Nem is lennénk magyarok, ha nem volnánk ilyen búval béleltek

Forrás: Friss Hús

-

Március 30. és április 3. közt rendezik meg negyedszer a Friss Húst, ami továbbra is az ország egyik legmenőbb filmfesztiválja. Rengeteg szuper külföldi és magyar rövidfilmet vetítenek, és hogy megkönnyítsük a választást, mi előre megnéztük a magyarokat, és kiválasztottuk azokat, amelyek egész biztosan nem fognak csalódást okozni.


Szabó úr

Ferenczik Áron 2013-as, Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban? című, lefegyverző humorú rövidfilmjével megvett minket, de, bár a Szabó úrban is van váratlanul belopózó humor, új filmje sokkal súlyosabb kérdéseket feszeget. Főhőse (Harsay Gábor) egy kedves és szomorú kutyára emlékeztető ábrázatú férfi, aki azzal a sajátos állapottal él együtt, hogy nem érez semmit. Sem ízeket, sem fájdalmat, és megingathatatlan jámborságából ítélve érzelmeket sem. Ez láthatóan nem akadályozza túlságosan a mindennapi életvitelében, ósdin berendezett lakásában, békésen telnek a hétköznapjai kisfiával.



Amíg rá nem sütik a bélyeget: beteg. Akkor aztán rögtön beindulnak a társadalom kirekesztő mechanizmusai, hiszen aki különbözik tőlünk, az kevesebb, sőt, igazából nem is ember. Megfoszthatjuk tulajdonától, szeretteitől, emberi mivoltjától. A Szabó úr életére hiénaként lecsapó szomszédok és egyéb nyereséglesők egy pillanatig sem vetik le a civilizáció álarcát, embertelenségük udvarias gesztusokba csomagolva érkezik, mint a második világháborúban elhurcolt zsidó lakását szabadkozva kifosztó szomszéd: „neki már úgysem lesz rá szüksége, szegénynek”.

Eszünkbe juthat az örkényi groteszk és Kafka is: a vizuálisan is figyelemreméltó pontossággal megtervezett filmben a budapesti bérház udvara válik a kafkai kisember mai inkarnációjának börtönévé, és tudjuk, hogy veszíteni fog, bedarálja őt a gép. (BB)


Szép alak

Kis Hajni filmjének azon túl, hogy kicsit szép és kicsit szomorú, három emlékezetes pillanata van: amikor az Egyed Brigitta által játszott tornatermi takarító – akiről hosszabb ideig nem tudtam eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, mint amennyit szívesen bevallok – meglátja a szartól eldugult vécét, azt mondja: „ó, a kis faszomat”; a kép, amikor ugyanő pár perccel később a sárga tornatermi matracon fekszik éjszaka, felülnézetből látjuk, és a mellette világító téglalap jelzi, hogy üzenete érkezett; a feszültség, amikor egy lány után megy, hogy visszaadja neki a pulcsiját.



A Szép alak az Orsi nevű takarító egy kosaras lány iránti szerelméről szól, a hamis remény okozta hétköznapi szomorúságról, illetve a reménytelenség apró örömeiről és arról a boldogságról, ami Egyed arcán alig észrevehető módon megjelenik a film utolsó pillanatában. Meg persze az olyan komikus jelenetekről, mint amikor a házsártos anya nem engedi be a lakásba Orsit, mert az nem jegyezte meg, hogy ő mikor szeret aludni menni. A nem látszódó vénasszony hangja, Orsi feje, a csönd. (PK)


Mindenki

Ettől a nyugodt tempójú, általános iskolai környezetben játszódó történettől távol áll a kisfilmekre sokszor jellemző formai kísérletezés igénye. Deák Kristóf a klasszikus szabályok mentén mesél, jellemfejlődéssel, ügyesen felépített csúcsponttal és csattanóval. Ráadásul sikerült természetesen játszó, tüneményes gyerekszínészeket találnia: Gáspárfalvi Dorka alakítja az új iskolába érkező, magányos főhőst, aki szerencsére hamar összebarátkozik egy másik kislánnyal (Hais Dorottya), ráadásul az énekkarba is bekerül. Már éppen kezdené jól érezni magát, mikor a kórus vezetője megkéri, hogy mostantól csak tátogjon.



