Nem nyafogunk, nem sírunk, hanem teszünk valamit: OFF-Biennálé

Fotó: VS.hu / Hirling Bálint

-

A kortárs képzőművészet a rendszerváltás óta túlnyomórészt az állami forrásoktól függ, a pénteken kezdődő és május végéig tartó OFF-Biennálé ezen változtatna – ez azt is jelenti, hogy ha most nem áll a saját lábára, két év múlva nem rendezik meg ismét. 40 milliós költségvetés, nulla állami pénz, rengeteg önkéntes, és egy ernyő, amely összefogja a független kezdeményezéseket. Mire elég mindez? Szerepelhet-e MMA-tag a fesztiválon? Bedarálja-e a kicsiket a közös logó? A biennálé szervezői és kurátorai közül Somogyi Hajnalka és Székely Katalin oszlatják el a lila ködöt.


Hogyan és mikor született meg a 24-én, pénteken, számtalan helyszínen megnyíló OFF-Biennále ötlete?

Somogyi Hajnalka: Másfél éve találtam ki, hogy legyen egy ilyen esemény. Egy olyan szakmai kör kezdeményezése alapján indult az OFF, amelynek a tagjai korábban már különböző intézményekben is együtt dolgoztak, például a Ludwig Múzeumban vagy a Trafóban. A kiindulópontunk az volt, hogy megnéztük: a kortárs képzőművészetnek mint szektornak, mire van itthon nagyon szüksége. Leginkább arra, hogy szellemileg, anyagilag független legyen, és ez a függetlenség fenntartható is legyen. Úgy gondoltuk, hogy ahhoz, hogy ez megvalósuljon, egy szélesebb társadalmi bázisra és a nemzetközi beágyazottságra is szükség van, de fontos feltétel az is, hogy a kortárs szcéna anyagilag végre több lábon álljon. A kortárs képzőművészet ugyanis az elmúlt 25 évben 80-90 százalékban az állami infrastruktúrától függött, és az állami forrásokra nagyban hagyatkozott. Azt gondoltuk tehát, hogy fontos lenne ebből kimozdulni, és megtalálni azokat a forrásokat, módszereket, amelyek által ez a színtér az eddiginél függetlenebb lehet. Szemléletváltást akartunk.


Balra Somogyi Hajnalka, jobbra Székely Katalin


Bencsik Barnabás a pénzügyi koordinátor. Őt az OFF-Biennále szervezésének melyik fázisába vontátok be?

Székely Katalin: Ő a pénzügyeinket lebonyolító alapítványnak, a Független Képzőművészeti Műhelyek Ligájának az elnöke. Mivel mi mindannyian magánszemélyek vagyunk, kellett egy jogi személy, amelyen keresztül pályázatokat tudtunk benyújtani az OFF elindításához.

Somogyi Hajnalka.: Ezt az alapítványt még a kilencvenes években hozták létre néhányan, és bár csináltak egy-két projektet, meg kiállítást, de az utóbbi másfél évtizedben gyakorlatilag semmi tevékenység nem fűződött az alapítvány nevéhez. Barna – nagyon okosan – életben tartotta a szervezetet, nem szüntette meg, mert azt gondolta, hogy ez egyszer majd jó lesz még valamire. És most, a mai helyzetben, amikor nagyon sokan válnak természetes személlyé egy korábbi intézményi kötődés után, próbálnak a saját lábukon megállni és csinálni saját projekteket, akkor egy ilyen jogi személy, amely tud pályázni, rendkívüli fontosságra tesz szert. És annak ellenére, hogy Bencsik Barna nem tagja a szűk kurátori stábnak, a pénzügyek bonyolításán túl véleményével, tanácsaival is hozzájárult a projekthez.

Sikerült a Norvég Civil Alapnál, az Open Society Initiative for Europe-nál (OSIFE), és az Erste Stiftungnál is pályázni. Majd ezekre jöttek rá a magántámogatások – ha jól értem.

S.H.: Ha az időrendet nézzük, akkor előbb jöttek a magántámogatások, és csak utána a pályázatok. Egyes magánszemélyek már akkor mellénk álltak, amikor még nem lehetett tudni, hogy az OFF valóban megvalósul-e, összejön-e rá a szükséges pénz.

