„Nem azért mászok, hogy csúcsokat pipáljak ki”

-

Klein Dávid október 1-jén hajnalban elérte a 8156 méter magas Manaslu csúcsát Nepálban. A 44 napos, oxigénpalack nélküli csúcsmászás, amely egyszerre volt rövid és rettentően fárasztó is, egy a Sourcing Manaslu-expedíció keretében végzett próbatételt koronázott meg


A 40 éves Klein Dávid, az egyik legtapasztaltabb magyar mászó, az Edge 8000, Magyarok a világ nyolcezresein nevű szervezet többi tagjával együtt azt a célt tűzte ki, hogy hagyományos módon, tiszta eszközökkel – azaz oxigénpalack használata és teherhordó serpák igénybevétele nélkül – mássza meg a világ 14 darab 8000 méternél magasabb csúcsát. Ebből mára már 12 teljesült, csak az Annapurnán és a K2-n nem volt még magyar, ezek talán a két legnehezebb falat mind közül.

Klein két évvel a legutóbbi, tragédiával végződő magyar Himalája-expedíció után, amikor Erőss Zsolt és Kiss Péter is életét vesztette ereszkedés közben a Kancsendzönga sikeres megmászása után, jutott fel egy nyolcezresre. Eredetileg nem a Manaslura készült.



„Az Annapurna volt az első célpont, azonban egy idő után be kellett látnom, hogy kivitelezhetetlen lenne. Mégpedig azért, mert a mászószezonban rajtam kívül senki sem lett volna a hegyen, úgy pedig lehetetlen megcsinálni, és felelőtlenség nekivágni. Ezek után kerestem új célpontot, és miután Tibet le van zárva a Kínával való konfliktusa miatt, Pakisztánban pedig nyáron van mászószezon, csak Nepál jöhetett szóba ebben az időszakban, ott pedig a Manaslura esett a választás.”

Ahol már járt korábban magyar expedíció, sőt Erőss Zsolt és Barna Dániel 2009 májusában sikeresen meg is mászta a hegyet. Az expedícióra sötét árnyékot vet, hogy ereszkedés közben a csapat orvosa, Szabó Levente 7300 méteren kicsúszott, és életét vesztette. A hegymászók szeretnek a maguk világában elsők lenni, de Klein amondó, nem befolyásolta a döntésében, hogy járt már magyar mászó előtte a Manaslu csúcsán.


„Számomra ez egyáltalán nem számít. Kommunikációs értéke biztosan van annak, ha valaki elmondhatja magáról, hogy, teszem azt, az első magyar volt egy csúcson, engem ez nem befolyásol. Az Everest esetében szoktam azt mondani, hogy ha kiderülne, hogy előttem már három magyar megmászta palack nélkül, vagy hogy az valójában csak a harmadik legmagasabb csúcs a Földön, és ez változtatna az én motivációmon, akkor el sem lenne szabad indulnom.


Az alaptáborba vezető úton gyönyörű idő és idilli környezet fogadta a hegymászót (Forrás: Sourcing Manaslu Expedíció)


Akkor fals a motivációm, akkor igazából valami hülyeség miatt akarom megmászni a hegyet.

Nem. Én azért akarok megmászni egy hegyet, mert pontosan úgy néz ki, ahogy kinéz, mert mászás közben egy bizonyos élményadagot fogok szerezni. Csúnyán hangzik, de színtisztán önző okok miatt akarok mászni, mert szeretnék átélni valami magasztosat. Ha bármi másról van szó, az már baj.”

A motiváció persze önmagában – leszámítva néhány szerencsésebb országot – még kevés. Miután például az Everestre most éppen 10 000 dollár egy csúcsengedély, szükség van támogatókra, akkor pedig Klein szerint szponzorációs mászásról van szó, amelyről neki megvan a véleménye.


Ha tehetném, akkor senkinek sem szólnék, hogy mikor és hová megyek mászni, ez, ugye, azt jelentené, hogy saját zsebből tudom fedezni az expedíciókat.

De amíg nem lesz egy dúsgazdag feleségem, addig ez az opció kihullik. És itt jönnek képbe azok a cégek, amelyek elég vagányak és vállalkozó szelleműek ahhoz, hogy egy ilyen tevékenységet szponzoráljanak, mint az expedíciós hegymászás.”


Klein azt nem árulta el ugyan, hogy pontosan mennyi is az annyi, de egy közelítő értéket megtudtunk. „Az Everestre vonatkozó számokból lehet kiindulni, ha valakit a költségek érdekelnek. Ha egyedül mászol, akkor van a tízezer dolláros csúcsengedély, további tízezer dollárért bérelhetsz teherhordó serpákat, azaz már jóval ötmillió fölött jársz, de még nem utaztál ki, és nincs felszerelésed. És ez akkor is így van, ha leszurkolsz 65 ezer dollárt egy kereskedelmi csapatnak, amely bárkit felvisz. Én egyedül másztam, nem vettem igénybe serpákat, és a Manaslu jóval olcsóbb, mint az Everest – nagyjából ennyi információval tudok szolgálni.”


