Nyugati bénázás vezetett Európa egyik legszörnyűbb népirtásához

Fotó: AFP / JOE KLAMAR

-

Két évtized telt el azóta, hogy sikerült lezárni a második világháború utáni egyik legszörnyűbb fegyveres konfliktust. Korábban titkosított, most nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint a Nyugat döntésképtelensége és látszatmegoldásai közvetlenül járultak hozzá a több ezer életet követelő srebrenicai mészárláshoz, és ezáltal napjaink globális terrorizmusának kialakulásához is.


December 14-én lesz a 20. évfordulója, hogy a daytoni békeszerződés aláírásával lezárult Európa utóbbi néhány évtizedének legvéresebb konfliktusa. Az etnikai és vallási különbségek mentén kirobbanó délszláv háborúban legkevesebb 140 ezren vesztették életüket, köztük rengeteg civil.


Két évtized elteltével most olyan, korábban titkosított dokumentumokat hoztak nyilvánosságra, amelyek alapján a nyugat diplomácia sikereként elkönyvelt békeszerződés mögött valójában megkérdőjelezhető döntések és politikai manőverek egész sorozata áll. A dokumentumok tanúsága szerint a délszláv háború alatt az Egyesült Államok és az ENSZ balkáni politikáját leginkább a látszatmegoldások határozták meg, felelősségük pedig a 7000 emberéletet követelő srebenicai mészárlásban is felvethető.


Slobodan Milosevic, Alija Izetbegovic és Franjo Tudjman aláírja a békeszerződést


Látszatmegoldások és döntésképtelenség

A Fehér Ház, az amerikai külügyminisztérium és más kormányok archivált, titkosítás alól feloldott üzenetváltásait a National Security Archive nevű amerikai nonprofit szervezet és a Holokauszt Emlékmúzeum népirtások megelőzéséért felelős központja hozta nyilvánosságra. A National Security Archive-ra november 23-án összesen 14 dokumentumot töltöttek fel, köztük van például az 1995-ben Boszniában szolgáló holland békefenntartók parancsnokának figyelmeztetése felettesei felé, hogy a szerb hadsereg várhatóan a mintegy 40 ezer muzulmán lakta Srebrenica bevételére készül.


Szintén nyilvánosságra került egy, a francia kormány számára egy nappal a srebrenicai mészárlás előtt készült feljegyzés Kofi Annan (akkor az ENSZ békefenntartó részlegének vezetője) zágrábi tárgyalásairól. Ez utóbbiból szintén kiderül, hogy a holland békefenntartók jó előre jelezték, hogy aggasztó mértékű mozgolódást tapasztalnak a szerb hadsereg részéről.

A Foreign Policy című elismert külpolitikai szaklap már néhány nappal a hivatalos közlési dátum előtt megszerezte a dokumentumokat, és terjedelmes cikket közölt a tartalmukról.


Meghívás egy mészárlásra

1995. július 6-án – a napon, amikor a szerb erők megkezdték a Srebrenica elleni végső támadásukat – a várost védő 300 holland békefenntartó parancsnoka, Thom Karremans a NATO légi támogatását kérte. Mivel biztos volt benne, hogy el lesz utasítva, a holland békefenntartók vezérkari főnöke nem is továbbította a kérést. A NATO-erők főparancsnoka ugyanis nem sokkal korábban kijelentette, hogy csak végszükség esetén nyújtanak légi támogatást, vagyis akkor, ha a földi egységek már használták a fegyverüket.

Előre látva a szerbek véres támadását, a két holland tiszt azt eszelte ki, hogy tűzharcot provokálnak ki a békefenntartók és a szerb fegyveresek között. Karremans lőállásokat hozott létre a város peremén, jelezve a szerbeknek, nem hagyják, hogy azok bevegyék a várost. A terv bevált, a szerbek tüzet nyitottak a hollandokra, a tisztek pedig rádióztak a légi támogatásért.