Sz.K.: Fontos tudni, hogy a pályázatokhoz önrész is kell. Az első magántámogatók abból a nem túl tág, de létező műgyűjtői körből kerültek ki, amelynek tagjai felismerték, hogy nekik is szerepük van abban, hogy az OFF célkitűzései megvalósuljanak, és hogy ezt a szekeret együtt kell tolni.

Mennyi adomány gyűlt össze összesen?

S.H. Az összköltségvetés több mint 40 millió forint. Ez egyébként egy hihetetlenül alacsony összeg, hiszen egy ehhez hasonló biennálénak valójában több száz millió forintra rúg a büdzséje. Nekünk viszont alapelvünk volt, hogy az egyes projektekre nem fundraise-elünk. Mindenkinek azt mondtuk, hogy ha részt szeretnél venni, akkor a te dolgod adományt gyűjteni, szervezni, helyszínt találni – a te dolgod pályázni. Azt akartuk, hogy a résztvevők valóban a saját kezükbe vegyék a megvalósítás minden aspektusát, és ne egy intézménytől várják a segítséget. Igaz, ez a szemléletváltás nem megy egyik napról a másikra. Mivel bennünk is működött egy nagyfokú akarat, megfelelni vágyás, hiszen megígértük a Norvég Civil Alapnak és a többi támogatónknak, hogy ez az esemény meg fog valósulni, ezért később nem ragaszkodtunk mereven az alapelvünkhöz. Így végül a terveinktől eltérően sok projektnek segítettünk a szervezésben, a helyszínek megtalálásában, és ha konkrét anyagi költségek merültek fel, akkor sok esetben pénzt is adtunk.

Mire ment el pontosan a 40 millió?

S.H.: A projektek támogatásán túl a weboldal működtetésére, a kommunikációs kampányra, a hirdetésekre, a terembérlésekre, az infrastruktúrára, és az ide érkező, kiállítást csináló külföldi résztvevők szállására, útiköltségeire. Igaz, ezt leszámítva, ők is pro bono, önkéntes alapon dolgoznak. Miként egyik bevont művész, művészeti szakember sem kap díjazást a munkájáért.


Somogyi Hajnalka


Említettétek, hogy mindegyik projektnek magának kellett előteremtenie a pénzt. Ők hova pályáztak? Nem fordulhatott elő, hogy valaki végül az NKA-nál talált forrásra?

S.H.: Mint mondtuk, sokan kaptak tőlünk anyagi támogatást. Ugyanakkor az fontos kitétel volt, hogy nem kerülhetett olyan projekt az OFF-Biennále ernyője alá, ami állami támogatásból valósul meg. És ez a célkitűzésünk maradéktalanul meg is valósult. Lehet, hogy a művész az előző projektjét még az NKA-ból finanszírozta, és lehet, hogy a következőt is az állam finanszírozza majd, meg az is lehet, hogy egyébként állami alkalmazott, de a lényeg, hogy az OFF ernyője alá bekerült munkájában nem szabad állami pénznek lennie.

Hogy kerülhettek be projektek az OFF alá? Pályázati úton, vagy ti kértétek fel a művészeket?

S.H.: Az első körben, mivel nem volt nyilvános az OFF szervezése, összeraktunk egy több mint százas listát a szcénából, és az ezen szereplő művészeket, kurátorokat, csoportokat felkértük arra, hogy pályázzanak. Magyarországról senki sem került úgy be, hogy azt mondtuk neki: „bármit megcsinálhatsz”, mindenkinek be kellett nyújtania egy pályázatot. Az elejétől fogva világos volt, hogy a minőségnek nagyon fontos szerepe van. A külföldieknek ugyan pályázatot nem írtunk ki, de velük is sokat egyeztettünk, mire kialakult a végleges terv. Magas színvonal nélkül ugyanis hiába a sok lelkesedés, nem számíthatunk sikerre.

Akadt olyan, aki nem fogadta el a felkérést, vagy később kilépett az OFF alól?

Sz.K.: Összességében nagyon pozitív visszacsatolásokat kaptunk. Volt olyan, aki az egyéb munkái miatt nem tudta végül elvállalni a részvételt, és olyan is volt, aki ígérgetett, és csak ígérgetett, de végül nem készült el a munkája.

És olyan munka is volt, amit ti utasítottatok vissza?

S.H.: Idén januárban kiírtunk egy nyilvános pályázatot, amire megdöbbentően sokan, 160-an jelentkeztek – ebből a körből már nyilván erősen szelektálni kellett, hiszen végesek egy ilyen rendezvény kapacitásai.