Klein Dávid

Áz expedíció túlnyomó részében azonban ilyen volt az idő, ahogy Klein mondta, még életében annyi havat nem lapátolt el, mint ezekben a napokban (Forrás: Sourcing Manaslu Expedíció)


A Manaslu technikailag nem egy nehéz hegy, de mégiscsak 8156 méter magas, azaz muszáj rá alaposan felkészülni. Klein elmondta, ő egész évben készül, nyáron alpesi jellegű mászásokkal tartja magát formában, ha pedig arra van szükség, akkor a konditeremben is hozzáteszi azokat a pluszokat, amikre szükség van. Egy 8000 méter fölötti mászáshoz ugyanis elengedhetetlen a kiemelkedően jó tüdőkapacitás, a vér megnövelt oxigénszállító képessége, valamint a megfelelő mentális felkészültség.

„A mentális részt úgy kell elképzelni, hogy kiválasztja az ember a csúcsot, elkezdi róla gyűjteni a fellelhető adatokat, és ez a csúcs szépen lassan beköltözik a fejébe. Innentől már olyan, mint egy számítógépes szimuláció, gondolatban nap mint nap végig lehet járni a hegyet, le lehet modellezni az expedíció minden napját. Ekkor már tudom a mászási stratégiát, azt, hogy mikor kell majd megfeszülni vagy ellazulni, illetve milyen technikai eszközökre lesz szükség.”


Ezúttal azonban nagyon rövid idő állt rendelkezésre az igazi felkészülésre, és miután biztos volt, hogy egyedül fog mászni, így az nem volt kérdés, hogy a legnépszerűbb, normál útvonalon fog mászni. A népszerű itt azt jelenti, hogy több kereskedelmi expedíció (7Summit, Altitude Junkies, Adventure Consultant) is egyszerre volt jelen a hegyen, a 4850 méteren lévő hatalmas alaptáborban vagy kétszázan sürgölődtek még szeptember közepén. Ami később, a csúcstámadásnál is okozott gondot, amikor szó szerint sorba kellett állni, hogy az ember a hegy tetejére jusson. A kereskedelmi csapatok mindig oxigénnel másznak, hiszen túlnyomórészt teljesen amatőröket visznek föl a Himalája csúcsaira. Oxigénnel mászni sem könnyű 8000 méteren, illetve afölött, viszont vitathatatlan előnye, hogy a szervezet, értelemszerűen, oxigénhez jut, kevésbé fázik a mászó, a serpáknak köszönhetően nem kell csomagot cipelni – tulajdonképpen csak egy nagyon erős túraútvonalat kell teljesíteni.

Ehhez képest Klein végig egyedül volt a hegyen, csak itthonról segítette egy csapat (meteorológus, edző, orvos), és minimális mennyiségű holmival tudta le a 44 napos, a Himalájában kimondottan rövidnek számító expedíciót.

„Mindössze két sátram volt. Az alaptáborban felállított kétfalú volt az állandó bázisom, míg egy egyfalú sátorral mozogtam az egyes és a négyes tábor (C1-C4) tábor között. Ezt mindig felvertem, majd összecsomagoltam, amikor egyik táborból a másikba mentem. Ez ugyanis az expedíciós mászás legfontosabb eleme: az alaptáborból kiindulva két-három naponta teszünk túrákat, a többi kiépített táborba, így szerezzük a szükséges akklimatizációt a különböző magasságokon”. Ez viszont rettentően igénybe veszi a szervezetet, gyakoriak a rosszullétek, az ember nem tud enni, éppen ezért kell rendre visszatérni az alaptáborba, hogy az ember enni és pihenni tudjon, erőt gyűjtsön a következő túrára. Ilyen ideális eset azonban nagyon ritkán van, a mászóknak állandóan alkalmazkodniuk kell a változó körülményekhez.


Egyszerre kell nagyon szemellenzősnek lenni, csinálni és menni előre, miközben folyamatosan a komfortzónádon kívül vagy, ugyanakkor, ha szükséges, észre kell venni a környezetemet. Hogy mit »mond« a hegy, mit mondanak a körülöttem lévők, és főleg, hogy mit mond az én szervezetem.