Csakhogy a hollandok nem tudtak róla, hogy az Egyesült Államok, Franciaország, az Egyesült Királyság és az ENSZ titokban megállapodott a NATO-bombázások és légi támogatások szüneteltetésében, miután a szerbek túszul ejtettek mintegy 400 ENSZ-alkalmazottat. Egy a netre feltöltött amerikai kormányzati feljegyzésben nyíltan szerepel, hogy az amerikaiak elhatározták: nyilvánosan ugyan sosem fogják elismerni, hogy nem bombáznak többet, de valójában ez fog történni.

Így aztán a holland katonák hiába várták az elsöprő erejű csapást a jelentős túlerővel szemben, mindössze két gép jelent meg, azok is csak 18 órával később. Ugyan a hollandok több mint 40 célpontot jelöltek meg, köztük tüzérségi állásokat és rakétavetőket, a gépek egyetlen bombát dobtak le egy tank közelében. Az erőtlen támadás a holland tisztek szerint egyértelmű jelzés volt a szerbek számára, hogy nem kell komoly légi támogatástól tartaniuk – ezen felbátorodva egy pillanat alatt lerohanták Srebrenicát, és megkezdték a mészárlást.

„Máig nem értem, hogyan lehetséges, hogy a bombázások szüneteltetéséről nem szóltak egy olyan ország kormányának, amelynek óriási felelőssége volt Boszniában, különösképpen Srebrenicában” – mondta Wim Kok, Hollandia akkori miniszterelnöke idén nyáron egy hágai konferencián.

A srebrenicai események a részt vevő nyugati hatalmakat is keményebb fellépésre sarkallták, és hamarosan sikerült annyira megtörni a szerbeket, hogy azok hajlandóak legyenek tárgyalóasztalhoz ülni.



A dolgoknak el kell romlaniuk, hogy jóra fordulhassanak

A feszültség nem egyik napról a másikra eszkalálódott népirtássá, évek teltek el addig, amíg az események idáig fajultak. A 1992-es amerikai elnökválasztási kampányban Bill Clinton – aki akkor még Arkansas kormányzója volt – már élesen elítélte George H. W. Bush elnök balkáni politikáját, amely szerinte nem volt elég határozott. A megválasztását követő hónapokban Clinton elrendelte, hogy segélycsomagokat dobjanak le Srebrenicába, ahol akkor már több ezer boszniai muzulmán keresett menedéket a környező falvakból.

A helyzet valódi rendezésében azonban Clinton kormányának is csak az ötletelésig sikerült eljutni, konkrét lépésekig nem.

Madeleine Albright, az Egyesült Államok akkori ENSZ-nagykövete azzal a javaslattal állt elő, hogy amerikai, NATO- és orosz szárazföldi egységek segítségével védett enklávékat hozzanak létre – hasonlóan azokhoz a biztonsági zónákhoz, melyeket az öbölháború alatt a kurd területeken állítottak fel. Albright ötlete azonban nem talált sok támogatóra, így nem lett az egészből semmi. Az egyre véresebb események láttán az ENSZ végül 1995 elején nyilvánította úgynevezett demilitarizált biztonsági zónának a szerb területek közepén fekvő Srebrenicát és környékét, ám mint a korábbiakból kiderült, a területet védő holland zászlóaljat a döntő pillanatban magára hagyták.

„Megvédhetetlen biztonsági zónák létrehozása és segélycsomagok ledobása is részét képezte annak a programnak, amelynek azt a benyomást kellett keltenie, hogy csinálunk valamit, de valójában nem akartunk semmi komolyat sem tenni – mondta Jenonne Walker, aki a délszláv háború idején volt az Egyesült Államok biztonsági tanácsának Európáért felelős igazgatója. – Úgy gondoltuk, őrültség valamit biztonsági zónának hívni, aminek a megvédésére sem kapacitásunk, sem indíttatásunk nem volt.”



