Nem bújnak el csak azért, mert kerekesszékesek

Fotó: Abcúg / Ferenczy Dávid

-

Andi két gyereket nevel, mellette két munkahelye is van, Erika pedig még a kabátját sem tudja egyedül levenni, mégis vezérigazgatói dicséretet kapott a munkájáért. Mindketten kerekesszékben ülnek, mégis úgy döntöttek: nem bújnak el egy kényelmes védett munkahelyre dobozokat hajtogatni, inkább az egészségesek között próbálnak helyt állni.


Andi

Oláh-Koppány Andrea 32 éves. Bár születése óta mozgásszervi betegségével él, a kerekesszékét napi szinten csak 14 éve használja. – írja legújabb cikkében az Abcúg. „Akkor költöztem fel vidékről Budapestre tanulni, és szükségem lett rá a közlekedés miatt. Korábban, otthon a szüleimnél faltól-falig közlekedtem, a saját lábamon. Amikor tehetem, felkelek belőle, mosogatni is állva szoktam, a szekrénynek támaszkodva. Panelban lakunk, kicsi minden, elesni nem lehet, mert nincs hova” – mondja.



Andinak két gyereke van, a legkisebb alig 4 hónapos. Bár most otthon van a kicsivel, egyébként két munkahelyen is dolgozik, mindkettő a nyílt munkaerőpiacon van. Az érettségi után elvégzett egy marketing tanfolyamot, majd főiskolai diplomát szerzett. Próbálkozott védett munkahellyel is, de azt mondja, szellemileg teljesen leépült volna, ha ott marad. Dossziékat kellett hajtogatnia, napi 100 darab volt a teljesítendő darabszám, ő ezt megcsinálta másfél óra alatt. A főnökei ezután szétszedték a már összeállított dossziékat, hogy Andi a munkaidő hátralevő részében is tudjon mit csinálni. „Azért mentem oda, mert közel volt, ott volt a kollégium udvarán, de hamar rájöttem, hogy csak azért, mert kerekesszékben ülök, képes vagyok az egészséges emberek között, nyílt munkahelyen is megállni a helyem, ezért pár hónap múlva felmondtam” – meséli.

A védett munkahely után a Művészetek Palotájába jelentkezett, fel is vették, és azóta is ott dolgozik, napi nyolc órában archívumkezelőként, fényképekkel dolgozik. Nem volt automatikus a felvétele, több másik jelentkező közül választották ki, és köztük voltak egészségesek is.

„Nagyon szerencsés vagyok, de meg is dolgozom a szerencsémért. Szerintem, ha valaki bebizonyítja, hogy jó munkaerő, terhelhető, folyamatosan fejlődik, képes alkalmazkodni és csapatban dolgozni, akkor ez már valójában nem csak szerencse kérdése” – teszi hozzá. Őt is érte visszautasítás: egy könyváruházban azt mondták neki, hogy szívesen felvennék, de nem érné fel a felső polcokat. Egy pláza mozipénztárában pedig azzal küldték el, hogy egy fogyatékkal élő ne kezelje a banki terminált.

Andival ugyan az elején próbáltak óvatosabban bánni, de sosem kapott kevesebb munkát, és nem engedték hamarabb haza, csak azért, mert fogyatékkal él. A MÜPA mellett a 11. kerületi önkormányzatnak is besegít részmunkaidőben: akadálymentesítési szaktanácsadóként dolgozik. Jön-megy, felkeresi a különböző kerületi intézményeket, és felméri, mennyire akadálymentesek az épületek. Az önkormányzati munkát úgy kapta meg, hogy a Tescóban babaruhát válogatott a kislányával, és szóba elegyedett a későbbi főnökével. Beszélgetni kezdtek, számot cseréltek, és amikor megüresedett a hely, Andira gondoltak, és felajánlották neki az állást.

Ha most újra neki kéne állnia munkát keresnie, biztos, hogy egy védett munkahely eszébe sem jutna. Szerinte minden esélye megvan egy fogyatékkal élőnek is, hogy találjon piaci állást. “Beleteszem magam a dolgokba, és ezt minden munkáltató értékeli, függetlenül attól, hogy fogyatékkal élsz vagy sem” – mondja.


Andi férje, Oláh Sándor szintén kerekesszékes, már harmadikos korától a székkel közlekedik. Védett munkahelye sosem volt, és azt mondja, nem is szeretne. Az érettségi után az Ability Parkban dolgozott animátorként, utána pedig átkerült a Budapesti Művelődési Központba, ahol többek között filmklubokat szervez. Szeretnék, ha egészségesek és fogyatékkal élők közösen néznének filmeket, és beszélnék meg utána a látottakat. „A társadalmi szemléletváltás a cél” – mondja mosolyogva.



Az animátori állás egy váratlan lehetőségként jött, de a BMK-s munkahely már egy tudatos álláskeresés eredménye lett. “Kifejezetten fogyatékkal élő jelentkezőt kerestek, ennek ellenére több jelentkezővel szemben kellett helyt állnom, végül engem választottak” – emlékszik vissza.

