Népirtás, drogháború és forradalom verseng az Oscarért

Forrás: Netflix

-

Amy Winehouse és Nina Simone tragikus élete, egy orvos, aki a mexikói drogkartell ellen harcol, az áldozatok vérét ivó, lelketlen hóhérok önigazolása és egy kozák hipszter a hadszíntéren. Bemutatjuk az öt Oscar-jelölt dokumentumfilmet.


Amy – Az Amy Winehouse-sztori

Asif Kapadia első dokumentumfilmje is egy fiatalon elhunyt legendáról, Ayrton Sennáról szólt, és habár a Forma–1 sosem hozott lázba, a Senna mégis azonnal beszippantott. Ez elsősorban a régi futamokról készült, szédítő felvételeknek volt köszönhető, de ami igazán emlékezetessé teszi a 2010-es portréfilmet, az a két rivális, Senna és Prost eltérő személyiségének feltérképezése, egyre elvakultabb viadalának bemutatása, végső soron a versengés és megszállottság árnyékos oldalának vizsgálata.



Amy Winehouse életében rengeteg felemelő és nyomasztó pillanatot találni, Kapadia pedig ezeket fel- és kihasználva könnyen megtalálja az utat a szívünkhöz az Amyben. Megrázó és katartikus momentumokban ezúttal sincs hiány: hatásvadász módon rajzolja meg a Rehab kivételes hangú énekesnőjének alakját. Alkotása – ennek ellenére vagy éppen ezért – minden idők legnagyobb bevételét hozó brit dokumentumfilmje lett. A korábban sosem látott házi videók kétségkívül intim atmoszférát kölcsönöznek filmjének, miközben bátran – és többek számára bántóan – villantja fel Amy Winehouse családi és magánéletének legfontosabb traumáit és aggasztó fordulatait. Szétcsúszását viszont kellően tapintatosan ábrázolja.

Ahogyan a Senna esetében, Kapadia itt is igyekszik tágabb kontextusba helyezni Amy Winehouse tragikus sorsát, amelyen keresztül erőteljes kritikát fogalmaz meg a bulvár, a média és a szórakoztatóipar lelketlen darálójáról, és felhívja a figyelmet a nem megfelelően kezelt mentális és szenvedélybetegségek végzetes következményeire is – Winehouse önsebzését, bulimiáját, alkoholizmusát és drogfüggőségét ugyanis szinte senki sem vette komolyan a szűkebb környezetében. „Amy Winehouse története szomorú, a halálától függetlenül is. A halála teszi azonban történetté” – írtuk korábban a filmről, amelyben a művészet és a sztárság zaklatott viszonyának kórképe tárul fel előttünk.



Az Amy legszomorúbb pillanata, amikor megtudjuk, hogy a Grammy-díj-kiosztó gálán az éppen józan és tiszta Winehouse csak annyit mondott barátnőjének, miszerint „annyira unalmas ez az egész drogok nélkül”, a leggusztustalanabbak pedig azok a tévés bevágások, amelyekben híres humoristák és műsorvezetők – köztük David Letterman és Jay Leno – csúfolódnak a szerencsétlen énekesnőn. „Az élet megtanít arra, hogyan kell élni, de csak akkor, ha elég sokáig élsz hozzá” – mondja a 89 éves Tony Bennett, aki igazán elismerősen nyilatkozik a film végén kollégájáról. Abban azért nem vagyok biztos, hogy száz év múlva Billie Holiday és Ella Fitzgerald méltó társaként emlegetik majd Amy Winehouse-t, de a Love Is a Loosing Game-et még sokszor meg fogom hallgatni.


Cartel Land

Matthew Heineman eddig három dokumentumfilmet rendezett: az elsőben (Our Time) a 2000-es évek amerikai fiataljait mutatta be, a másodikban (Escape Fire: The Fight to Rescue American Healthcare) leleplezte az amerikai egészségügyi rendszer visszásságait, a Cartel Landben pedig azt az ellentmondásos harcot mutatja be, amit felfegyverzett civilek vívnak a mexikói drogkartellek ellen a határ mindkét oldalán. Heineman a Rolling Stone magazinban olvasott először az Arizona Border Recon nevű amerikai polgárőrcsapatról, ez adta filmje alapötletét. Nem sokkal később az édesapja küldte el neki a Wall Street Journal írását, amely az Autodefensas nevű mexikói polgárőrökről szólt – így már meg is volt a Cartel Land koncepciója: párhuzamosan bemutatni a két mozgalmat és küldetésüket.



A film ereje részben abban rejlik, ahogyan a kartellek hidegvérű brutalitását demonstrálja (látunk levágott fejeket, és falhoz csapott csecsemőkről is értesülünk), de abból az alapfeltevésből indul ki, hogy mindkét kormány súlyos kudarcot vallott, mivel képtelenek megoldani a rengeteg halálos áldozattal járó és évek óta elhúzódó problémát. A két katonai jellegű civil mozgalom vezetőire, a veterán Tim „Nailer” Foley-ra és dr. José Mirelesre fókuszál, viszont utóbbi története a hangsúlyosabb a filmben.

