Nem leszek popsztár, mert járni sem tudok magassarkúban

Fotó: Getty Images / Astrid Stawiarz

-

A hipszter blogok kedvence, Grimes évek óta fenyegetőzik azzal, hogy csinál egy rendes poplemezt. Az előjelek nem voltak túl biztatóak, erre kiderül, hogy jobb dolog nem is történhetett volna a popzenével az idén. Ha ilyen lemezekhez vezet a műfaj férfiatlanítása, mint az új Grimes-album, akkor a folyamatot csak támogatni lehet.


Ma már hozzá is szoktunk, hogy a legsikeresebb popelőadók között egyértelműen túlsúlyba kerültek a nők, pedig a pop-rockzene sokáig férfiak dominálta műfaj volt. Még a fiatal Madonna is kuriózumnak számított a férfi szupersztárok között, de ez mára nagyon megváltozott. A popszakmában azonban még ennek ellenére is óriási a férfiak túlsúlya: a fontos zenei háttéremberek, producerek, hangmérnökök túlnyomó többsége közülük kerül ki, és még az öntudatos női előadók is többé-kevésbé rájuk vannak szorulva.

Grimes (valódi nevén Claire Boucher) viszont legalább annyira tekint stúdiómágusként és producerként is magára, mint énekesnőre, és az új lemez megjelenése előtt több interjúban is beszélt arról, hogy ezen a helyzeten akar változtatni. Nem azért, mert mondjuk a férfi-nő versengésben lelné az örömét, hanem mert tényleg fura, hogy még az abszolút női alkotásnak tekintett művek sem jöhettek létre férfiak nélkül: „Főként férfiak hangját hallhatjuk a női előadókon keresztül is. Ebből néha nagyon jó dolgok is születnek, de mégis, olyan ez, mintha a népesség felét nem hallanánk” – mondta a New Yorkernek. Korábban egy vele dolgozó hangmérnök is inkább randizni akarta elhívni, ahelyett, hogy partnernek tekintette volna.

De a fő motiváció mégis csak a kihívás volt, hogy egyedül csináljon egy olyan lemezt, amihez másoknak sok-sok segítő kellene: „Nem dolgozhatok hangmérnökkel, mert ha egy is közreműködik a lemezen, egyből megkapom az emberektől, hogy ja úgy, nyilván az a fickó csinálta az egészet”. Ezért hát Boucher, aki egyébként valódi hálószoba-zenészként már kitanulta a zenekészítés alapjait az ingyenes, Garageband nevű szoftverrel, autodidaktaként nekilátott továbbképezni magát.



Az új lemezt már a profik által is használt Ableton Live szoftverrel vette fel, nem mellesleg pedig megtanult gitározni és hegedülni is annyira, hogy amikor ezekre a hangszerekre volt szükség, ne kelljen mástól segítséget kérnie. Így aztán a november első hetében megjelent Art Angels album tényleg teljes egészében Claire Boucher műve: ő énekel, zenél, ő a producer és a hangmérnök is egy személyben. Sőt, még a két közreműködő is nő: az egyik a jól ismert Janelle Monáe, a másik pedig egy tök ismeretlen tajvani rapper, Aristophanes. Az Art Angels tehát már csak abban is egyedülálló, hogy minden szempontból megfelel a női lemez kritériumainak, de ettől még bőven lehetne pocsék is. Csakhogy nem az, sőt!

Pedig rengeteg banánhéj volt, amin Grimes elcsúszhatott volna, mégsem tette, bár az már a lemez megjelenése előtt borítékolható volt, hogy a népes tábor egy része ki fog borulni az eredményen. Boucher ugyanis a legutóbbi lemezével, a 2012 elején megjelent Visions albummal valódi alternatív sztárrá vált pár hónap leforgása alatt: hiába volt ez már a harmadik lemeze, az első kettő még inkább csak kísérletezésnek tűnt, és ő maga is így látja őket utólag.

Nem is nagyon számított arra a nagy sikerre, amely a Visionsszel utolérte, hiszen Boucher világéletében kívülálló volt: az a lány, akit középiskolában bezártak a szekrénybe, és aki mindig a furcsa emberekkel barátkozott. A zenei ízlése is az outsiderekhez idomult: Nine Inch Nails, Marilyn Manson, Tool, és obskúrusabb dolgok, de később sem a populáris előadókat hallgatta. Sőt, még csak nem is ismerte őket, olyannyira, hogy néhány éve valódi neofitaként fedezte fel a mainstream popzenét: nem valamiféle hipszter-ironikus gesztusként kezdte hallgatni Mariah Careyt vagy Beyoncét, hanem tényleg rácsodálkozott az általa addig került világra, és be is építette azt a zenéjébe.



Boucher Montrealban kezdett zenélni, és a Grimes nevet találomra választotta egy általa akkor még nem ismert zenei stílusról, méghozzá a hiphop brit verziójáról, a grime-ról. A Visions sikere után aztán elhagyta Kanadát, és Los Angelesbe költözött, és ott próbált megküzdeni a sztársággal. A két sikerdala, az Oblivion és a Genesis népszerűségében ugyanis nagy szerepet játszottak a videoklipek is, no meg Grimes excentrikus, hibbant csajos egyénisége és lehetetlen maskarái, úgyhogy elkerülhetetlenül internetes híresség és stílusikon lett. Nem mintha a zenével ne szolgált volna rá minderre: a legkülönfélébb zenei hatásokat valami sajátosan misztikus-túlvilági elektropoppá gyúrta össze, lebegős-kislányos énekhanggal.