A Manaslu alaptábora 4850 méteren van, a fagyhatár alatt, ami jól hangzik ugyan, de annál rosszabb. Mert ha valami esik, akkor az ott nem hó, hanem eső, ami sokkal rosszabb, mert minden felszerelést eláztat. A Manaslun pedig nagyon sokat esik, a 44-ből legalább 30 napon át volt elkeserítően rossz idő, amikor vagy szakadt az eső – a magasabb táborhelyeken a hó temette be a sátrakat –, vagy olyan köd volt, hogy a mászók az orrukig sem láttak.

„Ez csak kellemetlen, de a Manaslu nem ezért veszélyes. Hanem azért, mert nagyon sok közepes dőlésszögű lejtő van, és állandó a lavinaveszély. Az enyhébb lejtőkön megállna a hó, a meredekeken is fennmarad, itt viszont, ha van egy kicsit is enyhébb nap, rögtön megindul minden. Én is töltöttem úgy egy éjszakát a 6200 méteren lévő C2-ben, hogy egész éjszaka felöltözve, bakanccsal a lábamon és nyitott zsebkéssel a kezemben (hogy ki tudja magát vágni a sátorból, ha arra van szükség – a szerk.) füleltem a félelmetes hangokat, és vártam, hogy elindul-e vajon a lavina.”


Klein Dávid


A képeket és a történeteket hallgatva, illetve tudva azt, hogy hány hegymászó halt már meg ezeken a helyeken, az emberben csak felmerül, hogy nem fél-e a mászó, aki egyedül van a sátorban, ítéletidőben, egy olyan helyen, ahol senkire sem számíthat.

„Nem szoktam félni. Gyakran van viszont egyfajta emelkedett érzésem, ami a vallásos félelemhez hasonló. De ez inkább valamilyen rettenettel teli vonzódás, semmint igazi félelem. Számomra az egy sokkal otthonosabb, átláthatóbb, érthetőbb közeg, mint az, ahol most vagyunk. Persze veszélyes, hiszen a Himalájában például nincsen szervezett mentés, ott nem tudsz felhívni egy telefonszámot, mint a svájci Alpokban, hogy küldjenek érted helikoptert. Magadra és a társaidra számíthatsz csak. Ott az én döntéseimtől függ, hogy élek-e vagy halok. Ez itt egy sokkal bizonytalanabb közeg, sokkal több benne az »elasztikus« (rugalmas), is-is hangulat.”


Döntést ezúttal is kellett hozni, és mint kiderült később, ez a döntés volt az expedíció sikerének kulcsa. Szeptember 20-án, amikor már a csúcstámadás volt napirenden, Klein úgy érezte, muszáj kitörnie az alaptábor monotóniájából.

„A legjobb döntésem volt, amikor lementem Szamagongba. Egyáltalán nem volt biztos, hogy ez jó döntés, hiszen jó 1200 métert ereszkedtem, ahonnan aztán majd vissza kellett kapaszkodnom. De hihetetlen feltöltődést adott. Már az, hogy nem csak a szürke sziklákat láttam magam körül, hanem buja zöld növényzetet, az, hogy hirtelen teli lett oxigénnel a tüdőm, hogy nem az alaptáborban unásig bámult arcok vettek körül – szenzációs élmény volt. Mentálisan és fizikailag is kiszakadtam az alaptábor feszült közegéből. Mintha szét lettem volna húzva azon a napon: a testem lent volt Szamagongban 3500 méteren, miközben a sátram a kettes táborban várt rám, nagyon furcsa érzés volt, de ez a pihenő rengeteget adott, és később a legjobb döntésemnek bizonyult.”

A mászók számára, pláne, ha egyedül vannak, ugyanis korántsem a mászással töltött és brutális fizikai terhelést jelentő órák a legrosszabbak, hanem a sátorban töltött magányos időszakok. Erre egyetlen orvosság van, mégpedig a szabályok kialakítása és szigorú betartása.

„Dolgom valóban nincs ilyenkor, és hagyom, hogy szabadon kalandozzanak a gondolataim, egészen addig, amíg oda tudok figyelni néhány szabályra, és be tudom tartani azokat.


Ilyen az, hogy figyeljek arra, hogy ne fagyjon el semmim, hogy eleget igyak, hogy a hálózsákban feküdve aludjak, amikor aludni kell, legyen ez bármilyen napszakban is.

A szamagongi kirándulás után kezdtek felgyorsulni az események: ekkor épült ki a hármas tábor, és vált nyilvánvalóvá, hogy az első csúcstámadási időszakról ugyan lemarad Klein, de szinte rögtön másnap meg lehetett kezdeni a felkészülést az igazi csúcsmenetre, ugyanis október 1-jére jó időt mondott a meteorológia, kinyílt az ablak. Az utolsó néhány napra Klein egy cseh mászó személyében társat is kapott, aki a szövetségese lett. Napközben ugyan egymástól függetlenül mozogtak, de megosztották egymással a magyar mászó sátrát, és végre volt kivel beszélgetni elalvás előtt.

