Nyilas a vécében, zsidó a padláson – Széchenyi Ágnes pályaképei

-

Széchenyi Ágnes nemrég megjelent, Pályaképek című rendkívül fontos könyve röviden a zsidó-magyar együttéléséről, sőt együttműködésről szól a kiegyezés után az új, európai jellegű magyar kultúra megteremtésében. Majd a mesésnek tűnő testvériség kezdeti zavarairól a Tanácsköztársaság idején. Továbbá a helyzet némi konszolidációjáról a Bethlen-kormány korában. Aztán a zsidótörvényekről, a fokozatos kiszorításról, hogy a történet Auschwitzban és a Duna-parton érjen irtóztató véget, illetve kezdődjön újra a Rákosi-korszakban. De az újságírás és a média működésére is zavarba ejtő módon világít rá.


Széchenyi Ágnes könyvében hat pályaképet olvashatunk, ezek főszereplői részben családi, részben jelképes rokonságban állnak egymással. Az első modell Vészi József (1858-1940), akit a német nyelvű Pester Lloyd vezércikkírójaként és a Budapesti Napló főszerkesztőjeként a modern magyar sajtó egyik alapítójának tartunk, és aki 1911-ben Jung Ungarn címmel adott ki Berlinben a magyar kultúrát szemléző folyóiratot, erről külön tanulmány szól a kötetben.


Vészi József


És aztán sorra bukkannak fel a jelentős Vészi-rokonok: Biró Lajos (1880-1948), a novellaszerző és újságíró, színpadi szerző, aztán a Korda-filmek világsikerű forgatókönyvírója (többek közt VIII. Henrik magánélete fűződik a nevéhez), aki Vészi egyik lányát, Jolánt vette feleségül 1906-ban; róla szól a könyv legnagyobb terjedelmű írása. A másik lánynak, Margitnak Ady udvarolt sikertelenül, és kapcsolatukat később így költötte meg:


Nagyon magyar és nagyon együgyű,
Találkozás e terhes Hunniában:
Találkoztunk, mi száz korszakkal ér fel
Fölvadult szittya s frányás, zsidó némber.

Nos, Margit annak a Molnár Ferencnek a neje lett, aki Biró Lajos legfőbb vetélytársa volt a színpadon. Ebből a házasságból született Molnár Márta, akit második férje, a kiváló költő és író, a vészkorszakban meggyilkolt Sárközi György révén Sárközi Márta (1907-1966) néven ismerünk. Ez a csodálatos asszony indította újra 1946-ben a Válasz című, a harmincas években az ún. népi írók legfontosabb fórumának tekintett folyóiratot. A névleg Illyés, de valójában Sárközi Márta szerkesztésében 1949-ig megjelenő lap közölte például Bibó István mindmáig alapvető történelmi esszéit.

A következő arckép hőse Molnár Márta első férje, Horváth Zoltán (1900-1967) a harcos szociáldemokrata, később harcos kommunista, és a Magyar századforduló című 1961-es könyvében éppen annak a „második reformnemzedék”-nek kiváló történésze, melynek jelentős alakjai fellépnek Széchenyi Ágnes kötetében is.


Sárközi Márta gyilkos megjegyzése: „Én ezt a címet adnám a könyvnek: A magyar századforduló szocdem fejlődése a Síp utcai hitközség szemszögéből."


Kornfeld Móric (1882-1967) nem állt vérrokonságban Vésziékkel, nem volt sem profi író, sem újságíró, ugyanakkor ő is annak a magyar zsidó vállalkozói rétegnek a képviselője, amely egyrészt megteremtette a modern magyar kapitalizmust, másrészt számtalan adománnyal támogatta a modern magyar kultúrát és zsurnalizmust. És végül Szegi Pál (1902-1958), aki szintén a sajtó vonzásában töltötte élete nagy részét: a Pesti Hírlap Vasárnapja nevű színes mellékletet virágoztatta fel a harmincas években, hogy aztán karrierje végén az 1952-ben indult Kisdobos című gyerekmagazin egyik vezető szerkesztője legyen. Szegi az egyetlen nem zsidó származású a könyvben, noha, mint ifjúkori barátja, Illyés írja, első pillantásra „a szép zsidó fiúk kategóriájába sorolták”, pedig „Szegi nem volt zsidó.”