Nem féltek attól, hogy valaki ezt az egész OFF-Biennálét úgy értelmezi majd, mint egy elintézményesülő eseményt, amely bedarálja a kis projekteket?

S.H.: Egyrészt mi nem vagyunk nagyok, másrészt nincs intézményi hierarchia. Mi, akik most nyilatkozunk, éppúgy önkéntesként dolgozunk az OFF létrejöttén, sőt mi is csinálunk kiállításokat. Másrészt azon dolgozunk, hogy ezek a projektek láthatóvá váljanak, míg a mi önkéntes munkánk nagyon kevéssé fog látszani. Ha elkezdődik a biennále, akkor azok az események, kiállítások lesznek láthatók, amelyek az ernyő alatt vannak, nem pedig mi, szervezők. Ezekhez a projektekhez fogjuk elvinni a nemzetközi vendégeket, hogy bemutassuk nekik azokat a művészeket és kurátorokat, akik részt vesznek a biennálén. A kicsiség persze relatív fogalom. Ha úgy veszem, akkor az igenis a “nagyságot” jelzi, hogy nagyon sok neves, akár külföldön élő, akár itthoni kurátor és művész vesz részt az OFF-on. Hogy csak két példát mondjak: Páldi Lívia kurátor egy svéd, Molnár Edit pedig egy oldenburgi intézmény igazgatója.

Azt állítjátok, hogy az OFF-Biennálét nem egy „anti”- eseményként, nem egy az állammal szemben álló eseményként kell értelmezni. Ez akkor egyúttal azt is jelenti, hogy az állam által támogatott művészekkel sem álltok szemben?

S.H.: Nehéz lenne a mi szereplőink között olyan művészt találni, aki soha nem kapott az államtól pénzt. Mint mondtam: 80-90 százalékban az állam emlőin csüngött ez a terület. Nincs olyan ember, aki hitelesen, aktívan dolgozna ebben a szcénában, és ne látott volna állami pénzt. Az OFF nem egy szembenállás, csak egy másik út.

Tehát akkor egy MMA-s művész is csinálhatott volna az OFF ernyője alatt egy egyébként az államtól független projektet? Mondjuk Bukta Imre kiállíthatott volna az OFF logóval?

S.H.: Hogyne! Volt is egyébként egy pont, amikor ez fel is merült, és egészen másféle okai voltak aztán annak, hogy ez nem jött össze. A mi szempontjaink mindig szakmai, és nem politikai szempontok voltak. Nekünk most csak az a fontos, hogy az OFF egy katalizátorprojekt legyen, ami remélhetőleg sok mindent elindít az államtól független finanszírozás területén.

Sz.K.: Én meg igazából ki is kérem magamnak, hogy ha valaki azt akarja tőlem, hogy pártpolitikai vonalak mentén döntsem el, hogy ki a jó művész és ki nem.


Jobbra Székely Katalin


Egyik célotok, hogy közelebb hozzátok a kortárs művészetet az olyan emberekhez is, akik adott esetben viszolyognak e két szó hallatán. Mi a taktikátok ennek a közönségnek a bevonzására?

Sz.K.: Elsősorban a „csináld magad” jelleg volt a hívószavunk a kommunikációs kampány során. Ez elég fontos szervező elv, mert nem művészetspecifikus, és könnyen átvihető más területre is. De a kortárs művészettel kapcsolatos vicces prekoncepciók is megjelennek a kommunikációnkban, mint például a lila köd. Ezekkel fogunk játszani a kampányunk során.

S.H.: Azt is reméltük, hogy maga a sztori, ami tetszeni fog, ami eladja majd az OFF-ot. Tehát, hogy van egy művészeti terület, amely felismeri a saját gyengeségeit, hibáit, és összetol egy projektet úgy, hogy nincs mögötte intézmény, állami támogatás, nincs mögötte kezdőtőke. Tehát a függetlenség, meg a proaktivitás lesz a vonzó. A médiaérdeklődés emiatt a vagányság miatt volt ilyen nagy, felkapták a fejüket az emberek arra, hogy mi most nem nyafogunk, nem sírunk, hanem teszünk is valamit.

Fontos célotok a vidék becsatornázása is.