Mindannyian találkoztunk már olyan tanárral, aki saját beváltatlan álmait a gyerekeken keresztül próbálja megvalósítani. Őt játssza el tökéletesen Szamosi Zsófia, karaktere egyszerre empatikus és ijesztő. A színésznő és a gyerekszereplők pontos alakítása, az iskolai miliő hiteles megteremtése és a gyönyörű dalok miatt a látott filmek közül nekem a Mindenki tetszett a legjobban. (KB)


Indián

Simonyi Balázs (Originál Láger, Finale) félórás rövidfilmje egy 70-es évekbeli úttörőtáborban játszódik. Ezt a groteszk miniuniverzumot, amelyről életkorából kifolyólag a rendezőnek személyes tapasztalata nem lehet, Simonyi jól eltalált hangnemben ábrázolja: elsősorban nem azzal akar hatást kiváltani, hogy harsányan nevetségesnek festi le a közeget, miközben mégis felvonultatja a kisstílű hülyeség számos vicces elemét. A táborvezető (Rudolf Péter) filmet nyitó beszédében elhelyezett „keményen dolgozó kisember” a jelenhez köti a sztorit, ugyanakkor a továbbiakban egyáltalán nem az ilyen kikacsintások jellemzők a filmre, ellenkezőleg, végül egy a konkrét egykori és mai politikai rendszer álságosságán felülemelkedő, általános érvényű kamasztörténet bomlik ki belőle.


Indián


Főhőse egy Galambos nevű naiv lázadó (Szili Zsanda Örs), aki nem azért játszik képzeletében indiánost, és nem azért akar Amerikába menni, mert rendszerellenes forradalmár, hanem egyszerűen, mert egy élénk fantáziájú, introvertált fiú, akinek hiányzik évekkel korábban disszidált apukája. A rendszer számára értelmezhetetlen jelenség Galambos, ahogy számára is a rendszer, de nyilvánvaló, hogy végül csak a gépezet győzhet. A másságot nem toleráló kortársak megbélyegző, kirekesztő viselkedésének viszont már semmi köze a politikához, és Simonyi ezeket a konfliktusokat különösen érzékletesen mutatja be. A remek Hajduk Károlyt, Lengyel Tamást és Derzsi Jánost is felvonultató film a végén váratlan fordulatot vesz, és a rendező bátorságát dicséri, hogy a fantázia birodalmából nem térünk vissza. (BB)


35

Barcsai Bálint háromperces gegjéről nehéz írni azon kívül, hogy egy űrhajós bénázásáról szól, aki a magyar lobogót próbálja kitűzni a Holdon. Mire a bekezdés végére érek, már vége is lenne a filmnek. És nem is feltétlenül tartja majd mindenki viccesnek.


35


A 35 azért került bele a válogatásunkba, mert elérte azt, hogy még mindig nevessek, amikor eszembe jut nemzeti űrhajósunk zavart, visszatérő mozdulatsora, amelynek oka valami elképesztően vicces dolog a két lába között. (PK)


Tabula rasa

Mintha csak Dragomán György Máglyájának párdarabja lenne Csoma Sándor rendezése: ebben is egy kamaszodó lány öntudatra ébredését figyelhetjük a romániai rendszerváltás zűrzavaros időszakában, amikor még mindenkiben élnek a régi reflexek és félelmek, de néhányan máris bosszúra szomjaznak.


Tabula rasa


A Tabula rasa tanyavilága tele van súlyos bűnökkel, titokkal és érzékiséggel – ezt a világot kezdi kiismerni a hősnő (a különleges szépségű Molnár-Szabó Emma) és új barátja (Bogdán Farkas), aki kinyúlt, bolyhos pulóvereiben is állati helyes srác. A háttérben pedig az erdélyi magyar színjátszás nagyszerű alakjai (Molnár Levente, Tankó Erika) számolnak el régi tartozásaikkal és vonzalmaikkal. (KB)


Fizetős nap

Huszonnégy perces, fekete-fehér filmjében Bernáth Szilárd remekül megtalálja az egyensúlyt a kemény szociodráma és az izgalmas thriller közt: egy vidéki cigánytelepen vagyunk, és hősünk, Feri éppen beköpte a rendőrségen a helyi pénzbehajtót, hogy valami végre változzon. Ahogy telik a nap, a néző Ferivel együtt feszülten várja a fejleményeket, és talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy nem happy end a film vége, hanem éppen azokat az élethelyzeteket és működéseket mutatja be, amelyek kiszolgáltatottságban tartják nincstelen figuráit és lehetetlenné teszik a kitörést ebből a közegből.


