Nem szeretem, amikor az állam veszi kezébe a fogkefédet

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Korábban soha nem vette elő újra régebbi rendezéseit, de Mohácsi János ma már úgy gondolja, kár lenne meghalni hagyni minőségi, sok melóval készült előadásait. Arthur Miller A salemi boszorkányok című darabját először Kaposváron állította színpadra Istenítélet címmel, most a Vígszínházban rendezte meg. A bemutató alkalmából beszélgettünk a rendezővel arról, hogy miként lehet elérni, hogy a néző úgy érezze, ő is belecsúszhatna bármelyik szerepbe, hogy miért nem szükséges Miller szövegét aktualizálni, és hogy mit mondott neki a lánya, amikor kételyei támadtak.


A kilencvenes évek közepén Kaposváron, 2008-ban Pécsett rendezte meg az Istenítéletet. Az eltelt évek, a társadalmi-politikai erőterek változása, a más társulat befolyásolja-e az újrarendezéskor?

Nem futott ki az idő Miller alól. Most is ugyanazt gondolom a darabról, mint amikor először rendeztem meg Kaposváron. Annyira arról szól, aminek Arthur Miller írta, a mccartizmusról. De az ember kétszer nem csinálja meg ugyanúgy. Ez lehetetlen saját magammal s a Vígszínház társulatával szemben is. Nem lehet ugyanazt a bundát rájuk húzni, mint az egykori kaposváriakra vagy a pécsi társulatra. Bizonyos formákat mára elavultnak éreztem. A szövegkönyvből jól látszik, mennyi minden változott, közben a szövege mégis ugyanaz maradt. Más színészek játsszák, más áll jól nekik.


Mohácsi János


A kilencvenes évek derekán más volt a közhangulat, kevésbé volt fojtó mindaz, ami körülvett bennünket.

Visszagondolva a kilencvenes évek közepére, ahogy az akkori nomenklatúrával, a mostanival sem ápolok babysitteri viszonyokat, nem vagyok jóban ezzel a dologgal, azzal sem voltam. Nem szeretem az etatista hatalmat, amikor az állam veszi kezébe a fogkefédet. Ugyanezt érzem most is, hogy mindez jobban „hajaz” a gyerekkoromra, a pártállamra emlékeztet, de nem lep meg, s fel vagyok rá készülve. A kaposvári előadás abból a felismerésből készült, hogy az akkori állam milyen volt, de a darab ugyanannyira fontos ma is.

A darab középpontjában egy közösség áll, amely bárkiből áldozatot csinálhat. Hogy kényszer alatt könnyű a hatalom mellé állni akaratunk ellenére is. Az előadás az áldozatokról vagy az áldozattá tevőkről szól?

Számomra ugyanolyan fontosak az igazságtevők, akik akkor is igazságot tesznek, ha kő kövön nem marad, és az is érdekel, aki megszenvedi ezt a dolgot. Mindenkinek van valamifajta erőteljes háttere, ami nagyon fontos nekem. Nem akarok ítélkezni. Persze van, akivel nem értek egyet. Egészen más, amikor az ő bőrükben vagy, hogy hogyan viselkedik az ember egy ilyen helyzetben. Fontos a főbíró Danforth története, és a Proctor családé is. Ez Arthur Millernek a leginkább a görög sorstragédiákhoz hasonlító drámája.


Stohl András mint John Proctor az előadásban


Van, amikor csak szövetként használ egy művet. Az Istenítélet esetében megmaradt a dráma eredeti váza, kerete. Mitől függ, hogy mennyire erősen nyúl bele a művek szövegébe?