Sz.K.: Igen, van Budapesten kívül is élet. Pécsen például nagyon sok program lesz, főként azért, mert ott a többi vidéki városhoz képest is nagyon aktív a kortárs képzőművészeti szcéna. De egyik város esetében sem az a célunk, hogy a fővárosból vidékre importáljunk különböző projekteket, hanem, hogy megtaláljuk azokat a helyi szereplőket, akik saját maguk kvázi kis szatellit OFF-okat csinálnak: Esztergomban, Nyíregyházán, Szegeden, Veszprémben, Miskolcon, de akár külföldön is. New Yorkban, Sao Paulóban, Pozsonyban, Párizsban.

Szombathelyen ugyan a budapesti székhelyű Fiatal Képzőművészek Stúdiója csinál kiállítást, de ők direkt felvették a helyi szombathelyi főiskolával a kapcsolatot, és velük együtt dolgoznak. A Pécsen most végző, vagy frissen végzett művészek pedig maguknak szervezik a kiállítást. Nekik például fontos megerősítés lehet, hogy az OFF-Biennálé kurátorai azt mondták: szeretnék az ő munkájukat bevonni.

A vidék becsatornázásával kapcsolatban még van egy tervünk – bár ezt még nem szerveztük meg rendesen: szeretnénk buszokat indítani vidékre, hogy még többen nézzük meg az ottani kiállításokat. Az más kérdés, hogy erre jut-e pénz, de ez a vágyunk.

S.H.: Egyébként a miskolci programnak szerves része, hogy buszokat szervezünk oda, szóval az már nem csak vágy, hanem biztos dolog. Azt is akarjuk még, hogy az összes vidéki programot a szervezői bemutathassák Budapesten, ezzel a fővárosi közönség is megismerhesse őket.

Melyek lesznek azok a programok, kiállítások, amelyek szerintetek sok embert fognak vonzani?

S.H.: Van elég sok olyan projekt, ami az önfenntartással, a függetlenséggel, az alternatív forrássokkal foglalkozik. Megint mások a társadalmi problémákra fókuszálnak, de fontos téma lesz a múlttal való szembenézés is, ami például Páldi Lívia és Molnár Edit kiállításában jelenik majd meg. De mondjuk ott van Keserű Zsolt Nemzeti Tankönyv-projektje. Csapatával azoknak az országoknak nézte meg a történelemkönyveit, amelyeket a most használt magyar történelemkönyv is megemlít. Ők kigyűjtötték azt, hogy Magyarország milyen módon van megemlítve ezekben a tankönyvekben. Ebből állítottak össze egy kollázst, ami megmutatja a Magyarországgal kapcsolatos tudásokat, előítéleteket, tévedéseket. Szóval az OFF-Biennálén pontosan azokat a témákat találod meg, amiket mondjuk egy napilapban is megtalálnál.



Sz.K.: Kicsit zavar, hogy nincs lehetőségem felsorolni most az összes projektet, de ha mondani kell egyet, akkor például a migrációval foglalkozó kiállítást említeném. Ebben a kurátor és az egyébként külföldön élő képzőművész-házaspár saját története is benne van, a saját budapesti lakásukban csinálják a kiállítást. Abban a lakásban, ami amúgy pár hét kivételével mindig üresen áll Budapesten. Az elvándorlás-téma szerintem sok látogatót meg fog mozgatni.

S. H.: Sőt, az Országgyűlés épületében is megvalósult egy projekt az OFF részeként! Eperjesi Ágnes Hatalmi szóval című munkájának lényege, hogy Ági elővett négy olyan beszédet, amelyet hatalmon lévő külföldi politikusok mondtak el a közelmúltban. Ezekről Ági mind azt gondolta, hogy nagyon fontos beszédek voltak, és olyan pozitív példák, amelyek viszont a mai Magyarországon valamilyen okból kifolyólag nem hangozhatnának el. Aztán végül mindegyik beszédhez talált a magyar Országgyűlésben négy olyan ellenzéki képviselőt, akik ezeknek a beszédeknek az üzenetét, ugyan erősen tömörített verzióban, és napirend utáni felszólalásban, de végül is megismételték. Ennek a dokumentációját mutatja majd be a biennálén.

Mi a konkrét célotok az edukációs programjaitokkal?

Sz.K.: Neves szakemberekből álló gárdát sikerült összehozni ezekre a programokra. Böhler Nóra vezeti a csapatot, amelyben gyakorlatilag majdnem mindenki a legnagyobb hazai múzeumoknál művészetpedagógus. Mindig egy-egy projekthez kapcsolódóan tartanak majd előadást, mindig az adott projektet fogják értelmezni, és így igyekeznek bevonni a közönséget. Valószínűleg konkrét példákon keresztül eleve könnyebb is közvetíteni a kortárs művészetet azok számára, akiket ez eddig annyira nem érdekelt. Így az emberben könnyebben megszülethet a felismerés, hogy ja, igen: ehhez és ehhez nekem is lehet közöm.