Fizetős nap


A film elsősorban attól működik, hogy nagyon életszerűen ábrázolja a lepusztult telepet és lakóit, a párbeszédek abszolút hitelesen csengenek, és a színészi alakítások is kiválóak. Ferit az Apaföldből ismert, azóta kissé barázdáltabbá vált, de még mindig nyílt tekintetű Ravasz Tamás alakítja, párját Farkas Franciska játssza, a behajtó szerepét pedig szuperül hozza az inkább zenészként ismert Szilvási István – többet kéne játszania. Erősek, pontosak a csak pillanatokra feltűnő mellékszereplők, és az olyan eltalált, apró gesztusok is, mint amikor a behajtó kifogásokat kereső adósának közönyösen felmutatja saját megnyomorodott kezét. (BB)


Terminál

Simonyi Balázs hétperces filmjéből az marad meg leginkább, ahogy az egész élet terhét az arcán, ráncaiban és fokozatosan üresedő tekintetében viselő idős nő szerepében Venczel Verát valódi demenciában szenvedő öregemberek veszik körül. Egyszerű rendezői fogás, de olyan tekintetekkel találkozik az ember a film elején, amelyeket nehéz elfelejteni.


Terminál


A Venczel Vera által játszott idős nő is elveszti a kapcsolatát a valósággal. Körbe-körbe éli ugyanazokat a napokat, elindul valahova, hogy mégis ugyanott maradjon, az óra mutatója kiakad, kint süt a nap, bent kezdődik a foglalkozás: ki tud egy olyan szót mondani, ami “b” betűvel kezdődik? (PK)


Sétagalopp

Freund Ádám Roy Andersson modorában készített rövidfilmet egy iskolásfiúról, aki elaludt biológiaórán. A jellegzetes stílusjegyek (hosszú, statikus beállítások, rezzenéstelen arcú színészek) adaptálása önmagában nem lenne több rendezőszakos egyetemisták órai feladatánál, a Sétagaloppnak azonban saját erényei is vannak.


Sétagalopp


A szeretni való főhős (Kovács Domokos) által elmesélt, banális történetben valóság és álom egyformán szürreális: egyaránt természetesnek érezzük, amint az alvó Karlt hosszú pálcával bökdösi rémisztő tanárnője, és azt is, hogy a fiú hatalmas, papírmasé ötöst cipelve érkezik haza. Ennek a szabad, meglepetésekkel teli világnak a megteremtéséhez pedig már valódi rendezői tehetségre is szükség volt, nem csak az anderssoni mintára. (KB)


Love

Bucsi Réka két évvel ezelőtt a Symphony No. 42-val tarolt a filmfesztiválokon, új animációs filmje pedig a februári Berlinalén indult el fesztiválkörútján. Bucsi máris szinte önálló brandnek tekinthető: ha látunk egy kiragadott képet egy filmjéből, rögtön tudjuk, az övé, annyira egyedi figurákat teremt. A Symphony No. 42-ban és a Love-ban az is közös, hogy játékosan elmossa az emberek és állatok közti határt, állatokat – sőt, most növényeket és bolygókat is – antropomorfizál. Új filmjében ezeknek az emberi tulajdonságokkal felruházott lényeknek a segítségével, képi szimbólumokban fogalmazza meg a szerelem természetét.


Bucsi Réka: Love


A Vágyakozás, Szerelem és Magány című fejezetekre osztott, 14 perces film mintha ugyanannak az univerzumnak egy másik bolygóján játszódna, mint a Symphony No. 42, ezt is különös, az általunk ismert állatokhoz inkább csak hasonlító lények népesítik be, amelyekhez az űrből érkezik afféle burjánzó meteorként a világukat átrendező szerelem. A lények egymásra találnak: a szerelem kirobbanó, megfékezhetetlen örömét, önzését, és főleg a kölcsönös szerelem révén létrejövő szimbiózist, összeolvadást ismerhetjük fel a szellemes, megható és vicces jelenetekben.

Az egybeolvadás vizuális ábrázolási módjai a legfontosabbak, ugyanis miután a szerelem távozott, nem múlik el nyomtalanul, hanem tényleges lyukakhoz, darabjaira hulláshoz, szétmálláshoz vezet, amivel Bucsi a szakítás fájdalmának talán legötletesebb és legszebb képi megfogalmazását adja, amit valaha láttam. (BB)


Romanian Sunrise

Visky Ábel 23 perces kisfilmjében azok az igazán erős pillanatok, amikor a dráma az arra való képtelenség végtelen szomorúságában tükröződik, hogy a szereplők kimondjanak vagy megfogalmazzanak egymásnak dolgokat.


