Nincs már konzervatív hang – interjú a 70 éves Radnóti Sándorral

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Radnóti Sándor jövőre már csak doktori órákat fog tartani az ELTE-n, de nem bánja, hogy több időt tölthet az íróasztalánál. Nem tudja, hogy Orbán Viktort március 15-i beszéde alapján mi választja el a szélsőjobbtól, de állítja, hogy egy folyton harcoló párt nem győzhet mindig. Születésnapi nagyinterjúnkban Lukács Györgyről, sikeres elitcseréről és az értelmiség megvesztegetéséről, illetve egyetemi tanárokról elnevezett lámpakörtékről is beszélgettünk a Széchenyi-díjas esztétával.


Mivel foglalkozik mostanában az egyetemen?

Az egyetemnek vége. Betöltöm a hetvenedik életévemet, és nyugdíjba megyek. Professor emeritusként fogok jövő félévtől doktori órákat tartani. Az előző félévben teljes aktivitással tanítottam, most szünetet tartok, szeptembertől kezdem újra.

Milyen témákkal folytatná a doktorin?

Művészetfilozófia-történeti témákról, az ízlés történetéről tartottam gyakran előadást, vagy arról, mit jelent az, hogy klasszikus. Hogy a következő félévben miről fogok tanítani, még nem tudom. De mostanában a természet művészi ábrázolásával, a tájjal foglalkozom, ezzel lesz összefüggésben a kurzus.



Korábban felmerült, hogy takarékossági okokra hivatkozva több professzort is el akarnak bocsátani az egyetemről, majd jött a konzisztóriumi rendszer, ami sokak szerint az egyetemi autonómia csökkentésével járt. Rosszabbul érezte magát az utóbbi néhány évben az egyetemen, mint korábban?

A választ kétfelé kell osztani. Valóban volt három évvel ezelőtt egy nyugdíjazási hullám, amikor erejük teljében lévő, kiváló professzorokat és egyéb tanárokat nyugdíjaztak, mert betöltötték a nyugdíjkorhatárt – ez a következő években nem ismétlődött meg. A nyugdíjazandók között én is ott voltam, de a tanszék vezetője, Bacsó Béla, és az intézetünk vezetője, György Péter bement a dékánhoz, és közölték, hogy az én esetemben a nyugdíjazás kedvezőtlenebb, mint a többiek esetében, mert a hivatástól való eltiltás miatt tíz évig nem volt állásom a Kádár-korszakban, és annyival kevesebb a nyugdíjjogosultságom.

Magában a tanszabadságban még nem érezhető semmi korlátozás, de a körülmények rendkívüli mértékben romlottak: papírról, festékről, filléres költségekről van szó. Mikor múltkor az esztétika tanszék egykori vezetője, aki hajlott korban ma is tanít, Almási Miklós lámpakörtéket hozott az egyetemre, azt mondtam, hogy míg Amerikában a neves professzorokról egyetemi szárnyakat neveznek el, mi a lámpakörtét fogjuk elnevezni Almásiról.



Szokás emlegetni, hogy az egyetemeink, különösen a bölcsészettudományi képzések között nincs világszerte jegyzett intézmény. Ön szerint hogyan lehetne, egyáltalán át kellene-e szervezni a bölcsészettudományi területet?

Egyszerűen arról van szó, hogy ahogy az élet más területein, az egyetemi költségvetésben is rendkívüli forráskivonás történt. Ez mindig centralizálás révén történik, az egészségügyben éppen úgy, mint a köz- és a felsőoktatásban. A konzisztóriumok, a kancelláriarendszer mind ennek a következménye.

Az egyetem minősége másik kérdés, nyilvánvalóan tanszékről tanszékre kellene megvizsgálni. De ahol közvetlen gazdasági érdekeket érvényesítenek, az kedvezőtlen lehet a kis létszámú tanszékek számára – minőségi kérdésekkel kevesebbet foglalkoznak. Ez hosszú, komoly tudományos és társadalmi vita tárgya lehetne, de ma ilyen vitákat nem folytatnak le, hanem gyors és átgondolatlan intézkedések sorát hozzák. De azt gondolom, az ELTE esztétika tanszéke, illetve a Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet szakmailag nemzetközi szinten is megállja a helyét.

Mostanában kevésbé a felső-, inkább a közoktatás helyzete került előtérbe. Ön szerint mit érhetnek el az oktatási rendszer átalakításáért tüntető tanárok és diákok? (Az interjú a Klik megszüntetésének bejelentése előtt készült.)