Ez a tény csak azért érdemel említést, mert sok más mellett erről is szól Széchenyi Ágnes kötete. Röviden és egészen velősen: a zsidó-magyar együttéléséről, sőt együttműködésről a kiegyezés után az új, európai jellegű magyar kultúra megteremtésében; a mesésnek tűnő testvériség kezdeti zavarairól a Tanácsköztársaság idején; a helyzet némi konszolidációjáról a Bethlen-kormány korában; aztán a zsidótörvényekről, a fokozatos kiszorításról, hogy a történet Auschwitzban és a Duna-parton érjen irtóztató véget.


Sárközi Márta


A korai zsidó-keresztény szimbiózis szinte pajtási, némileg hedonista légkörét a Vészi családban és a korban Sárközi Márta írta le a legszellemesebb malíciával:


Minden vallásból csak azt tartották be, ami jó volt: a zsidóból a geil süteményeket, a keresztényekből a karácsonyi halvacsorát. Karácsonykor fát állítottak, ajándékokat vettek, megprezentelték a könnyekig meghatott cselédeket, hosszúnapkor böjtöltek, hogy előtte óriási haboskávé uzsonnát, utána tyúklevest ehessenek májgombóccal. (...) A gójok iránt mindig nagy volt a bizalmatlanság, amit buzgón volt alkalmuk gyakorolni, mert a két fiú, az unokák és a dédunokák csupa gój férjet és feleséget hoztak a házhoz. Ezt a nagymama igyekezett is takargatni az Izraelita Nőegyletben, ahol elnöknő volt, és ha a főrabbiné szembejött az utcán, mikor az inassal épp a karácsonyfát cipelték haza a nagycsarnok alatti rakpartról, sietett befordulni egy mellékutcába, nehogy meglássák.

A nagymama, azaz Vészi Józsefné szemében csak az számított írónak, aki benne volt a zsidó lexikonban. „Egyszer leereszkedően közölte velem, hogy férjem, Sárközi György, úgy látszik egész jó író lehet, mert benne van a zsidó lexikonban.” De aztán kissé lefitymálóan hozzátette: „igaz, hogy csak csillag alatt, mert ki van keresztelkedve".

Ez persze már egy újabb fázis volt a nagy bratyizás történetében (noha a katolizálás éppúgy nem mentette meg Sárközi György életét, mint Szerb Antalét vagy Radnótiét); a Kornfeld család is katolizált 1925-ben, mindenekelőtt a Tanácsköztársaságot követő vérgőzös fehér terror láttán, amely a kommunisták utáni hajsza ürügyén – úgyszólván az „egyet fizet kettőt kap” alapján – módot talált a Magyarországon addig ismeretlen bestialitású zsidóüldözésre is.


Széchenyi Ágnes, Pályaképek, Hatvany Lajos

Hatvany Lajos


De persze Kornfeldék, Horthy és Serédi Jusztinián támogatói és bizalmasai, sem menekülhettek, legfeljebb roppant magánvagyonuk részleges beáldozása árán. Ugyan mire volt jó a „gójokkal” parolázni?! – gondolhatta egy másik jelentős zsidó család irodalmár tagja, Ady legfőbb mecénása, Hatvany Lajos báró. Aki ezt írta egyik levelében:


Kornfeld Móric 1908-ban még nem mutatta ki a foga fehérét, vagyis még nem mutatkozott zsidó antiszemitának, klerikálisnak s minden rossz ügy mecénásának, mint Trianon után, amikor még a leghangoskodóbb sovinisztával is felvette a versenyt.

Ami erősen rosszmájú értékelés, hiszen bár Kornfeld kétségtelenül finanszírozta a Napkelet című, Tormay Cécile által főszerkesztett, lazán antiszemita folyóiratot, valamint a gróf Bethlen István fémjelezte Magyar Szemlét, ám ugyanakkor igen jelentős összegeket adresszált a pécsi Erzsébet Tudományegyetem orvosi karának is. És 20 ezer koronát utalt át a már súlyosan beteg Ady részére, ami egyértelműen fölkeltette Hatvany féltékenységét. Persze a megtámadott sem volt rest, és egy Kügyi Virágh László által írt, de maga Kornfeld sugalmazta portréban visszamart a folyvást írók társaságában sündörgő, sznob Hatvanynak, amikor Kügyi tollába ezt diktálja önmagáról: „nem érezte szükségét annak, hogy magyar költőket és írókat valósággal kisajátítson, s hogy azok barátságát aztán a maga javára kamatoztassa.” Világos, hogy a toll Kügyié, de a hang Kornfeldé.