Az igazi nehézségek viszont csak most következtek, hiszen valamit kezdeni kellett a példátlanul magas elvárásokkal. Ez pedig nem ment könnyen, pláne, miután szerződtette Jay Z menedzsmentcége, a Roc Nation (ettől még Boucher maradt a legendás indie kiadónál, a 4AD-nél). Tavaly egy teljes nagylemeznyi anyagot a kukába dobott, mert állítólag túl depresszívnek találta őket, és újrakezdte az egészet, miközben a korábbi lemezeit rövid idő alatt dobta össze – a Visionst például három hét alatt, teljes visszavonultságban és elsötétített szobában, amfetaminnal serkentve magát (ezt utólag már nem szereti reklámozni).

Amikor azt mondta, hogy az új albuma igazi poplemez lesz, az több szempontból sem tűnt biztatónak. Tavaly nyáron megjelent dala, az eredetinek Rihannának írt Go először is sokkal inkább emlékeztetett egy random mai slágerre, mint bármire a Visionsről. Másrészt amikor az ember a mai popzenére gondol, óhatatlanul is az az R&B/pop/hiphop hibrid, vagy pláne az EDM-nek nevezett gagyi elektronikus popzene jut eszébe, amelyik uralja a rádiókat, meg persze az egymást orrvérzésig fícsöringelő sztárok, az akár egy dalban is dolgozó tucatnyi, unalomig ismert producerről nem is beszélve.


A lemez borítója


De amikor Grimes már elárulta, hogy az ő lemezén nem lesznek más producerek, még akkor is könnyebben elképzelhetőnek tűnt, hogy a könnyebb ellenállás felé menve belőle is új Charli XCX lesz, aki lázadó és öntörvényű csaj benyomását kelti, de valójában a mainstreamhez idomuló, generikus popslágereket énekel, semmint az, hogy csináljon egy tényleg jó lemezt. Márpedig Boucher mégis megcsinálta: az Art Angels teljesen valószínűtlenül jó és szórakoztató lemez lett, de úgy, hogy nem sok specifikusan 2015-ös, divatos stíluselem hallható rajta.

Épp ezért attól sem kell tartani, hogy Grimes slágerei folynak majd a csapból is, bár az Art Angels számomra pont olyan, mint amilyennek a popzenének lennie kellene. Nagyon sokféle hatást és stílust gyúr egybe, mégsem bosszantó és sablonos egyetlen dal sem a tizennégy közül. Az uralkodó most is az elektropop, de Boucher sokszor nyúl a gitárhoz, sőt, van még kamarapopos szerzemény is a lemezen. Tény, hogy populárisabb, mint Grimes korábbi dolgai, de a Go tucatpopzenéje szerencséje csak rossz emlék.



Tényleg keveredik itt eurodance, koreai és japán pop, szintipop, R&B és még ezer más: én különösen azoknak a hivatkozási pontoknak örülök, amelyek ma már pont nem számítanak divatosnak, viszont az előző évtized vállalható popzenéjét idézik. Akkor Robyn, Annie vagy éppen a Sugababes – igen, férfiak közreműködésével készült – dalai emlékeztettek arra, hogy semmi rossz nincs a popcsajokban, most pedig Grimes egymaga felelős ezért. Nemcsak azért, mert mondjuk a címadó szám tisztára Girls Aloud, hanem mert a teljesen más irányból közelítő dalaiban is annyi ötlet és frissesség van, amelyről már teljesen leszoktattak a Diplók, a Max Martinok és a popvilág többi elpusztíthatatlan iparosa.

A powerpopos klipdaltól, a Fresh Without Bloodtól kezdve a vagánycsajos Venus Flyig sorjáznak a fülbemászó, de mégsem tolakodóan slágeres számok: az én kedvencem talán a Le Tigre-dalnak is beillő Kill V. Maim elektropunkos tombolása, de mondom, mindegyikben találok jót, ami teljesen szokatlan manapság egy poplemezen. Persze Boucher szövegei is politikusabbak és konfliktuskeresőek, de nem emiatt nem lesz belőlük rádiósláger, hanem mert Grimesnak sikerült azt az ideális egyensúlyt eltalálni, ami valószínűleg sose fog még egyszer összejönni neki: a mainstreamből eléggé kilóg (ahhoz túlságosan öntörvényű és fura), ám abban a bizonyos, sokszor emlegetett normális világban pont, hogy ilyenek lennének a slágerek.

Abszolút kellemes meglepetés az Art Angels, és az egyik legjobb lemez, amit az egész évben hallottam. Ha pedig ehhez hozzáteszem, hogy a másik két idei kedvencem is női előadóé (név szerint Susanne Sundfør és Julia Holter), akkor tényleg nem tudok mást tenni, mint támogatni Grimes szabadságharcát. Mindezt úgy, hogy egyébként a számomra igazán meghatározó összes zenei előadó férfi.

Persze, ahogy mondtam, sokaknak nem tetszik Grimes populáris fordulata, nekik Boucher az alábbiakat üzeni: “Az állandó spekulációk arról, hogy Grimes popsztár lesz, figyelmen kívül hagyják, hogy egyrészt egy paranoiás remete vagyok, másrészt járni sem tudok magassarkúban.”