek legteljesebb kiszolgálását hirdette”, másrészt viszont „nagyon sok embernek segítségére sietett” a német megszállás és a nyilas uralom idején (az ítéletet Ujváry Gábor idézi a Rubicon magazinban megjelent Hóman Bálint rehabilitálása című cikkében, amelyre mi is nagyban támaszkodunk).


Hóman Bálint

Hóman, a történész

Hóman Bálint 1885-ben született Budapesten egy német eredetű, de elmagyarosodott középosztálybeli családban. A budapesti tudományegyetemen történelmet tanult, bölcsészdoktori oklevelet 23 évesen, Magyar városok az Árpádok korában című munkájával kapott. Az Egyetemi Könyvtárban kezdett dolgozni, ahol 1915-ben igazgatóvá nevezték ki. 31 évesen a pesti egyetem magántanára lett, ekkor jelent meg Magyar pénztörténet 1000–1325 című könyve, amely ma is a magyar numizmatika egyik alapmunkája. 1922-ben az Országos Széchényi Könyvtár igazgatójává, 1923-ban pedig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává nevezték ki. 1928 és 1934 között írták meg Szekfű Gyulával közösen a magyar történelem máig legteljesebb szintézisét, a Magyar történetet.

(Romsics Ignác: Egy miniszter a „tévesztett úton”: Hóman Bálint című írása alapján)

A laikusokból, lényegében politikai delegáltakból álló népbíróság tényszerűen azért ítélte el, mert kormánytagként – 1932-től volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, vagyis először Gömbös Gyula kormányának volt tagja – megszavazta a hadba lépést a Szovjetunió ellen. Ez a szavazás azonban formális volt, hiszen Kassa bombázása (1941. június 26.) után Horthy Miklós kormányzó lényegében eldöntötte, hogy beszáll a háborúba. Az ellenszegülésnek csak egy módja lett volna, ha az egész kormány lemond, de nyilván olyanok kerültek volna a miniszterek helyére, akik feltétel nélkül kiszolgálják a német érdekeket.

A háborús bűntett vádja már 1946-ban sem állt erős lábakon, idén márciusban pedig a Fővárosi Törvényszék posztumusz felmentette Hómant. Igazából a népbíróság nem is egy embert, hanem inkább egy korszakot és annak egész politikáját ítélte el. A másodfokú ítéletben az állt: Hóman „egész politikai működését” az határozta meg, hogy évszázados és a történelmi fejlődésben rég idejét múlta előjogokat fenntartson, és ennek érdekében „hozzákösse az ország sorsát a világ népei ellen merényletre készülő tengelyhatalmakhoz”.

Ha a háborús bűn vádja nem is áll meg, Hóman attól még németpárti volt a háborút közvetlenül megelőző időkben, de nem azért, mert maga is német eredetű családból származott. Szükségszerűségként gondolt a német „fegyverbarátságra”, de történészként mégis igyekezett megtámogatni, egészen a honfoglalás koráig visszavetítve a két nép „sorsközösségét”. Utólag, a háború utáni feljegyzésében úgy magyarázta nézeteit: „A magyar politikának nem az angol és német közt kellett választania, hanem a német és orosz közt.”


Az 1944. március 19-i német megszállás után Hóman volt az egyetlen, szabadlábon hagyott magyar politikus, aki levélben tiltakozott Edmund Veesenmayer birodalmi követnél, pedig utóbbi eredetileg őt akarta megtenni a Sztójay-kormány kultuszminiszterének. „Az a tény, hogy a német hadsereg ide bevonult, a magyarságot a lelke legmélyéig megrendítette” – írta Hóman, követelve a nemzeti önrendelkezés helyreállítását és a bűnösök felelősségre vonását.

Ennek ellenére – és ezt a népbírósági ítélet is felrótta neki – Hóman nem vonult passzivitásba, tagja maradt a parlamentnek még az októberi nyilas hatalomátvétel után is. Ez azért is különös, mivel a nyilasokat nyilvánvalóan megvetette. Több adat is van arra, hogy igyekezett segíteni zsidónak minősített tanárokon és tudósokon, illetve személyesen is közreműködött abban, hogy felmentsék tisztségéből Fejér megye hírhedt antiszemita főispánját, Toldi Árpádot, aki később a rabolt zsidó kincsek egy részével, a híres aranyvonattal hagyta el nyugat felé az országot, és tűnt el örökre.

Hóman aztán mégis követte a nyilasokat a Dunántúlra, majd Németországba, és végül amerikai fogságba esett. Kosáry Domokos történész, aki tanúskodott az 1946-os népbírósági perben, ezt úgy magyarázta: „úgy érezte: számára nincs más lehetőség, nincs visszaút, hiszen tagja volt annak a kormánynak, amellyel Bárdossy kimondta a hadba lépést a Szovjetunió ellen.” A német nyelvű beszédeit író Thienemann Tivadar pedig úgy emlékezett: „Mikor hazatérése után beszélgettünk, emlékszem, azt mondta: Ha a németek elvesztik a háborút, tudom, hogy engem felakasztanak.”


Hóman, az antiszemita

Az utókor értékelésének szempontjából a legnehezebb kérdés nem is a háborús szerepvállalás, hanem Hóman antiszemitizmusa. A „fajvédő” nézeteket valló Gömbös Gyula felkérésére vállalt politikai szerepet. Maga is vallotta azt a korban elterjedt nézetet, hogy a zsidóság aránytalanul nagy szerepet nyert a magyar kulturális és gazdasági életben, amit ki kell egyensúlyozni. Ekkor a zsidók egyetemi tanulását korlátozó numerus clausus már régóta érvényben volt, de még nem volt szó a zsidóság totális kirekesztéséről, pláne megsemmisítéséről. „Nagy tévedés volna azt hinni, hogy erőszakos fellépéssel – mondjuk bunkóval – lehet ilyen kérdést megoldani. Erre azonban gondolni sem szabad” – mondta 1938-ban, abban az évben, amikor elfogadták az első zsidótörvényt, amely korlátozta a zsidók arányát a kereskedelemben, az iparban és a bankokban, valamint a szabadfoglalkozású szakmákban.

A „józanabb fajvédők” inkább a magyar parasztság felemeléséről beszéltek, aminek elsődleges eszköze a „nemzeti szellemű” oktatás és nevelés lett volna. A zsidóságtól pedig azt várta volna Hóman, hogy „alkalmazkodjék a nemzeti közfelfogáshoz, és közösítse ki magából mind azokat, akik a magyar közfelfogással és közszellemmel szembe helyezkednek”. Ez a fajta, Ujváry által „szelektív antiszemitizmusnak” nevezett felfogás mai szemmel elítélendő, de a maga korában épphogy mérsékelt irányzatnak számított.

Miniszterként és országgyűlési képviselőként ugyanakkor felelősség terheli a zsidótörvények megszavazása és részben előkészítése miatt – még akkor is, ha abban az időben úgy gondolták, ezekkel az intézkedésekkel leszerelhetik a német követeléseket. Hóman volt az előterjesztője 1942-ben annak a törvénynek, amely megfosztotta az izraelita felekezetet az 1895 óta élvezett „bevett vallás” státuszától, és visszaminősítette „elismert” vallássá. Ehhez képest meglepőek a népbírósági vallomások, amelyek közt olyan is van, amelyben egy nő arról számol be, hogy Hóman személyesen vágta le róla a sárga csillagot, mert – mint mondta – „ha arra ránéz, szégyelli a magyarságát”.

A fenti képen a Gömbös-kormány tagjai láthatók, a hátsó sorban, középen Hóman.