A történetet gyakorlatilag érintetlenül hagytam. Csak a befejező mondatain változtattam, ahol azt írja Miller, hogy „a dobok úgy peregnek, mintha csontokat zörgetne a friss reggeli szél”, borzalmasan költői kép volt. Én ezt a pátoszt szeretném lerántani az egészről, és nagyon hétköznapivá tenni a történetet. Főleg azért, hogy a nézőtéren is mindenki érezze, bármikor belecsúszhat bármelyik szerepbe. Mindegyiknek megvan a maga rizikója és öröme. Ahogy a nagyok mondják: „Nincsen ingyentökfőzelék.” Lehet, hogy adott esetben nem tudsz jól választani, de mindenképpen döntened kell. Vagy eldöntik helyetted. Amióta először olvastam Miller művét, mindig hiányoltam, hol marad a falu népe, amelyről szól a dráma. Ezért hoztam be őket az első és harmadik felvonásba, ahol igazán meg tudnak nyilvánulni, ahol alakítják saját sorsukat, s ahol eluralkodik rajtuk az a hisztéria, amely támogatja az ítélet-végrehajtást. Magukra hívják a veszedelmet, ami később a közösség felbomlásához, halálához vezet.


Istenítélet


Milyen befolyással bír a hatalom mechanizmusára a tömeg közreműködése vagy közönye?

Még emlékezhetünk a nyolcvanas évek közepe „tízmillió párttitkárának” országára, ahol mindenki borzasztó okos volt, mindent jobban tudott nálad, és ugyanúgy nevelték az utcán a népet, mint ahogy most. Jobban tudják, kinek kell szülnie, nemcsak az okostojások, a nomenklatúra is. Érdekesen működik, ahogy az emberek belesimulnak abba, hogy ne ellenkezzenek az adminisztrációval. Nem mondom, hogy irányítják a tömeget, de utaznak a hajón, és bizonyos szeleket be lehet fogni a vitorlájukba, mint például a menekültkérdést. Meg akartam jeleníteni ezeket is, de nem szándékom megfeleltetni mai dolgokkal az előadást. Nem tartom fontosnak. Ha elolvassa az ember Hubay Miklós fordítását, meglepődik, milyen aktuális, miközben olyan szépelgő mondatok vannak benne, amelyek nincsenek az eredeti műben. Mégis átüt a szövegen az aktualitása. Nem akartam rátenni egy lapáttal sem, így is elég sok van benne.



Első rendezése óta az előadás díszlete a tribün. A falu népe erről a lelátóról követi az eseményeket, mely mára akár az ön, akár a néző fejében is szimbolikussá lett. Eltolódtak az előadás hangsúlyai az elmúlt húsz évben?

A lelátó, Khell Zsolt díszlete, nem azért lett akkor, amiért ma rugdalják a focistadionokat. Nagyon szeretem a díszletet, a szerkezetét, mert úgy lehet sok ember bent a színpadon, hogy mindegyik közel van hozzánk. Fizikailag nagyon jó a szerkezete a térnek. Ez a lelátó nekem sokkal inkább a Heysel-stadiont idézi meg, azt a fajta borzalmat, amikor megindul a tömeg, és saját tagjait pusztítja el.

Nagyon jellegzetesen szoktak elkészülni rendezései, ahogy a társulat a próbák során hozzáad a születő előadáshoz. Bár néhány szereplőt most is hozott magával, mennyiben lehet ezt a rendezési elvet egy rövid időre kapott társulattal megvalósítani?

Kaposvár unikális dolog, mert mire odamentem, az már harminc éve társulat volt.

A Vígszínház is hosszú múltra tekint vissza.

Kaposváron egy szakmailag borzalmasan szigorú hierarchia volt, ami belülről hozta létre a nagyon szigorú szakmai önérzetet, a szigorú mércét. Ott nem nagyon maradhattál meg, ha nem vetted komolyan az előadást. Ez nem minden színházban van így. Az, hogy kevésbé összeszokott társulattal dolgozom, nem okoz nagy problémát. A színészek dolgozni szeretnek, nem követelek tőlük lehetetlent, érdekel a véleményük a szerepről, érdekel, mit gondolnak. Lukács Sándorról (Dr. Griggs szerepében) egészen más jut eszembe, mint anno Vidákovics Szlávenről. Önmagát alakítja át a dolog.