Romanian Sunrise


Egy magyar fiú leutazik vonattal a román tengerpartra, ahol kapcsolatba próbál lépni egy idősödő köpcös román bárénekessel. A fiú láthatóan nincs túl jó egészségben, és az sem segíti a köztük lévő, érzelmi okokból is nehéz és esetlen kommunikációt, hogy nem beszélik egymás nyelvét. A Romanian Sunrise című filmet az teszi megrázóvá, ahogy a konkrét dráma Molnár Gusztáv és Ion Sapdaru szavak nélküli játékából, arcából és tekintetéből, illetve kudarcra ítélt, ugyanakkor mégis egészen mélyre hatoló kommunikációjának töredékeiből összeáll. (PK)


Házibuli

A magyar animáció fontos szerzője, az 1960-as, 70-es években alkotó Kovásznai György nevét és emlékezetét a néhány éve rendezett kiállítás és a neki szentelt monográfia hozta vissza a köztudatba. Ez azért fontos, mert a személyes, hétköznapi élethelyzeteket és generációs élményeket feldolgozó Kovásznai azóta is komoly hatást gyakorol a fiatal animációs rendezőkre, amint ezt a Házibuli is bizonyítja.


Házibuli


Bárány Dániel párperces filmjében jellegzetes pesti társaság verődik össze egy – nyilván – belvárosi lakásban, hogy semmiségekről pofázzanak („Mondtam, hogy ne nyírd a szőröd, vagy ne legyél feminista, nekem teljesen mindegy!”), közben észrevétlenül elfolyik a tér és az idő, ahogy fokozatosan mindenki leissza magát. A vendégek egymásba futó vonalakra esnek szét, a lakás pedig absztrakt tájképpé változik, csak a házigazda macskája nyávog tovább unottan. (KB)


Remény

Megnéznénk már egy egész estés filmet is Szirmai Mártontól, aki rövidfilmesként veteránnak számít (ő csinálta többek közt a Szalontüdőt, Az expedíciót és a Minimált, és dolgozott a VS.hu-val is), de addig is beérjük ezzel a 17 perces filmmel, ami a mai magyar valóság abszurditását musicalformába önti. A politikusoknak fő a fejük, mert bebizonyosodott, hogy Magyarország a legboldogtalanabb nemzet a világon, és ez mégsem való. Felmerül egy megoldás, de ahhoz, hogy kiderüljön, tényleg van-e remény, először is meg kell találni az ország legszomorúbb emberét. Ez sikerül is, és valljuk be, Vasvári Emese arcát épp erre teremtették.


Remény


Szirmai, akárcsak Az expedícióban, nem az aktuális kormányból vagy politikai helyzetből csinál viccet, hanem tágabb perspektívából szemléli a hatalmon levők bárgyúságát, míg végül oda nem jutunk, hogy nemcsak a politikusokat, hanem saját magunkat is kinevetjük. Hiszen a film nagyon ötletes fricskába sűrített tanulsága az, hogy nem is lennénk magyarok, ha nem volnánk ilyen búval baszottak. A végén viszont úgy éreztem, hogy a film mind a sztori, mind a vizuális megvalósítás tekintetében van olyan erős, hogy – bár a daloló Gyabronka Józsefet bármeddig elnézném – a kissé erőltetettnek tűnő musicalforma nélkül ugyanilyen jól működne. (BB)


A nyalintás nesze

Andrasev Nadja animációs rövidfilmje, A nyalintás nesze nemcsak a tavalyi év legjobb magyar animációjáért járó Magyar Filmkritikusok díját kapta meg, de idén beválogatták a nagy presztízsű Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztiválra is (amúgy két másik magyar művel együtt). Nekem, animációban inkább járatlan emberként az a fajta álgyerekrajzos tuskó-naiv-absztrakt ember- és világábrázolás tűnt fel benne elsőre, ami mintha a MOME-n kicsit túl lenne tolva – és amit én ritkán bírok értékelni önmagáért, mondjuk, hogy esztétikai értelemben.


A nyalintás nesze


Másrészt viszont Andrasev filmje igazán költői-mitológiai, hipnotikusan szürreális pillanatokat és ritmust teremt, miközben a városi magányról mesél, és, mondjuk, hogy története is van – ez a kettősség nem független persze attól, hogy Bodor Ádám egy novelláját filmesítette meg. A nyalintás nesze az olyan, szinte hátborzongató pillanatokkal ragad meg, amiket nehéz megfogni: a sűrű növényzetből kibontakozó kép a fáról, amely a vízben áll, és amelyet a lány simogat, majd lebukik a víz alá. A 12z csinálta amúgy a film zenéjét. (PK)


Gólyatábor

Több alkalommal is lett volna lehetőségem egyetemi gólyatáborba menni, de mindig sikerült kibújnom alóla. Élénken emlékszem, milyen gyomorgörcs fogott el, mikor a Közgáz erőltetetten vicceskedő, iszonyú kínos gólyatábori behívólevelét olvastam (amelyet egy bizonyos Öcsi bácsi írt alá), és már akkor sejtettem, hogy nem érezném jól magam. Noha saját ódzkodásommal össze sem hasonlítható, súlyosabb ügyről van szó, mégis beigazolódni láttam a döntésemet, mikor elkezdtek jönni a hírek a gólyatáborokban megerőszakolt lányokról. Ilyesmi túl gyakran fordul elő, részben amiatt, mert napokra összezárt, folyamatosan részeg vagy másnapos nagy kamaszoknak kell vetkőzős játékokat játszaniuk egymás előtt.