S.H.: Pontosan, hiszen szerintem rengetegen gondolják azt a kortárs képzőművészetről, hogy ahhoz nekik nincs közük. Azt gondolják róla, hogy „ez egy olyan világ, amiről ugyan nem tudom, hogy miről szól, de biztosan semmi fontosról”. Holott pont azért kortárs, mert a most legfontosabb dolgokkal foglalkoznak a művészek. Csak épp nem újságban írják meg, vagy nem egy politikai beszédben mondják el a véleményüket.

Elvonatkoztatva egy kicsit az OFF-tól: hogy kellene egy művésznek több lábon állnia?

S.H.: Legyenek vevői, pályázzon, és kurátorok vagy a galériása tudjon neki külföldön kiállítást intézni.

Sz.K.: De ez az egész még gyerekcipőben jár, mert például a pályázati kultúra sem olyan rég jelent meg Magyarországon, az intézményekben pár éve merült fel először, hogy nem csak állami szervezetekhez lehet pályázni pénzekre. Nagyon sok helyen még az is probléma, hogy az intézményeknek legyen eurószámlájuk, hogy be tudjanak fogadni egy olyan támogatást, ami mondjuk, nem Magyarországról érkezik.

S.H.: Jellemző az is, hogy a kulturális, képzőművészeti intézményekben nincs fundraiser pozíció, nincs olyan személy, aki az alternatív forrásteremtésért felelne. Az adományozási hajlam sem fog magától megszületni: ha nekünk fontos a művészet, akkor nekünk kell azért teperni, hogy ez a hajlam létrejöjjön Magyarországon is. Azt gondoltuk, hogy az OFF erre is egy jó teszt. Most aztán tényleg az kell, hogy egy szélesebb közönség figyeljen oda arra, amit csinálunk, különben nem lesz fenntartható.

A következő alkalommal az OFF már honorálná a művészeket?

S.H. Ennek a kérdésnek még előtte vagyunk. Ez most egy pilot projekt, azt, hogy ez ebben a formában megy-e tovább, vagy alakot vált-e, mert más formára van szükség, még nem tudjuk.

Nem is biztos, hogy két év múlva önkéntes alapon szerveződne?

S.H.: Egészen biztos, hogy nem fog ilyen léptékű önkéntes munkára épülni. Ez most a startup jelleg, még teljesen természetes, hogy ingyen is beletolod az energiádat, meg a családodét is, de ha ez nem áll a saját lábára két év múlva, ami azt jelenti, hogy azok az emberek, akik belefektetik a munkájukat, kapjanak érte fizetést, akkor nem lesz újabb OFF. Ezt az önkéntes munkát még egyszer nem lehet elvárni.

Két év múlva, ha lesz folytatás, a művészek is kapnának díjazást?

Sz.K.: Sajnos itthon még sokaknak nem természetes dolog, hogy egy művésznek ugyanúgy jár pénz a munkájáért, mint bárki másnak. Szóval az a vágyunk, hogy a következő alkalommal, igen, kapjanak honoráriumot a művészek is. Mert szerintem most ez mindannyiunk részéről nagyon komoly áldozatvállalás, mindenki kivétel nélkül túlvállalta magát, ingyen. Nagyon sokan munka, szakdolgozatírás, család mellett dolgoztak. Olyan elképesztő energiákat rak bele mindenki az OFF-ba a hétköznapi élet rovására, hogy ezt nem mernénk ingyen még egyszer végigcsinálni és végigcsináltatni senkivel sem. Konkrétan lelkiismeret-furdalásom kezdett lenni a kiszipolyozás miatt, mert már mindenki az ereje végén van.

Elképzelhető, hogy még a következő biennálé előtt az OFF keretében fogtok csinálni valamit?

S.H.: Ez egészen biztos. A nemzetközi konferenciánk szeptemberben lesz, amit még az OFF-os forrásokból állunk, a célja pedig az, hogy az egész biennálét tematizálja, értékelje. Addigra leszűrjük a tanulságokat.


Az OFF-Biennálé honlapja erre böngészhető, a VS.hu kultúrarovatát erre követheted!