Az expedícióra a korona október 1-jén került föl, azonban maga a csúcstámadás már szeptember 28-án elkezdődött, amikor a két mászó éjjel 2 óra 30-kor elindult az alaptáborból, fél 12-re már mindketten a kettes táborban voltak. Másnap a már a 3-as táborban éjszakáztak, másnap pedig – a rengeteg palackos mászó között – felkapaszkodtak a 4-esbe (7450 m). A kora délutáni érkezést követő ebéd (instant spagetti) és pihenés után a két mászó, a terveknek megfelelően, elkezdett készülni az éjféli indulásra a csúcs felé.


Klein Dávid

Háttérben a Manaslu két csúcsa, elől a sziklás, mögötte a havas (Forrás: Sourcing Manaslu Expedíció)


„Akkor néztem rá utoljára az órámra, úgyhogy pontosan tudom, hogy 23.38-kor indultam el. Nagyon jól haladtam az első három órában, aztán 8000 körül már elfogyott a lendület, és a palackosok ekkor már sokkal gyorsabbak voltak, mint én. Fontos volt, hogy betartsam a szabályokat: óránként, ha kell, félóránként megálljak, pihenjek, igyak, és ha tudok, még egyek is. 6 óra 30 körül érhettem el a csúcsot. A legnagyobb nehézség az a 20-30 hegymászó volt, aki szintén aznap érte el a csúcsot. Együtt indultak el, és együtt is értek a csúcs alá, úgyhogy hatalmas torlódás volt a havas gerincen a főcsúcs előtt. Ami valójában csak egy kis hósipka, ahol legfeljebb 2-3 ember fér el. Ez egy fura csúcsélmény volt, mert most inkább az volt a tetőpont, amikor kiértem a csúcsgerincre, és felfogtam, hogy meg fogom tudni csinálni.”

Klein Dávid az elmúlt években több Mount Everest-expedíciónak is tagja vagy éppen vezetője volt, amelyek rendre úgy végződtek, hogy nem sikerült feljutni a csúcsra, azaz a közvélekedés szerint azok sikertelen expedíciók voltak. Miközben „8000 méter fölé menni (és volt olyan, hogy 8700-ról kellett visszajönnöm) oxigénpalack nélkül a mai napig olyan teljesítmény, amit megsüvegelnek. Aki jártas ebben a világban, az tudja, hogy 8700 méterig feljutni palack nélkül valójában jóval nagyobb teljesítmény, mint 8156-ig jutni palack nélkül, még akkor is, ha az a 8156 méter, amit most megmásztam, a csúcs elérését jelenti. Számomra az egy csodálatos élmény volt, büszke vagyok arra a teljesítményre, miközben nyilván ott motoszkál bennem a hiányérzet is, hiszen mégiscsak 150 méteren múlt a nagy siker. Egyébként nem foglalkozom azzal, hogy ki mit mond ezekről az expedíciókról, mert én nem azért mászok hegyet, hogy kipipáljak egy újabb csúcsot, hanem azért az élményért, amit a mászás adhat.”


Klein Dávid

Hajnal a Manaslun (Forrás: Sourcing Manaslu Expedíció)


Az ereszkedés során két dologra kellett még ügyelni: egyrészt meg kellett várni Pavelt, a cseh mászótársat („nem bonthattam ki alóla a sátrat”), és mindent össze kellett szedniük maguk után, amit az elmúlt hetekben felvittek. „Lefelé nagy lett ugyan a motyó, viszont sikerült mindent egyszerre levinni, és nem hagytam magam után ökológiai lábnyomot.”

„A sikeres mászás után az alaptáborba feljött az a láma, akivel az első napokban is együtt imádkoztunk, és utoljára meggyújtottuk a tüzet az oltáron, ez egy nagyon szívmelengető gesztus volt. Az már annál elkeserítőbb, hogy október 3. körül szinte egyetlen nap alatt teljesen kiürült a tábor, és a fent lévők 90 százaléka helikopterrel vitette le magát.”


A sikeres mászást újabb követheti, ha 2016 tavaszán sikerül összehozni egy expedíciót a 8091 méter magas Annapurnára. Egyedül csak az északi útvonal mászható, Kleint viszont sokkal jobban vonzza a kevésbé veszélyes, de technikásabb déli oldal, amihez viszont egy legalább négyfős expedíciót kellene verbuválni. Ha sikerrel járnak, akkor már csak egyetlen hegy marad, a Föld második legmagasabb csúcsa, a 8611 méteres, rettegett K2, ahová ki kell tűzni a magyar zászlót.


KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!