A válasz a jövő méhében rejtőzik, mindenesetre amikor hivatalos emberek, Rétvári Bence, Lázár János arról beszélnek, hogy mit ugrálnak a tanárok, hiszen itt van a lehetőség tárgyalni, akkor ezzel szemben csak egy kérdést teszek fel: ha nem ugráltak volna a tanárok, mikor kínálták volna fel a tárgyalás lehetőségét? Amíg alázatos kérelem és tanács formájában próbálkoztak – évekig így tettek –, addig le se köpték őket. Most, amikor kimennek az utcára, már felsejlik annak lehetősége, hogy a Kliket fel lehet darabolni.



A dolog természete szerint a hosszú várakozási idő, a sok megaláztatás, a körülmények rendkívüli romlása radikalizálta a tanárok egy részét. A követelések ma radikálisabbak. Igen, igaz, nemcsak szakpolitikai kérdésekről van szó, hanem közpolitikai kérdésekről is, és azt kell mondanom, hogy igazuk van.

Egyre több olyan véleménnyel találkozni, hogy az oktatás vagy az egészségügy problémái Orbán Viktor fejére omolhatnak. Ön lát rést a NER pajzsán?

Nem lehet nem látni a réseket. Hadiállapotot vezettek be a győzelmük után – megtehették volna az ellenkezőjét is, olyan nagy arányú volt a győzelem, hogy nagyszabású és nagyvonalú békejavaslattal is előállhattak volna –, és benne vannak a döntésük következményeiben. Nem lehet kilépni a harci állapotból. Orbán Viktor nyelvezetét ismerhetik azok, akik a Kádár-rendszerben is éltek, hiszen ott is minden alkutya a főnök nyelvén beszélt.

De figyeljük meg, hogy ez a nyelvezet mennyire militáris! Örökké arról van szó, hogy harcolunk, győzelmet aratunk. Soha nem a tárgyalás vagy dialógus, a békemű, mindig a „ki kit győz le?” kérdése van terítéken. De ahol háború van, vannak vesztesek is, nem lehet mindig győzni. Egyszer majd lesz egy akkora vereség, amibe belebuknak.



Ön szerint mutatkozik a kormányváltás esélyét ígérő ellenzéki hang, törekvés vagy személyiség?

Egyelőre ezt nem mondanám. Világos, hogy az ellenzék rendkívül gyenge, mert beilleszkedett a NER-be. Fokozatosan vonták meg a különböző jogokat, ezért a dolog észrevétlen volt.

Érdemes megnézni, hogy az elmúlt hat évben hányszor mondták nagy nyomatékkal, hogy vége van a demokráciának, legutóbb a népszavazási kezdeményezés meghekkelése után. Abban az értelemben nem ért véget a demokrácia, hogy a választásokat egyelőre nem fenyegeti veszély, de minden más tekintetben az alkotmányos jogállam felborult.

Ennek a következményeit az ellenzék nem vonta le, és beilleszkedett a NER-be, úgyhogy vagy erőre kap, vagy máshonnan lehet várni azokat a politikai kezdeményezéseket, például a civil társadalom részéről, amelyek majd felforgatják a világot.



Akár a NER védelmében is szokták mondani, hogy azáltal, hogy magáévá teszi a szélsőjobb témáit, kifogja a szelet a Jobbik vitorlájából. Meddig vezethet a szélsőjobb témáinak átvétele?

Ezt nettó hazugságnak tartom. Ma semmivel sem kevésbé szélsőjobboldali párt a Fidesz, mint a Jobbik. Orbán Viktor március 15-én virtigli náci beszédet tartott. Mi itt a különbség?

Kétségtelen, hogy a Fidesz olyan képződmény volt, amely gyűjtőpártként konzervatív meggyőződésű embereket is magához akart vonni, olyanokat, akiket sok sérelem ért a Rákosi- és Kádár-korszakban vagy az utána következő időben. Nem értem, ma hogyan lehet olyan konzervatív, aki rokonszenvezik a Fidesszel és Orbán Viktorral. Itt egyáltalán nincs már konzervatív hang. Az viszont eddig is egyértelmű volt, hogy a Fidesz nem zár a szélsőjobb felé, és nagyon sok tekintetben el is jutott oda.

Ma sokat beszélnek arról, hogy Orbán Viktor kilépett a nemzetközi porondra, és ott jelentős szereplő lett. Mit jelent ez? Minden elvtársa Európában, akik ugyanazt mondják, mint ő, a szélsőjobbhoz tartozik.