Széchenyi Ágnes, Pályaképek, Kornfeld Móric

Kornfeld Móric


Hatvanyval ellentétben Kornfeld kitartott teljes asszimiláltsága mellett, és mindvégig azonosnak vélte magát a magyarsággal. Az emigrációban visszatért eltemetett irodalmi kísérleteihez. 1950-ben írt Száműzöttek című verses drámájában Klearchos, a főhős egyértelműen Kornfeld Móric alteregója. Az egymással versengő alattvalók a „nép”-et illetve a „nemzet”-et képviselik, köztük kell igazságot tennie. Klearchos-Kornfeld rezüméje világos:


Én úgy hiszem, a nép és nemzet egy.

De ezt a hangot nyilván zsidó alakoskodásnak értékelték volna a Duna-parton regnáló gyilkos nyilasok. A zsidóságból nincs kilábalás, vethette volna oda kétségbeesett gúnnyal Kornfeldnek Hatvany.

Szóval ez, vagyis a magyar zsidók és magyar zsidók közti ellentét, olykor harc ugyancsak tárgya e remek kötetnek.


Abszurdok sorozata

A Pester Lloydtól a Kisdobosig – ez bizony eléggé groteszk folyamat, mégis ez rajzolja ki a kötet ívét. És persze akad itt még elég eszement mozzanat – adalékok a magyar szellemi szürrealizmus történetéhez. Azon már fenn sem akadunk, hogy Vészi József a legkevésbé sem újságírónak, hanem költőnek indult, és Jókai, aki biztatta, a lelkére kötötte, hogy Weiss néven nem lehet magyar poéta, így lett belőle Vészi. Kornfeld Zsigmond, a bankár szabad óráiban pedig azzal foglalkozott, hogy Petőfi verseit fordította németre, ám később a fiú, Móric csak a németeknek átadott roppant váltságdíj ellenében szabadította ki magát és családját a gázkamra előszobájából. Hogy aztán az emigrációban, Portugáliában (más nagytőkés sorstársaival együtt) erősen és rendületlenül támogassa a szomszédban letelepedett kormányzó őfőméltóságát, a menekülése után szerfölött elszegényedett Horthyt. És az sem mindennapos történet, hogy Sárközi Márta – a fénykorában állítólag 1 millió dollárt kereső Molnár Ferenc lánya, akire az immár New Yorkban élő drámaíró még egy Nyúl utcai házat is hagyott – műstoppolásból tengesse mindennapjait az 1945 utáni években. És aki aztán az újraélesztett Válasz folyóiratban mintegy rehabilitálta többek közt Németh Lászlót és Szabó Lőrincet, akik legalsóbb hangon sem nevezhetők a zsidóság puszipajtásainak. Ezt nem is fogadták kitörő tapsviharral; Heltai Jenő, Molnár legjobb budapesti barátja például szemrehányóan raccsolja, amikor összefut Mártával: „hallom fiam, hogy apád pénzén fasiszta folyóichatot szechkesztesz!” De ennél rosszabb is történt: „sajnos ezt apámnak is megírta és ezzel meg is szűntek az élelmiszercsomagok, sőt idővel más anyagi támogatás is.”


Széchenyi Ágnes, Pályaképek

A szóban forgó könyv


Mint az idézetekből talán kitűnik, hogy a kötetben portrét kapott írók közt talán Sárközi Márta volt a legtehetségesebb, noha fordításokon kívül semmit nem publikált. Megmaradt kívülállónak, talán mert pontosan érezte, hogy az irodalom (egyáltalán a művészet), minden látszat ellenére, nem is olyan fontos dolog.


Már az anyatejjel szívtam magamba azt a tévhitet, hogy az irodalom fontos dolog, mondhatni a világ közepe. Még meg se születtem, Ady már verseket írt rólam az anyámról szóló Margita-ciklusban.

