„Nem foglalkozunk politikával, csak az emberekkel”

Fotó: Vs.hu / Hirling Bálint

-

Szeged a lehető legjobb arcát mutatja a városon keresztül utazó menekülteknek: egy önkéntes csoport megelégelte a vasútállomáson uralkodó állapotokat, és tett valamit azért, hogy emberibbek legyenek a körülmények. Mi magunk is megkóstoltuk a migránskávét.


„Maga a MÁV-nál dolgozik?!” – mordult rá dühösen a forgalmista arra a fiatal nőre, aki a szegedi főpályaudvaron a Budapestre tartó vonatot igyekezett visszatartani. A vonat utolsó kocsijában utaztak azok, akiket a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) a debreceni menekülttáborba irányított, de egy háromgyermekes szíriai férfi lemaradt, rá kellett várni. A morgolódás ellenére végül elérte a vonatot, akárcsak az a magyar lány, aki a rövid közjáték nélkül szintén csak integethetett volna a pesti vonatnak.

A vonatot visszatartó lány egyike azoknak az önkénteseknek, akik az elmúlt napokban a semmiből egy teljes, migránsokat (bevándorlókat vagy menekülteket – politikai meggyőződés szerint) ellátó hálózatot hoztak létre Szegeden. Ők a MigSzol, vagyis a Migráns Szolidaritás helyi csoportja. Olyan emberek, akiknek elegük lett abból, hogy lerongyolódott, szomjas, szabad ég alatt alvó embereket látnak, és tettek is ellene. Kezdeményezésük néhány nap alatt városszerte ismert lett, és ha a Szegeden látott külföldi tudósítók számát nézzük, hamarosan a világhír is utoléri őket.



Szeged a Magyarországra érkező menedékkérők első csomópontja, úgy is mondhatjuk, hogy a magyar állam itt engedi el a kezüket. A határon elfogott embereket a rendőrök előbb Szegeden, a határrendészeti kirendeltségen vagy Röszkén, egy kamionterminálban tartják őrizetben, majd átadják őket a BÁH-nak. A hivatal vagy Szegeden regisztrálja őket, vagy néhány napot elöltenek Nagyfán, egy börtön területén lévő táborban. Előbbi esetben maguk sétálnak ki a szegedi állomásra, utóbbi változatban egy busz teszi le őket az Indóház téren.

A kezükben ekkor mindössze egy papírlap van, amely igazolja, hogy menedékkérelmet nyújtottak be, meg egy másik, amely vonatjegyként szolgál Debrecenbe, Bicskére vagy Vámosszabadiba. A legtöbben semmit nem tudnak az országról, a magyar menekültügyi eljárásról vagy épp a MÁV menetrendjéről, csak Nyugat-Európába akarnak valahogy eljutni. A szegedi vasútállomáson viszont úgy állnak a 30 fokos hőségben, hogy még egy palack vizük sincs. Ezen próbál változtatni a MigSzol.

A téren a menedékkérőket segítők először csak azt akarták elérni – mesélik az önkéntesek –, hogy ne zárják be éjszakára az állomás épületét. Ezt egyszer sikerült is elérni, de másnap már ki is tiltották őket. A MÁV azzal a kikezdhetetlen érveléssel állt elő, hogy mivel nincs érvényes jegyük, nem számítanak utasnak, így nem tartózkodhatnak az állomás területén. Ennek ellenére a segítők nem adták fel, sőt, a támogatók egyre csak jöttek, még néhány napja az önkormányzat is bejelentkezett, hogy segítene.



Ennek eredményeként áll ma a kis faház az állomás előtt, ahol adományokat tudnak fogadni és kiosztani, a szemben lévő hajléktalanszállóban pedig tárolhatják a készleteket. A faház mellett néhány mosdókagyló és csap áll, szintén az önkormányzat jóvoltából. Akár szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy a vizet a frissen felújított tér egyik szökőkútjáról kötötték át, amely ezért most nem csobog, de legalább a migránsok mosakodhatnak. Ma már napi 24 órában működik a faház.

A nagyfai buszról leszálló emberek szinte megrohamozzák a faházat, ahol eltart egy pár percig, mire sorba állítják őket, mindenkinek megnézik a papírját, hogy hová is kellene menniük. A hőségben a legfontosabb a palackos víz, de korlátlan mennyiségben elfogy az alma is. Mivel a szíriai menekültek közt sok a kisgyermekes család, szükség van pelenkára, a lerongyolódott embereknek pedig jól jön a cipő, különösen a kisebb méretű férfilábbelik. A szendvicsek mellé kínált „migránskávé” pedig olyan népszerű, hogy még a téren posztoló rendőrök is elfogadják.

„Tíz perc múlva indul a vonat Budapestre!” – kürtölte ki az egyik önkéntes az árnyékban pihenőknek, és el is kíséri őket a peronra. Közben tört angolsággal elmagyarázza, hogy a BÁH-tól kapott papírral két napig mindenki legálisan tartózkodik az országban. Két nap után – ha nem érkezik meg a menekülttáborba –, már illegális bevándorló. A vonatjegyként kapott papír pedig Debrecenig érvényes, tehát ha valaki Budapestre akar menni, annak Ceglédtől jegyet kell vennie.



„Mi nem foglalkozunk politikával. Nem akarjuk megmondani, hogy a bevándorlás jó, vagy rossz, mi csak az embereken akarunk segíteni” – mondja Kékesi Márk, aki civilben a Szegedi Tudományegyetem oktatója, aki szerint az adományozókat és az önkénteseket csak az emberség vezérli. Példaként Kékesi azt meséli, hogy még nyíltan Jobbik-szimpatizáns támogatójuk is volt, aki ugyan ellenzi a bevándorlást, de – azt mondta –, nem tudja tétlenül nézni, hogy gyerekek éhezzenek.

Kezdetben a legtöbb adomány magánszemélyektől érkezett, de néhány nap után eszméltek az alapítványok, egyházi segélyszervezetek is. Az önkéntes gimnazista lányok a katolikus egyház egyik konyháján készítik a szendvicseket, ottjártunkkor pedig a Baptista Szeretetszolgálat futott be három kisbusznyi vízzel és élelemmel. A reformátusok zsíros kenyeret ajánlottak, ami a zömében muszlim vallású migránsoknak ugyan nem a legjobb választás, de az önkéntesek vacsoráját legalább megoldotta.

A segítség egyébként sem csak a menekülőknek van fenntartva. A nagy tételben készülő szendvicsekből jut a szegedi hajléktalanoknak, sőt, még az érdeklődő újságíróknak is. Az állomás előtti fabódé pedig amolyan információs pulttá is változott, a külföldi turisták is oda mennek elsőre segítséget kérni. De itt magyarázták el például egy szíriai, Dániában már menekültként elismert férfinek, hogy a migránsokkal ellentétes irányba, Törökországba úgy jut el legegyszerűbben, ha elbuszozik Békéscsabára, és ott felszáll a Budapest–Isztambul vonatra.