Radnóti Sándor, Interjú,


Egyetemistaként ön Lukács György tanítványa volt. A filozófus neve legutóbb az egykori lakásán kialakított archívum megszüntetése miatt került elő a hírekben. Kinek fájt a Lukács Archívum a jelenlegi helyén?

Pontosítani kell: az archívumot nem akarják megszüntetni, hanem a centralizáció jegyében csinálnak egy humán központot, ahogy már létrehoztak – ugyancsak jelentős forráskivonással – egy természettudományi központot a Magyar Tudományos Akadémia kebelében. Ennek a forráskivonás mellett a másik döntő oka Orbán Viktor hóbortos álma, hogy neobarokk, horthysta modorban restaurálja a Várat, soha nem létezett stílust kölcsönözve neki. Ez önmagában botrány, azt jelenti, hogy ki kell üríteni azt, ami a Várban rokonszenves volt, hogy számos tudományos intézmény ott működött. Így jön létre a humanista tudományok centruma is, oda akarják áttenni, megőrizve, sőt akár modernizálva is, a Lukács Archívumot és Könyvtárat.

Azonban az a baj, hogy létezik egy emlékhely: Lukács György lakása. Lukács a 20. század egyik legnagyobb filozófusa, és ami Magyarországot illeti, a nagyon kevesek egyike, akiről minden értelmiségi tud a világban. Most azt mondják, az Akadémia nem tart fönn emlékhelyeket, ellentétben a Petőfi Irodalmi Múzeummal. De mi volna, ha mondjuk Ady Endre emléklakását a Belvárosban egyik pillanatról a másikra, anyagi nehézségek miatt eladnák? Nyilvánvalóan hatalmas botrány lenne.


Radnóti Sándor, Interjú,


Éppen ilyen botrány Lukács lakását feladni. Nem azért, mert az archívum és könyvtár ne volna máshol őrizhető, hanem azért, mert a mester ott dolgozott, ugyanabban az állapotban van a dolgozószobája és íróasztala, ahogy hagyta. Ez mindenütt a világon fontos dolog. Lukáccsal szemben van egy komoly kifogás: kommunista volt. Heidegger meg egy időben náci volt, de senki Németországban nem gondol arra, hogy Heidegger emlékházát, emléksétaútjait, emlékpadját megszüntessék.

Itt az emlékhelyért kell küzdeni, van is nemzetközi felháborodás az ügyben – talán még az utolsó szót nem mondták ki. Ha az Akadémiának anyagi gondjai vannak, biztos vagyok benne, hogy ezt a nem jelentékeny összeget, amibe kerülhet a lakás, egy nemzetközi gyűjtés fedezni tudná. Ám ezekben nem gondolkodnak, mert a Fidesz-hatalomban Lukács is az ellenség szimbólumává válik. Minden ponton az ellenségkeresés a lényeges.

Személyesen mi az, amit Lukács gondolataiból a leghosszabb ideig megőrzött, ami ma is foglalkoztatja?

Minél inkább visszamegyünk az időben, annál érdekesebbek és fontosabbak Lukács írásai. Hosszú élete volt, negyven körül járt, mikor a marxista fordulata bekövetkezett. Előtte rendkívül jelentős műveket írt, amelyeket hol hegeliánusnak, hol neokantiánusnak lehet nevezni. Hatalmas életművet hozott létre, marxista korszaka elején pedig megírta a Történelem és osztálytudat című művét, amely alapvető hatással volt a 20. század egész gondolkodására.

A Lukács-tanítványok, köztük én is, abban a furcsa helyzetben voltak, hogy már Lukács életében egyre inkább visszamentek az időben, és egyre korábban keresték a legérdekesebb Lukácsot. Ez egy ideig a Történelem és osztálytudatot jelentette, de ahogy kimentünk a marxizmusból, úgy lett egyre izgalmasabb az ő premarxista korszaka, amelyben számos halhatatlan mű, a filozófia monumentuma van.


Radnóti Sándor, Interjú,


Továbbra sem tudunk sokat a Magyar Művészeti Akadémia művészetelméleti kutatóintézetéről, amely év végére elfoglalja a Hild-villát. Annyi már nyilvánosságra került, hogy kik fogják kitalálni az intézet koncepcióját: van köztük jogász, népzenekutató, PR-szakember és az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájában végzett filozófus is. Mit tud erről a szakembergárdáról?

Önmagában hihetetlen botrány volt, ahogy egy mozdulattal a Magyar Tudományos Akadémia mellé, amelynek mégiscsak kétszáz éves története van, Alaptörvénybe emeltek egy tökéletesen komolytalan baráti kompániát, amelynek az eredettörténete néhány évre megy vissza. Ez vicc.