Az El Doctornak is nevezett mexikói orvos az Autodefensas vezetőjeként és szóvivőjeként vette ki a részét a mexikói Michoacán államnak a Templomos Lovagok nevű kartelltől való visszafoglalásában, míg Foley Arizonában küzd azért, hogy a kartellek emberei ne lépjék át illegálisan a határt. A film legfontosabb kérdésfelvetése, hogy a demokráciában elfogadható-e bármilyen körülmények között az önbíráskodás, illetve hogy mit kell és lehet kezdeni azzal, hogy egyre több kétségbeesett állampolgár veszi saját kezébe a törvénykezést.


A csend képe (The Look of Silence)

Joshua Oppenheimer első egész estés dokumentumfilmje, a 2012-es Az ölés aktusa (The Act of Killing) rendhagyó és abszurd módon dolgozta fel az 1965-ös indonéz népirtást: az egykori tömeggyilkosok saját maguk játszották el borzalmas rémtetteiket az általuk leginkább kedvelt amerikai westernek és gengszterfilmek stílusában, mindezt nevetve és viccelődve, a bűntudat vagy a szégyen bármiféle jele nélkül.



Az új film Az ölés aktusának nem kevésbé letaglózó párdarabja, amely ezúttal nem az elkövetőkre, hanem az áldozatokra, azon belül is egyetlen családra fókuszál, amelynek tagjai azóta sem heverték ki legidősebb gyermekük borzalmas halálát. Miután egy felvételről fény derül fiuk gyilkosainak kilétére, a megkínzott, megcsonkított, majd meggyilkolt testvér öccse elindul, hogy felkeresse a tetteseket, akik azóta is hatalmon vannak az országban. A szembesítéseket szemvizsgálatnak álcázva hajtja végre, ami metaforikusan a tisztánlátás hiányára hívja fel a figyelmet, hiszen anélkül lehetetlen feldolgozni azt a történelmi traumát, amelynek során egymillió, az állami propaganda által kommunistának titulált embert végeztek ki a halálbrigádok.

A Koppenhágában élő amerikai rendező második Oscar-jelölését gyűjtötte be ezért a hátborzongató filmjéért, amelyből világossá válik, hogy az ötven évvel korábbi öldöklésekben közvetve vagy közvetlenül érintett idős férfiak, akik továbbra is a társadalom megbecsült, befolyásos és gazdag tagjai, képtelenek vállalni a felelősséget tetteikért. A válaszokat félve kereső túlélők nem számíthatnak megbánásra, bocsánatkérésre, és velük együtt nekünk is végig kell hallgatnunk a lelketlen hóhérok védekező önigazolását, hárítását vagy éppen fenyegetőzését.


The Look of Silence


Ahogyan Az ölés aktusa, európai szemmel nézve A csend képe is kifejezetten megdöbbentő és bizarr élmény, hiszen mit lehet kezdeni például az olyan, mosolyogva előadott horrorisztikus vallomásokkal, miszerint a kivégzéseket végrehajtó katonák babonából megitták az áldozatok vérét, mert attól tartottak, hogy ha nem tesznek így, akkor megőrülnek? Oppenheimer mindkét alkotása tobzódik az indonéz politikai helyzet szélsőséges abszurditását tökéletesen kifejező részletekben, amelyek bárminemű kommentárnál beszédesebbek. A csend képe fajsúlyos és megterhelő alkotás a katonai diktatúra emberi fogaskerekeiről. Egy meghasonlott társadalom szemén keresztül vizsgálja az emlékezés, a múlttal való szembenézés és a traumák feldolgozásának lehetőségeit a továbblépés reményében – de minderre csak bénító csend a válasz.


What Happened, Miss Simone?

Liz Garbusnak rögtön Oscar-díjra jelölték az első, 1998-ban bemutatott dokumentumfilmjét, amelyet a Louisiana államban található hírhedt börtönről készített (The Farm: Angola, USA) két alkotótársával. Filmjeiben azóta olyan változatos témákat dolgozott fel, mint a színes bőrű Wanda Jean Allen halálra ítélése és kivégzése (The Execution of Wanda Jean) vagy Bobby Fischer és Borisz Szpasszkij hidegháborús felhangokkal telített sakkpárbaja az 1972-es világbajnokságon (Bobby Fischer Against the World).

A Netflix számára készített Nina Simone-dokumentumfilmjének címét Maya Angelou író-aktivista esszéjéből kölcsönözte:


Miss Simone, you are idolized, even loved, by millions now. But what happened, Miss Simone?

