Nem foglalkoztunk vele, ezért a háború eljött

Zsohár Zsuzsanna

A legfontosabb, hogy emberként tekintsünk a menekültekre, visszaadva ezzel a méltóságukat – mondja Zsohár Zsuzsanna, a Migration Aid önkéntese, szóvivője. Szerinte a menekülthelyzetet kezeléséhez nem kell feltalálni a spanyolviaszt, szolidaritásra van szükség és felelősségvállalásra.


Megkezdődött a tizenkettedik hét. A tizenkettő már egy tucat. Nem kevés. 84 nap alatt talán százezer ember ment át a kezünk között. Azt mondják, a VIP-helyünk biztosítva van a paradicsomban. A magam részéről egyelőre a földi pokolba készülök. Összepakolva a hátizsák, benne biztos, ami tuti, ragtapasz, fertőtlenítő, mindenféle mütyür a babáknak. Kettőkor kellett volna kelni, de csak fél ötkor sikerül feltápászkodni. Indulnék a kávémért, mikor látom a telefonomon az üzenetet: mindenkit ébresztenek fel Röszkén, és ürítik a tábort. Azonnal ébren vagyok. Pörgetem a fejemben a gondolatot, hogy hol lehet rám nagyobb szükség. Fél nyolcig még kitalálhatom.

Így telik minden egyes nap. Pörög a randomgenerátor, én meg dobálom rá a labdát. Néha visszapattan, néha elgurul. Egészen élvezném, ha nem emberéletekről lenne szó. Nem csak a hátizsákos, a Keletiben mosolyogva hideg vízben mosakodókéról. A miénkről is. Mert persze azt is érinti. Amikor ezt a nagy, idegen tömeget látom, valahogy hirtelen kívül kerülök a képen. Rengeteg embert látok ide-oda cincálni. Információ és a legszükségesebb alapellátás nélkül. Megszámlálhatatlan alkalommal vágták a fejemhez 12 hét alatt, hogy „bezzeg a magyar emberen nem segítesz” – de, segítek. Csak az nem látványos. Sem a megsegített tömeg, sem a segítség.

Itt és most, több ezer ember gyalogol az autópályán Pest felé. Több százan eltévednek, több százan kimerülnek. Addig, amíg nem tekinti őket az értük felelős rendszer embernek, nekem csupán egy dolgom van: visszaemelni őket emberi mivoltukba. Vizet, meg almát adni. A szakadt, szétázott cipőt lecserélni, a felázott lábat lemosni és bekötözni. Amikor ott pacsmagolok a fertőtlenítővel, eszembe sem jut, hogy a test a másik végén milyen nyelven fog megszólalni.


Embert látok. Aki hitt valamiben, aki megindult, és most minden egyes lépésért a könnyeivel fizet. Széthasadt, hullaszínűre ázott lábakon indulnak el a röszkei kukoricamezőről a vélt szabadság felé.

Naponta nagyon sokszor kapom a kérdést: mire van szükség? Mit tud segíteni az az ember, aki találkozik velük? Akinek van lakáskulcsa, aki az esőből hazaér és teát főz magának. Aztán forró zuhanyt vesz és száraz ruhába öltözik. A legnagyobb segítség mindezt átgondolni. Aztán pedig cselekedni. Nem, nem arról van szó, hogy a Keletibe a huszonhatodik tonna férfipólót kérjük kihozni. Ha végiggondolom, hogy mitől érzem magam embernek, akkor arra jutok, hogy elsősorban attól, ahogy tekintenek rám. Az emberi segítségnyújtás ott kezdődik, hogy nem fintorodok el a négyes metróból kilépve, a sátrak között szlalomozva.

Emberi szinten a legfontosabb, hogy ezt a fajta kiszolgáltatottságot méltósággal tudjuk kezelni. Persze, a víz is jól jön annak, aki ülésre kényszerítve várja a sorát az aluljáróban, hogy felszállhasson a vonatra, és törpejárásban araszol a rácsok felé. De nem a test, a lélek szomjazik leginkább. A meg-nem-alázottság érzése, az őszinte, barátságos mosoly az, ami erőt ad. A müzliszelet csak ezután jön.