A Clinton-adminisztráció biztonsági tanácsa az úgynevezett Vance–Owen-tervet is elvetette – szerintük a Boszniát 10 félautonóm területre felosztó terv halálra lett volna ítélve. „Nem valószínű, hogy hosszú távon biztosítani tudná Bosznia egységét” – mondták. Al Gore, akkori alelnök, a Fehér Házban úgy fogalmazott, hogy „a Vance–Owen borzalmas térképet rajzolna, megvalósítása pedig rengeteg amerikai vérbe és kincsbe kerülne. Az amerikai nép nem akarja odaküldeni a fiait.”

Miután a Vance–Owen-terv 1993 tavaszán összeomlott, a nyugati hatalmak egységes irányelv nélkül maradtak. Ezt követően az Egyesült Államok kormánya számos kezdeményezést próbált felkarolni – például a boszniai muzulmánokat sújtó fegyverembargó feloldását és a szerbek elleni légicsapásokat –, ezek azonban hol belső, hol nemzetközi támogatottság hiányában nem valósultak meg. A CIA úgy ítélte meg, hogy a szerbek egyoldalú megtámadása széthúzáshoz vezethet a szövetségesek között.

Ez a magatehetetlen állapot nem is szűnt meg egészen addig, amíg a srebrenicai mészárlás határozott lépésekre nem kényszerítette a nemzetközi közösséget. Igaz, hogy ez volt az a lökés, amely végül a daytoni békeszerződéshez vezetett, ám a bosnyák muzulmánoknak komoly árat kellett érte fizetniük.

„Ez a politika sajnálatos természete: néha a dolgoknak el kell romlaniuk, hogy aztán jóra fordulhassanak – mondta Joris Voorhove, akkori holland védelmi miniszter. – Azért kell elromlaniuk, hogy mindenki észrevegye, maszatolással már nem lehet semmit elérni, újfajta hozzáállásra van szükség.”


WARCRIMES-BOSNIA-SREBRENICA-UN-NETHERLANDS

Holland békefenntartó Srebrenicánál


A modern dzsihád születése

A határozatlan nyugati politikának és az így bekövetkezett srebrenicai népirtásnak azonban a térségen messze túlmutató következményei voltak. Aimen Dean, az al-Kaida egyik alapító tagja – aki időközben átállt a britekhez – a BBC-nek elmondta, hogy a dzsihadista mozgalmak nyugatellenessége a boszniai háborúban kezdődött.


A délszláv háború során rengeteg iszlamista fegyveres özönlött Boszniába, hogy hittársaik oldalán harcoljanak a keresztény igéket hirdető szerbek ellen. A Közel-Keletről érkező fegyveresek azt látták, hogy a nyugati hatalmak nem védik meg a muzulmánokat, sőt a fegyverembargó miatt azok még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek. Azok a mudzsahidek, akik túlélték az évekig tartó háborút, egyre inkább kezdték azt érezni, hogy a törésvonal nem etnikai, hanem vallási különbségek mentén húzódik, illetve hogy a nyugati világ összejátszik az iszlám ellen.


délszláv háború, szudáni muszlim szarajevóban

Szudáni muszlim férfi Szarajevóban


A Nyugat és az iszlám hadban állnak. Ennek az olvasatnak Bosznia a bölcsője

– mondta Dean, aki szerint a modern dzsihád szellemisége Boszniában alakult ki, és sokan a mozgalom későbbi vezetői közül itt szereztek komoly harctéri tapasztalatot, illetve alakították ki a máig meghatározó ideológiájukat.


A volt al-kaidás szerint a dzsihadisták ekkor kezdték áthelyezni a súlypontot a muzulmánok védelméről a különböző rezsimek megdöntésére, a terror általi háborúra és az amerikai érdekszféra elleni küzdelemre. Vagyis a dzsihadisták ekkor váltak katonákból terroristákká.


délszláv háború, szarajevói muszlimok

A Közel-Keletről érkező fegyveresek azt látták, hogy a nyugati hatalmak nem védik meg a muzulmánokat