Istenítélet


Biztosan beégtek bizonyos karakterek akkor és úgy; ez nem köti meg a kezét, a gondolkodását?

Én nem a karakterek mentén utazom. Bodnár Sándor döbbenetes színészpedagógus mondása volt, hogy „a karakter végeredmény”, ezt verte a nemzeti stúdiósok fejébe. Nem lehet onnan megközelíteni. Az a karakter legnagyobb részben olyan lesz, amilyenné csinálja a színész. Meg amit még én kérek hozzá. Ha jó az előadás, ezek a figurák úgyis lesznek valamilyenek.

Évek óta egy-egy évadban elég sokat rendez. Idén többek között a Buborékokat a Radnótiban, a Hairt az Orlai Produkciónál, a Köd utánamot az Örkényben. Vannak a gyomorszájon ütős darabjai, s vannak kevésbé emlékezetes előadásai. A saját darabok tabutémákat, hiányokat dolgoznak fel. Ettől ütősebbek?

Van – néha –, amikor szeretnék saját darabot csinálni. Ilyen a Csak egy szög, a Számodra hely, az Egyszer élünk. De nem vagyok termékeny író. Olykor a véletlenek is segítenek, mint a Dohány utcai seriffnél, ahol egy osztálynak rádiós vizsgát kellett csinálnom. Ott a forma érdekelt. S az is kérdés, hogy mennyire jogosult az ember egy ilyet megcsinálni. Nagyon komoly elméleti problémák vannak azzal a darabbal. A lányom oldott fel ez ügyben, akitől megkérdeztem, szabad-e ilyen előadást csinálni. Azt mondta, nem szabad, hanem kell. Ez kicsit megnyugtatott, de ott egy olyan mezsgyén tapos az ember. Nem szeretnék a holokausztbizniszben utazni, de nem tudsz úgy beszélni Kamenyec-Podolszkról, hogy valamilyen szinten ne szűrődjél bele a dologba. Magamnak nem tudom azt hagyni, hogy az egész nem is az volt, hanem idegenrendészeti probléma. Ezeket kénytelen az ember megcsinálni, mert különben megcsinálatlanok maradnak. De a szombathelyi Szentivánéji álom nekem ugyanolyan fontos, mint az Örkényben a Számodra hely. Akkor is, ha az már régen meghalt, mert Szombathely nem olyan város még, ahol egy előadás évekig műsoron maradhat. Nem feltétlenül azok a jó előadások, amiket mi írunk. A Szentivánéjit legalább annyira írtuk, mintha szerzői lettünk volna. Nem ez a fontos. Ezért tudom a saját szövegeimet is elhajítani. Ugyanúgy nem szent, mint Milleré vagy Shakespeare-é. Az a fontos, hogy a társaság, amelyik eljátssza, a legjobb formában találkozzon vele.


Mohácsi János, Rendező


Több előadását rendezte meg évek múltán újra. Ezekben maradt valami hiány? Nem záródtak le belül?

Az Istenítélet volt, amit 2008-ban Pécsett újrarendeztem. Addig soha. Egészen addig évente egy-két előadást rendeztem. Tavaly hét rendezés csúszott be. Nagyon súlyos volt. Egy próbaidőszak a színész és a rendező számára is dermesztően fárasztó. Nagyon jó cucc, de borzasztóan kiég az ember. Amit nekem tudni kell a színpadon, ott az önismétlés veszélye nagyon fennáll, de nem onnan jön, hogy előveszek újra egy darabot. Pont az Istenítélet óta merek még egyszer elővenni darabot, mert tudom, rengeteg meló van benne, és nagyon minőségi munka. A színészek, a zenészek óhatatlanul alakították az egyes előadások dramaturgiáját, bűn lenne, ha meghalna. Bizonyos előadásokat nagyon értékesnek és időtállónak tartok. Például az Istenítélettel ez van.


Az Istenítélet (A salemi boszorkányok) című előadást december 20-án mutatták be a Vígszínházban. Bővebb információ az előadásról itt található.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!