A tömegből kiemelkedve aztán persze jön a kérdés, hogy kinek és minek a felelőssége ellátni „ezeket”. Természetesen (?) az államé. A szociális hálónak elég erősnek kellene lennie ahhoz, hogy párezer embert gond nélkül ellásson tetőtől talpig. Legalábbis remélem, hogy a következő gátszakadásnál nem tenyerét széttárva, az ellátást az önkéntesekre bízva tereli egy kukoricamezőre a kitelepítetteket az aktuális illetékes.

Az, ami június óta itt történt, elsősorban nem azért ütötte meg az ingerküszöbömet, mert jajszegényarabok. A döbbenet, amit a cinikus, a valós problémamegoldást kerülő hozzállás szült, elsöpört bennem minden tehetetlenséget. Amikor elült a fejemben a „namostmárelégvoltebből" visszhangja, elsősorban a gyerekeim és magam miatt indultam meg. Az a fajta cinizmus, embertelen, szervezetlen bánásmód, amivel szembesültem, arra engedett következtetni, hogy a saját kicsi, korábban megvívott csatáim bizony nagyban is léteznek.

Sokáig nem gondoltam bele, hogy az állami gépezet mennyire döcögősen működik. Egyszerűen csak csináltuk a szendvicset, meg próbáltunk elférni a kelenföldi padon, aztán a Nyugati előtt, végül kitűzték a tranzitokat. És mindvégig voltak válságpontok. Harapható volt az itt és most. Az a pont, ahol ha valaki felelősséget vállal, akkor higgadtan újragondolható lett volna az egész szisztéma. Ehelyett jöttek a látszatmegoldások. A kendőzés, a kozmetikázás, meg a trükkösnek gondolt intézkedések. A vonatkisorolás csak a jéghegy csúcsa.

Közigazgatási szinten sem érzem azt, hogy cikibb lenne bevallani egy tévedést és visszasétálni a kályhához, mint ahogy egyéni szinten is ott van a namégegyszer esete. Nem hinném, hogy a hibás vagy rossz hatást elérő döntéseket lavinaként magunk előtt görgetve lehet a károkat minimalizálni. Aki abban a bizonyos székben ül, annak tudatában kell(ene) lennie azzal, hogy milliók életéről hoz felelős döntést.


Ideje lenne rádöbbenni, hogy a számok mögött is emberek állnak. Te, meg én, meg még ő is, aki a döntést hozza.

Nem hiszem el, hogy napi tizen-huszonezer ember mozgatása valóban ekkora problémát generál. Hónapok óta egyértelmű, hogy a bevándorlási hivatal ehhez kiskaliberű. De azért lássuk be, hogy vannak emberek és rendszerek, akiknek ez sikerül. Hány fesztivál, hány sportesemény, hány tömegrendezvény zajlik le problémamentesen? 2013-ban hatvanezer ember volt a legnagyobb hőségben a kecskeméti repülőnapon. Nem emlékszem olyanra, hogy kordonok közé szorongatva bárkinek is törpejárásban kellett volna az autójáig araszolni. Alapvetően egy kedélyes rendezvényként emlékezhetünk rá, jó sok ember részvételével. Csak halkan teszem hozzá, most ötezer embert nem sikerült szervezetten elszállítani Röszkéről a határra. Igen, a röszkei v a s ú t i sínek mellől...

Egyszóval a szervezettség, meg az emberség. És a harmadik tényező az információ. Talán a legfontosabb. Rengeteg nagyon jó tolmács dolgozik szerteszét az országban. Pénzért, de akár önkéntesen is. Az első naptól kezdve egyértelmű, hogy az assetuggya kezdetű gondolatkör a legnagyobb banánhéj a mostani helyzetben. Persze ehhez kell egy szervezett rendszer, amiről emberséges emberek akarnak tájékoztatni. És akkor máris ott vagyunk a kérdésnél: Magyarország, a Balkán, az Unió problémája a helyzet? Nagyon határozottan merem állítani, hogy nem.