– és ebből már sejthető, hogy nem egy szokványos egyéniség és tipikus karrier története elevenedik majd meg. Garbus lényegre törő és informatív portréfilmjéből rengeteg tényt és érdekességet megtudhatunk Nina Simone pályafutásáról. Például azt is, hogy az eredetileg Eunice Kathleen Waymon néven 1933-ban született énekesnő Simone Signoret miatt vette fel a Simone művésznevet, miután látta őt az Aranysisak című filmben, és azért lépett fel álnéven, mert nem akarta, hogy édesanyja megtudja: lánya az ördög zenéjét játssza. Bátor húzás Garbus részéről, hogy egyáltalán nem idealizálja hősét, hanem fellebbenti a fátylat az énekesnő heves vérmérsékletéről, agresszív dühkitöréseiről és furcsa megnyilvánulásairól. Az 1976-os montreux-i koncertjén például David Bowie-t kereste a közönség soraiban, aztán rászólt az egyik nézőre, hogy üljön le, és csak ezek után folytatta az előadást.



A What Happened, Miss Simone? nemcsak az énekesnő, dalszerző és zongorista szokatlan karrierjét járja körül, hanem bemutatja az ellentmondásos magánembert, édesanyát, feleséget és polgárjogi aktivistát is. A visszaemlékezésekből világossá válik például, hogy Nina Simone-t második férje, Andrew Stroud rendszeresen bántalmazta, de ő maga is terrorizálta szeretteit, legalábbis ez derül ki lánya visszaemlékezéseiből. Ez minden bizonnyal annak tudható be, hogy meglehetősen későn, csak a nyolcvanas évek végén diagnosztizálták bipoláris zavarát.

Garbus filmjének nagy érdeme az is, hogy megörökíti Nina Simone-nak a fekete polgárjogi mozgalomban betöltött fontos szerepét. Simone 1963-ban az első színes bőrű zongoristaként lépett fel a Carnegie Hallban, egy évvel később a Mississippi Goddam című protest songban szólalt fel először a faji egyenlőtlenség ellen, majd rövidesen a mozgalom egyik legismertebb szószólója lett, aki sosem rejtette véka alá radikális forradalmi nézeteit. A film Nina Simone személyében egy öntörvényű előadóművésznek és elkötelezett emberjogi aktivistának állít emléket, és benne van a pakliban, hogy a nemrég kirobbant Oscar-botrány miatt a Filmakadémia kompenzációként majd ezt a filmet díjazza.


Winter On Fire: Ukraine’s Fight for Freedom

A Netflix jegyzi Evgeny Afineevsky ukrán–amerikai–brit koprodukcióban készült dokumentumfilmjét is, amely az ukrajnai kormányellenes tiltakozásokat és véres összecsapásokat örökíti meg. 2013 novemberében Viktor Janukovics ukrán elnök nem írta alá a társulási szerződést az Európai Unióval, ehelyett úgy döntött, hogy még szorosabbra fűzi a kapcsolatot Oroszországgal. A bejelentés hírére november 21-én demonstrációk kezdődtek Kijev főterén, a Majdanon, és a pár száz fős békés diáktüntetés rövidesen többezres, az európai integrációt és hatalomváltást követelő demonstrációvá dagadt. November 30-án Janukovics parancsára erőszakosan feloszlatták a tömeget, a tüntetések végnapjaiban, 2014. február 18. és 20. között pedig hadszíntérré változott a Függetlenség tere, többek között azért, mert a környező épületek tetejéről mesterlövészek lőttek az emberekre.



Az 1972-ben született orosz filmrendező az ukrajnai forrongások kilencvenhárom napjának legfontosabb eseményeit mutatja be, térképen is nyomon követve a karhatalom és a tiltakozók súlyos összecsapásait. Becslések szerint a három hónap alatt 125 ember halt meg, hatvanöten eltűntek, és majdnem kétezren megsérültek, amiért a Berkut nevű különleges rohamrendőri alakulat és a kormány által felbérelt huligán provokátorok (tituskik) brutalitása tehető felelőssé.

A Winter On Fire fontos történelmi kordokumentum, amely a politikai összefüggések és a történelmi háttér megvilágítása helyett azonnal a könyörtelen összetűzések viharos forgatagába röpít bennünket. Kegyetlen frontvonalbeli felvételeknek lehetünk tanúi: a rendőrök lányokat, öregeket és fegyvertelen, földön fekvő tüntetőket vernek meg és rugdosnak agyon, a Vöröskereszt tagjaira lövöldöznek vagy éppen ideiglenes elsősegély-állomásokat rombolnak le. Ezeket a durva képsorokat a tüntetőkkel készített interjúk szakítják meg, akik közül Afineevsky többeket is – például egy kozák hipsztert és egy tizenkét éves utcagyereket – nyomon követ a forradalomban.


Winter on Fire


Megindító pillanatokban sincs hiány, látunk rózsafüzérrel a kezükben, térdelve imádkozó asszonyokat, szilveszterkor himnuszt éneklő több százezres tömeget, és halljuk a Szent Mihály-székesegyház harangjait felzúgni, amire legutóbb 1240-ben került sor, amikor a mongol-tatárok lerohanták Kijevet. A Winter on Fire egyetlen hibája, hogy a rendező túlzottan patetikus filmzenével támogatta meg az érzelmileg már amúgy is telített képsorokat.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!