Kivételezést ő sem tapasztalt, de azt megjegyzi, hogy amikor a BMK-hoz került, a kollégái többsége családos nő volt, akik nagyon érzékenyek voltak a fogyatékkal élés iránt. Bizonyos feladatoknál megkérdezték, hogy kell-e segítség, megtudom-e egyedül oldani, de azt sosem mondták Sándornak, hogy “hagyja csak, mert ez neki úgysem megy”.

Pozitív kivételezés egy esetben viszont van: amikor a kollégákkal munka utáni közös programot szerveznek, akkor mindig figyelembe veszik, hogy az étterem, bár legyen akadálymentes, és a helyszínt meg tudják közelíteni alacsonypadlós busszal. “Ennyi az összes, ami ezen kívül ér, az a két kicsi gyerekem miatt van, nem azért, mert kerekesszékben ülök” – mondja.

Szerinte ha megfelelő a hozzállás a munkaadó és a munkavállaló részéről is, nem esélytelen elhelyezkedni a nyílt munkaerőpiacon. „Nyilván bizonyos kereteken belül, egy rendőri állásnak nem sok eséllyel indulnék neki, de a szellemi munkakörben nincs akkora hátrányunk, mint sokan hiszik”.


A 43 éves Hruskó Erika húsz éve dolgozik, és a számtalan munkahelye közül mindössze egy volt védett. Azt mondja, sosem szeretett volna egy olyan helyen dolgozni, ahol nem igazán kell teljesíteni, és a fizetések is jóval kisebbek, mint egy piaci alapon működő munkahelyen. “Nincs sehova fejlődési lehetőség, az csak azért van, hogy ott legyél, és eltöltsd a napot. Biztos van az a fizikai és szellemi állapot, aminek ez pont megfelelő, de nekem nem” – magyarázza, miért keresett világéletében inkább az egészségesek között munkát.



Erikánál kétéves korában diagnosztizálták a reumát, ez nála azt jelentette, hogy minden, ami mozog egy emberben, az neki begyulladt és fájt. Húsz évesen ült be a kerekesszékbe, azóta mindenben segítségre szorul. Ez a gyakorlatban tényleg mindent jelent: a munkából óbudai lakásába hazaérve már az ajtón sem tud egyedül bejutni, de a háztartási munkákban, öltözésben, fürdésben is segítségre szorul. Enni akkor tud önállóan, ha valaki felvágja neki apró falatokra az ételt, és elé teszi.

Orvos szeretett volna lenni, de már az egyetemre sem jutott be, mert, hogy nem tudna boncolni. Bár – mint mondja – a kilencvenes évek középén még nem úgy tűnt, hogy valaha is lesz munkája, azóta rengeteg helyen dolgozott: hajtogatott porszívózsákot, dolgozott rajzfilmstúdióban, utazási irodában pénzügyesként, az egyik magyar telekommunikációs cégnél telefonos ügyfélszolgálatosként, hat és fél éve pedig a volt MÁV-kórház rendelőjében szervez munkaalkalmassági vizsgálatokat.

Rengeteg apróhirdetésben megjelent állásra küldte el az önéletrajzát, ezekbe azonban sosem írta bele, hogy kerekesszékes. “Amikor felhívtak, hogy menjek be személyesen, akkor rákérdeztem, hogy megközelíthető-e akadálymentesen a munkahely, mert egyébként nem tudok bemenni. Volt olyan hely, ahol végigjutottam az interjúkon, de az állást azért nem kaptam meg, mert nem tudtam volna bejárni a céghez” – meséli.

A legtöbb cégnél, ahol dolgozott kifejezetten megváltozott munkaképességűekre írták ki az állást, ez azonban nem jelentette azt, hogy Erikát automatikusan felvették, csak azért, mert kerekesszékben érkezett az interjúra. Sokszor többkörös interjúkon, személyiségteszteken kellett átesnie, csakúgy, mint egy egészséges jelentkező esetében. És ha be is került, akkor sem volt garancia rá, hogy ott is marad. A telefonos ügyfélszolgálati állásból például már a próbaidő alatt elküldték, szerinte egyértelműen azért, mert nem volt szimpatikus a csoportvezetőjének. Negatív diszkriminációt is csak ezen az egy helyen tapasztalt: a főnök szerinte megtiltotta a kollégáinak, hogy Erikának segítsenek bármiben is, ami nem könnyítette meg a fülhallgatóját egyedül felvenni, és a kabátját egyedül levenni nem tudó nő helyzetét.

Erika azt mondja, nem szívesen kér segítséget, ha valamelyik kollégáján látja, hogy nyűgős, fáradt, igyekszik őt megkímélni, és arra is figyelni szokott, hogy ne mindig ugyanazokhoz forduljon. Jelenlegi munkahelyén ezzel nincs gond, nem érzi úgy, hogy bárkinek terhére lenne, a cég pedig annyira megbecsüli, hogy tavaly a MÁV vezérigazgatói dicséretében részesült.