Amikor gyerek, meg már nem is annyira gyerek voltam, tele volt a tévé az afganisztáni háborúval. Imádtam nézni, mert nem a puskalövést figyeltem, hanem a felvételeken látszódó tájat. El nem tudtam volna képzelni előtte olyan hegyeket. És itt nagyjából ki is merült számomra a háború fogalma. Puffantanak, lekuporodnak, összehúzódva szaladnak, az arcokon por és valami teljességgel ismeretlen elszántság ül. Messze volt a háború, a lövések hangja helyett csak a tizennégyes villamos hangja hallatszott el a fülemig.

Aztán jött a délszláv háború. Nagyon közel volt, nagyon féltünk. Próbáltunk segíteni, meg jött a NATO bombázni. Aztán meg Janika, életem első kézen-fogós szerelme irkált nekem K-FOR-ból, meg S-FOR-ból sms-hegyeket, amikre én ICQ-ból válaszoltam, szintén ingyen. Messze volt, meg vigyáztak is egymásra, úgyhogy hazajött, megnősült és házat épített. Messze volt a háború és most hirtelen mintha kihúzták volna a dugót a kádból, nekiindultak az emberek. Némán ordít minden arcról: háború van a világban.


Nem foglalkoztunk vele, ezért a háború eljött, most épp az emberi arcát mutatja. Így néz ki az, aki bombázás elől menekült.

A háború hírnökei hosszú sorokban kígyóznak Izmirnél, hogy a tengeren több-kevesebb szerencsével átkelve, nekivágjanak a Balkánnak. Tízezrek. Egyelőre elapad az utánpótlás, mert a múlt héten ismét lezárták a török-szír határt. Végigmegy, végighajózik, végiggyalogol. Talán már maga sem tudja, hová. Reméli, valaki várja. Merkel nevébe kapaszkodva menetel az autópályán, egy jobb, békés jövőt vizionálva tolva révülten a babakocsit. Az ajtónk előtt állnak a háború hírnökei.

A spájz kérem, megtelt. Szírekkel, afgánokkal, pakisztániakkal. Valamit tenni kéne, mert csak a befőtt van el. Ebben a történetben a felelősség, mint szó, igen gyakran előfordul. Nem a vonás, hanem a vállalás viszonylatában. Szíria, az ottani kemény diktatúrából kialakult sokfrontos háború közös felelősség. Nemzetközi. Az ENSZ 193 tagállama pontosan ilyen felelősségvállalásra szövetkezett. Nincs spanyolviasz. A rendszer megvan, használni kell.


Felelőtlenség megvárni, hogy a menedéket kérő elérjen a határig és utána ott csasztuskázzon hason csúszva az egyébként is megalázó státuszért.

Más kérdés, hogy ha a gyerekeimről van szó, bárkinek bármit megteszek fényes nappal, harangszónál, a Kossuth tér kellős közepén is. De talán nem kerülne veszélybe a gumicsónakban annyi gyerek, nem veszítené el annyi ember a saját méltóságát, ha a puskalövésnyi távolságon kívül felsorakozna egymás mellé a 193 bódé és ott helyben megkezdődne az ország legveszélyeztetettebb rétegeinek az evakuálása. Gyerekek, asszonyok, családok. Sérültek, betegek. Felelősséggel tartozunk egymásért.

Biztos vagyok benne, hogy egy hét alatt ki lehetne alakítani azt a népesség-, terület-, GDP- és emberségarányos kvótarendszert, aminek alapján az országok méltányos módon fogadnak be akárhány embert. Mondjuk ötmilliót. Vagy tízet. Vagy kettő arra sétáló sivatagi ugrómókust. Nem a számokon van a lényeg, hanem azzal, hogy végre felelősséget kell vállalni.

A felelős, közös rendszer másik része egyébként az egységes bánásmód. Amikor a menzán állok és van A, B, C menü, naná, hogy a sütiset választom. Hát ezért nem kell a magyar menekültügyi rendszer annak, akinek csak egy fél százaléknyi esélye van a németre. Márpedig van. Tettünk róla. Igen, a nemzeti szuverenitást egy szinten felváltja a humanitárius szolidaritás. De van egy jó hírem. Aki szolidáris, az nem egyedül gebed meg az árokparton, szögesdróttal körbebástyázva.


További írások a vitában:




Meg kell-e állítani a menekülteket?


Igen
Nem

SZAVAZAT UTÁN