Igyekezett megfelelni a kihívásnak, de „a család ebben is nagy zűrzavart csinált.” Ráadásul az írók zöme kicsinyes, álszent és hiú:


Az írók, kedves, szellemes és kellemes emberek, rendszerint nem gyűlölik, csak egymást. Ha az ember nagylelkű gesztusokról és emberi értékekről akar hallani, csak velük társalogjon. Ha fentiekben részesülni akar, forduljon a szakácsnékhoz és postásokhoz inkább.

És mivel az íróktól nyüzsgő környezetéből nem lehetett megtudni, mi a jó irodalom, szakkönyvekhez, kritikákhoz fordul. Persze itt még nagyobb a zűrzavar, mivel „jó irodalom, ami realista, jó irodalom, ami szürrealista, jó irodalom, ami felvidít, jó irodalom, ami lesújt, jó irodalom, ami pártos, jó irodalom, ami pártatlan”, és így tovább az idők végezetéig. Az 1958-ban kelt summa rezignált legyintés:


Nemrég jöttem rá, hogy az egész irodalom nem is olyan jó.

A sajtó robbanása

Persze Sárközi Márta születésének idején az aktuális és leendő családtagjait nem is annyira az irodalom, de sokkal inkább az újságírás érdekelte, noha olykor a kettő kéz a kézben járt. De a modern Magyarországon előbb a zsurnalizmusnak kellett szárba szökkennie, hogy megtrágyázza a talajt az irodalomnak. Az irodalomnak fórum kell, megjelenési lehetőség, és a kiegyezés után valóban félelmetes számban jelentkeztek a publikációs helyek. Hogy a könyvkiadás nem volt elég, arra remek példa Jókaié, aki messze a legsikeresebb, félistenként adorált magyar író volt a korszakban. És mégis. Révai Mór, Jókai kiadója így emlékszik vissza: „Kétezer példány: ez volt akkor a legnagyobb, a legnépszerűbb magyar írónak kiadási példányszáma.” Ebből az első évben elkelt a legkedvezőbb esetben ezer, „aztán évenként kisebb-nagyobb mennyiség, úgy hogy mintegy 8-10 évig eltartott ez a példányszám.” Így nem csoda, hogy Jókai kései művei először folytatásos regényként jelentek meg valamilyen lapban. Ami természetesen nagymértékben befolyásolta minőségüket, szerkezetüket is.


Széchenyi Ágnes, Pályaképek, Jókai Mór

Jókai Mór


A modern magyar sajtó robbanását pár meghökkentő adattal jellemzi a kötet: „A főváros lakossága a századfordulón 733 ezer fő, ezzel eléri a nyolcadik helyet a legnagyobb európai városok között. A millennium évében – a budapesti rendőrkapitányság egy belügyminiszteri körrendelet alapján ekkortól engedélyezte a napilapok utcai árusítását – 22 politikai napilap jelent meg Budapesten, ebből 5 német nyelven. A napilapok összterjedelme hétköznaponként 350-400 oldal volt, vasárnaponként ennek több mint duplája, hozzávetőlegesen 1000 oldal. S ehhez jöttek a vidéki nagyvárosok, ahol szintén több napilap is utcára került: Temesvárott például 11, Debrecenben, Szegeden és Kolozsvárott 10-10 hírlap jelent meg naponta.”

Hogy mit kínált ez a világháborúig lényegében cenzúra nélkül működött sajtó, azt Horváth Zoltán említett könyvéből is megtudhatjuk. Fogyatékos hírszolgálat jellemzi, mindenekelőtt nemzetközi téren, hiszen külföldi tudósítók csak elvétve akadnak, A fő irány a belpolitika, mindenekelőtt a képviselőház eseményei. Sportrovat alig létezik, leszámítva a vadászati és a lósporttal kapcsolatos eseményeket, az athéni, az első újkori olimpiáról is mindössze 3-4 soros tudósítások jelennek meg.

És persze találkozunk erotikus apróhirdetésekkel, közülük az egyik másodpercekiig sem kertel:


Megpumpolni szeretnék egy úri embert 50 forint erejéig, ki hagyja magát, írjon ‘Eleven ördög’-nek a kiadóba.