Gólyatábor


Az évek óta élvonalbeli kisfilmeket (Erdő, Provincia) készítő Kárpáti György Mór ezt a témát dolgozta fel. Filmje úgy is erős, hogy a rendezőnek tulajdonképpen semmi nem jutott eszébe azon kívül, hogy valahogy beszélni kell erről a fontos témáról. Sztori valójában nincs, megismerjük a megerőszakolt hősnőt – nincs kimondva, de egyértelmű, mi történt vele – és a gólyatábor egyik szervezőjét, aki gusztustalanul, mézesmázos fenyegetésekkel próbálja eltussolni az ügyet. A fiú izgalmas karakter is lehetne, ha jobban megismernénk, így viszont Rózsa Krisztián egyszerű gonosz-szerepet játszik, ahogy Nagy Katicának sincs sokkal több dolga, mint hogy szomorúan-traumatizáltan nézzen. A Déli pályaudvaron és vonatkocsikban játszódó filmet a témáján kívül Hartung Dávid operatőri munkája teszi emlékezetessé. (KB)


A körömágyszaggató

Vicces körömvágós-körömrágós felütés után egy kamaszosan éretlen fiút ismerünk meg Király Krisztián filmjében, aki még nem teljesen tanulta meg kezelni, hogy szülei mások, mint ő, hogy a nagyváros más, mint a vidék, hogy a csajok mások, mint amilyennek képzelte. No, meg a Woody Allen, az is csalódást okozott (elsőre).


A körömágyszaggató


Bőrbajok, nem kívánt terhességek és tömegközlekedési eszközökön utazó idegenek miatt parázik, és szorongásait a körme melletti bőr tépkedésével vezeti le, ami a falcolás enyhébb változatának is tekinthető. Ismerős és kedves ez a riadtság és lazáskodás közt feszülő majdnem-felnőtt létállapot, amit színes ceruzára vagy vízfestékre emlékeztető, gyerekes animáció elevenít meg. És miközben Bánki Gergely hangján mesél magáról a főhős, fel-felbukkan egy lila gorilla is a színen. Remélem, egyszer hazaér. (BB)


Polaroidok

Lichter Péter bő tízperces montázsfilmje, a Polaroidok az egyik kedvencem az idei Friss Hús merítéséből. Ezt a fajta filmet szokás kísérletinek nevezni, ami azonban részben félrevezető is, illetve éppen azt szolgálja, hogy egy meglehetősen kiszámítható és behatárolható hagyomány és esztétika, azaz már viszonylag kiforrott formanyelv részeként legyen beazonosítható. Ez pedig némileg ellentmond a kísérleti attitűdnek, még ha elterjedt is a hozzáállás, amely az esztétikumrendszerré rögzült „nyerseséget és befejezetlenséget” tekinti az experimentális művészetek ismérvének. Lichter egyébként láthatóan (és tudhatóan is) otthon mozog az avantgárd filmelméletben. De végeredményben ezek csak szavak, azokkal pedig inkább leírom, hogy miért szerettem nagyon a Polaroidokat nézni.


Polaroidok, Lichter Péter, Friss hús


A Polaroidok talált (vagy találtnak ható) képekből, hangokból és szövegekből összeálló montázsfilm tehát, hagyományos értelemben vett története nincs, bár könnyen talál magának narratívát az, aki átadja magát a hömpölygésének. És ez utóbbi egyáltalán nem magától értetődő ebben a műfajban. Lichternek és csapatának sikerül egy olyan audiovizuális (és nyelvi) ritmust teremtenie, ami beszippantja tíz percre a nézőt. Képileg a VHS, a super 8-as filmek és az amatőr családi felvételek szűrt pszeudoemlékeinek háromszögében, szövegileg randomnak tűnő szavakkal vagy szürreális asszociáció-képekkel (pl. „egy álmos reggelen Eduardo Kac biológus professzor keresztezte saját DNS-ét egy petúniáéval”), zeneileg a világból vett zajokkal-zörejekkel és Horváth Ádám Márton elektroakusztikus (vagy annak ható) hangképeivel. Remek műfajfilm. (PK)


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!