Amikor egyszer átnéztem a Magyar Művészeti Akadémia akadémikusainak listáját, azt láttam, függetlenül az értékítélettől, hogy az emberek több mint 80 százalékának a nevét sem ismerem. Lehet elfogultsággal vádolni, de mégis több mint ötven éve foglalkozom magyar kultúrával, csak szembe kellett volna jönniük, ha jelentős dolog fűződne a nevükhöz. A maradék 20 százalékban van néhány kiváló ember, de kevés. Viszont az MMA olyan mértékig van feltöltve pénzzel, hogy a következő generációnak nehéz lesz ellenállnia, és ezt meg is értem. Az Akadémia szeretné komolyabbnak látni magát, ezért meg fog hívni tehetséges fiatalembereket, akik pedig jövedelemhez juthatnak.

Végezhet hasznos munkát a Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet?

Erről nem lehet semmit tudni, azon kívül, hogy akik eddig benne vannak, semmit nem tettek le e téren az asztalra. Más szakmák tagjaihoz hasonlóan a művészetfilozófusok is ismerik egymást, tudják, ki az, aki ér valamit – egyelőre nincs miről beszélni, ezek az emberek ismeretlenek a szakmában. Jelen pillanatban az egész teljesen komolytalan.


Radnóti Sándor, Interjú,


Folyamatosak a botrányos helyzetek a kultúrpolitikában. Az írószervezetek éppen Orbán János Dénest támadják, aki váratlanul 150 milliós programot indíthat a fiatal írók támogatására.

Ez a szokásos megvesztegetés. Egy rossz hírű karrierista Szőcs Gézával való jó kapcsolata révén jó bulihoz jutott. Most ezt akarja eladni, de mivel ez a jelentéktelen összeg is több, mint amivel összesen támogatják a fiatal írókat, kiverte a biztosítékot, és erősítette azt a közmegvetést, ami eddig is érte Orbán János Dénest.

Nem lát rá esélyt, hogy szakmai irányban induljon el az új íróprogram?

Valószínűtlennek tartom, hogy megszelídülne egy ennyire bűnben fogant vállalkozás. Ami leginkább meghökkent a kialakuló Fidesz-világban, az a mérhetetlen züllöttség. Emlékszem ezekre a fiatal politikusokra negyed századdal ezelőttről – nem erről volt szó. Árad belőlük a züllöttség, Orbán Viktorból éppen úgy, mint Deutsch Tamásból.


Holmi; szerkesztőség; Várady Szabolcs, Fodor Géza, Radnóti Sándor, Szalai Júlia, Réz Pál, Voszka Éva, Závada Pál

A Holmi szerkesztősége a '90-es évek elején


Negyed századon át volt a Holmi kritikai rovatának szerkesztője. A folyóirat tavaly jelent meg utoljára. Hiányzik-e önnek a Holmi személyesen, és hiányzik-e az irodalmi fórumok közül?

Az első kérdésre tudok válaszolni: igen, hiányzik. Ha meghal egy jelentős ember, azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, ki írhatna méltó nekrológot róla. Ha kéziratban olvasok valamit, amit érdekesnek vagy értékesnek látok, kézenfekvőnek tűnik, hogy ezt a Holmiban publikáljuk. Hiányzik manuálisan, a vele való foglalkozás minden héten, ugyanakkor úgy vélem, időben fejeztük be. Azt remélem, hogy a Holmi élete virágjában, és nem fáradtan, elgyengülve hagyta el az árnyékvilágot.

Hogy hiányzik-e a magyar kultúrából? Ezt nehéz nekem megítélni, de sokan mondják, hogy hiányzik. Képződött egy lyuk, amit Holmi-hiánynak lehetne nevezni, ami remélem, ilyen-olyan utakon majd bestoppolódik.

Március 15-én ismét kiosztották az állami művészeti díjakat, amelyekre régen ön is jelölt alkotókat. Minden rendű díjnál a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak túlsúlya érvényesült. Mekkora most a presztízse ezeknek a díjaknak?

Ez mindig nagyon vitatott volt. Újra és újra elmondják G. B. Shaw bonmot-ját, hogy a díjakat nem szabad visszautasítani – úgy kell élni, hogy az ember ne kapjon díjakat. Ugyanakkor mind igényeljük az elismerést, tehát kettős viszonya van az embereknek ezekhez a díjakhoz. Egy részük érdemes kezekbe került, más része nem.