A világnézet a legnagyobb luxus

A hangulat euforikus lett, és nem csak az „eleven ördögök” szilaj köreiben. A finom tollú novellista, Szini Gyula 1905-ös jellemzése tökéletesen festi a villamossággal teli légkört: „a sajtó fejlődése erre az országra legalább olyan jelentőségű volt, mint amilyennek a történetírók István királynak a nyugati keresztény műveltséghez való csatlakozását tekintik. A vasút, a távíró és a telefon valósággal beidegezte ezt az országot, hogy az európai kultúrával együtt lüktessen és érezzen. Ezen a beidegzésen Európa minden országa átment. A speciális nálunk az, hogy a sajtó lett ennek az idegrendszernek gócpontja. Ez nem az újságírás dicsérete, hanem a tények konstatálása”.

Ám a hihetetlen fejlődés mellett azonnal előbújtak az ellentmondások is, közülük nem egy máig megoldatlan, és feltehetően még sokáig (örökre?) az is marad Magyarországon, és természetesen nemcsak nálunk. Csakhogy nálunk, erős polgárság híján (mely polgárságot aztán sikeresen semmisítették meg előbb a nyilasok, aztán Rákosiék), demokratikus hagyományok nélkül a gondok fokozatosan elüszkösödtek.

Az első, és talán leglényegesebb kérdés morális jellegű volt. A Huszadik Század című folyóirat 1912-es körkérdése éppen ezt fogalmazza meg: hogy is van az, hogy valaki „lelkes és meggyőződéses harcosa valamely politikai iránynak”, s mégis „kenyérkeresetből szellemi munkaerejét egy más politikai iránynak is rendelkezésére bocsátja”?


Széchenyi Ágnes, Pályaképek, Bíró Lajos

Biró Lajos


Természetesen Biró Lajos, a tekintélyes újságíró is szerepelt a válaszadók között. Aki egy huszárvágással elválasztja az újságírót a publicistától. Mai nyelven talán úgy mondanánk, hogy határozott különbséget tesz a tényfeltáró, oknyomozó, híreket közlő, azokat elemző szerző és a véleménycikkeket megfogalmazó újságíró között. És ekkor a következőképpen fest a Biró-féle tipológia:


Az újságírónak a legtöbb esetben nagyon mindegy, milyen politikájú lapot csinál, a publicistának nem. (…) Ha radikális szocialista vagyok, nyugodtan írhatom a cikkeimet egy liberális lapba, amelynek a politikája nem az én politikám; egyetlenegy sort sem írhatnék azonban becsülettel egy uszító lapba. Klerikális kollegáim épenígy írhatnának jó lelkiismerettel egy konzervatív újságba, de aligha tudnák újságírói becsületérzésükkel összeegyeztetni, hogy szocialista lapba írjanak. Általában: alighanem a világnézet az, amely az újságíróbecsület íratlan törvényeit diktálja, és fejletlen sajtójú, pontosabban kis munkapiacú országokban éppen ezért a világnézet a legnagyobb luxus, amit az újságíró megengedhet magának.

Félelmetesen aktuális válasz: az utolsó mellékmondatot akár egy hónappal ezelőtt is írhatták volna Magyarországon. Hiszen e pillanatban is úgy tűnik, hogy itt és most tényleg a „világnézet”, azaz a meggyőződés, a szellemi tartás, a ragaszkodás bizonyos elvekhez a legnagyobb fényűzés – nem csak a zsurnalizmus terén. És talán az egyetlen, amit nem szabadna áruba bocsátani.

De éppen ezért, mivel unikális érték, lesz folyvást alku tárgya.

És innen aztán Biró gyorsan eljut a (szellemi) szajhaság mindmáig közkézen forgó hasonlatrendszeréhez:


A prostituált néha lehet megvetendő, maga a prostitúció társadalmi jelenség.

Minden újság mindig hazudik

A kiindulópont a Nyugat egyik alapítója, Ignotus tézise: minden újság mindig hazudik. És Birónak esze ágában sincs cáfolni ezt. Éppen ellenkezőleg: elfogadja, hogy aztán megpróbálja a maga, pontosabban az egész újságírás mint olyan javára kiaknázni.

Bíró szerint az ellenzéki szerkesztő például vagy elsikkasztja a kormány derék cselekedetét, két hasáb helyett tíz sort írva, vagy egyenesen azt állítja, gazság és hazaárulás, amit a kormány tett. Másik példája még evidensebb:


A nemzetiségi kérdésről például magyar lapnak egyenesen lehetetlen leírnia akár a legvilágosabb igazságokat is; az újságíró ilyenkor tartozik vak lenni, süket lenni, hülye lenni; és ha utálja magát,és ha leköpi a tollát elkeseredésében: tartozik ész nélkül és meggondolás nélkül üvölteni az üvöltőkkel.

De természetesen az is hazugság, ami voltaképpen nem az, vagyis ami meg sem jelenik egy lapban, pedig meg kellene jelennie. Az elhallgatás is hazugság. S ezt a fajta „árulást minden lapnak minden nap el kell követnie, mert minden lapközönségnek megvannak a maga elfogultságai, gyűlöletei és gyanakvásai” – írja Biró. Hiszen: „Maga a hazugság kell a közönségnek”. Vagy ugyanez a nóta Ignotus hangszerelésében: „a közönséget meg lehet mérgezni, de csak olyan méreggel, ami ízlik neki.” Szóval a közönség maga is vágyik arra, hogy a szajhák kényeztetése közben elkurvuljon. És éppen ezt adja a sajtó.

Bíró eszménye az újságírásról éppen ezért erősen közönség-centrikus. Hiszen úgy véli, a sajtó magát a társadalmat képezi le. „A sajtó helyzete, hangja, nívója annak a társadalomnak a képét tükrözi, amelyben ez a sajtó dolgozik, tanít, rikácsol, virágzik és – revolverez.”


Széchenyi Ágnes, Pályaképek, Bíró Lajos

Biró Lajos


Az olvasónak mindig igaza van, ez az alaptétele. Pontosabban úgy kell éreznie, hogy neki van igaza: „Az újság nem írhat mást, csak azt, amit a közönség gondol”, azaz „amit a közönség akármelyik tagja írna, ha írni tudna, és ha a saját gondolatát világosan látná”. Nem kérdés, hogy ilyenkor mindig a saját újságjára gondol. Mely folyton változik az idők során. Nincs állandóság a zsurnalizmusban.


Eszméimet nem cserélem el

Ilyenkor látszik, mennyire igaz volt Biró mondata, miszerint az újságíró legnagyobb fényűzése, ha van világnézete. És a kötet szereplői mind ebben a szellemben működtek. Egy asszony kivételével, aki könnyen élhetett e luxussal, hiszen soha nem publikált semmit, nem volt sem író, sem újságíró. Sárközi Mártának hívták.

Amikor Révai József, az ötvenes évek rettegett minisztere meghívta, hogy egy kávé mellett „szeretne eszmét cserélni vele”, egy kurta levélben ezt üzente vissza: „Eszméimet nem cserélem el. Sárköziné.” Noha ez nem volt egyszerű, hiszen:


1943-ban már teljesen megzavarodtam magam is, bújtattam kommunistát a hátsószobában, harmadikutast a cselédszobában, nyilast a vécében, zsidót a padláson, keresztényt a pincében.

És az ő soraival zárhatjuk e sok lenyűgöző teljesítménnyel, de legalább annyi lehangoló árulással teli korszak szinte burleszk, de mégis szívszorítóan szomorú jellemzését.

„Először úgy gondoltam, hogy mindenki jó ember, kivéve a betörőket, tolvajokat és cigányokat. Mikor kitört a 14-es háború, 7 éves voltam. Akkor rájöttem, hogy a rossz emberek azok, akik mindenféle palotákban és minisztériumokban háborút üzennek, a jó emberek azok, akik a fronton egymásra lövöldöznek és meggyilkolják egymást. Később a Horthy-korszak kezdetén úgy véltem, hogy rossz emberek, akik a zsidókat gyilkolják, és jó emberek a zsidók, akiket gyilkolnak. A második világháborúban felfedeztem, hogy rossz emberek a németek, az összes többi jó ember. A Szálasi érában úgy gondoltam, érdekes, hogy a rossz emberek és jó emberek vegyesen elgázosítanak több százezer rossz és jó embert vegyesen. A felszabadulás meghozta számomra is a szellemi felszabadulást: rájöttem, hogy az összes emberek hol jók, hol rosszak.”

Széchenyi Ágnes: Pályaképek. Művelődéstörténeti metszetek a 20. századból. Corvina, 2015, 383 oldal, 3990 Ft