Az állami díj mindig politikát is jelentett, és a Fidesz-kormány alatt senki nem kapja meg a díjat, aki nem ír alá egy nyilatkozatot, hogy át is fogja venni. A politikai elem mellett pedig van bennük egy meritokratikus, érdemekre vonatkozó elem. Azzal hízelgek magamnak, hogy amikor én voltam az irodalmi albizottság elnöke, két éven keresztül, túlsúlyba került a meritokratikus elem.


Radnóti Sándor, Interjú,


Úgy látom, folyamatosan csökken a véleményformáló, közéleti kérdésekhez hozzászóló értelmiség szerepe a nyilvánosságban. Egyetért ezzel?

Egyetértek. Az Orbán-adminisztráció jellegzetessége nem az, hogy politikai repressziókat alkalmaz, noha időnként ezzel is megpróbálkozik, az engem is érintő filozófusbotrány is arra volt példa, hogyan próbálják kriminalizálni az ellenfeleiket. Ma hasonlót látunk Juhász Péter történetében, amelyet nagy élvezettel követek, mert ez az igazán bátor és kiváló watchdog pontokat szerez abban a harcban, amely az ő lejáratásáért folyik: kinevetteti ellenfeleit és bemutatja a karaktergyilkolászás gyalázatos mechanizmusát.

De nem ez az igazán fontos, hanem mindazok megfélemlítése egzisztenciális és gazdasági alapon, akik a kezükben vannak – ezt látjuk a tanárok esetében. Akik nincsenek a kezükben, azoknak a marginalizálása, eljelentéktelenítése folyik. Vannak lapok, médiák, amelyekben tökéletesen szabadon lehet beszélni, de ezek hatókörét rendkívüli mértékben szűkíteni akarják, és ebben sok sikert érnek el. Létrejött a nagy terv, az elitcsere. Minden ebbe az irányba mutat, a gazdaságban a trafiktól a földekig másnak adnak mindent.


Radnóti Sándor, Interjú,


Más területen, például az ELTE esztétika tanszék mellé létrehoznak egy művészetelméleti intézetet az MMA kebelében, a Történettudományi Intézet mellett egy Veritas Intézetet, tehát mindenütt tükörreferatúrát akarnak létrehozni, amelyet aztán olyan mértékig tömnek tele pénzzel, hogy sokkal nagyobb lehetőségei lesznek, mint az ellenfélnek. Ilyen módon az ellenfél marginalizálódik. Ez egy hosszú harc. Még nem hallottam, hogy Szakály Sándort jelentősebb történészként emlegessék, mint Romsics Ignácot, de hosszú távra rendezkednek be – remélem, tévednek.

De minden ellenkező híresztelés ellenére a public man, a közéleti ember szerepének és funkcióinak nincsen vége, fontos megszólalni a közélet kérdéseiben.

Amióta dolgozik, a saját feladatai közül mit tart a legjelentősebbnek?

Mindig kétféle dolgot csináltam. Egyrészt irodalomkritikus voltam, másrészt művészetfilozófiai, teoretikus szövegeket írtam. Ezek gyakran keveredtek egymással. Első könyvem például két nagy tanulmányból állt, amelyek modellként mutatják azt, amit később csináltam. Az első misztika és líra összefüggéseiről szóló elméleti tanulmány volt, a másik Pilinszky Jánosról szóló, könyvterjedelmű kritika, amely mint misztikus költőt állította be Pilinszkyt.

Azóta is ezt csinálom, írok teoretikus és kritikai munkákat, ezeket igyekszem összehangolni, kombinálni egymással.


Radnóti Sándor, Interjú,


A tanítást, ha csak a doktori órákon is, semmi kedve egyelőre abbahagyni?

Nekem kicsit későn jött a tanítás. Az egyetem után kiadói szerkesztő voltam, filozófiai könyveket szerkesztettem, sorozatokat csináltam. Aztán jött az eltiltás, és a rendszerváltás után lettem egyetemi ember. Nem voltam már fiatal, hanem középkorú. Az a fajta természetesség, ahogy egy egyetemi karrier folyik, hogy az ember bennmarad az egyetemen, és végigjárja a ranglétrát, nem az én pályám volt.

Ennek megfelelően, bár szeretem a tanítást és a tanítványaimat, nem a katedra, hanem az íróasztalom volt mindig az életem centrumában. Ezért aztán nem nagy veszteség, ha még több időt tudok tölteni az íróasztalnál. De ugyanakkor fenn akarom tartani a fiatalokkal a kapcsolatomat, főként azon önző okból, hogy tanulhassak tőlük.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!