Nehogy ujjat húzz ezekkel a boszorkányokkal!

-

Vasárnap, majd az azt követő szerdán vetítik a Titanic Filmfesztiválon a sokak által az év horrorjaként várt Witch című boszorkányfilmet. Mi is nagyon várjuk már, úgyhogy addig is felidézünk hét zseniális, vérfagyasztó vagy éppen csak nagyon vicces boszorkányos filmet az elmúlt közel száz évből. Több generációnak határozták meg a rémálmaikat.


Boszorkányok (Häxan, 1922)

Benjamin Christensen a tízes évek végén akadt rá egy berlini könyvesboltban egy inkvizítorok számára íródott 15. századi kézikönyvre (Malleus Maleficarum), ami alapján leforgatta a némafilm korszak legkülönlegesebb és legmerészebb horrorfilmjét. A dán rendező alkotása dokumentumfilmként definiálja magát, ami a boszorkányság történetét mutatja be kulturális és történelmi nézőpontból hét mozgóképes fejezetben, ennél azonban sokkal többről van szó. A Boszorkányokban ugyanis a dán rendező a nagyobb hatás kedvéért vakmerően keveri a fikciót a valósággal: filmjében a középkori illusztrációk, modellek és eszközök érzékletes bemutatása mellett fontosak a boszorkányság történelmi és mitologikus pillanatainak dramatizált jelenetei is.



Christensen mai szemmel nézve is meglepően ijesztően rekonstruálta a boszorkányokkal kapcsolatos ősi hiedelemvilágot, démonok egész karneválját vonultatja fel. Megmutatja az ördögi megszállottság tüneteit egy apácazárdában, láthatjuk a kolostorban szerzeteseket zaklató Sátánt (nem más, mint a rendező alakításában), leleplezi az inkvizíciós perek álságos működését, továbbá szemtanúi lehetünk egy már-már orgiába hajló boszorkányszombatnak is, ahol a banyák euforikus állapotban megtipornak egy keresztet, majd egy megkereszteletlen csecsemőt dobnak az üstbe, hogy a békákkal együtt megfőzzék.



A Boszorkányok tobzódik az ehhez hasonló groteszk és naturalista képsorokban. A provokatív filmben Christensen végső soron a folklórt és a babonákat állítja szembe a modern tudománnyal, hogy bebizonyítsa, a félreértett mentális betegségektől való rettegés miként járult hozzá az alaptalan hisztériához és a boszorkányüldözéshez. A Boszorkányok korának legnagyobb költségvetésű skandináv filmje volt, aminek hatása A texasi láncfűrészes mészárlástól kezdve Az ördögűzőn át napjaink olyan okkultista horrorfilmjeiben is kimutatható, mint a The Lords of Salem.


Boszorkányt vettem feleségül (I Married A Witch, 1942)

A negyvenes évek felkapott hollywoodi színésznője, Veronica Lake játssza a 17. századi boszorkányt René Clair filmjében, akit a salemi boszorkányperek idején végeznek ki apjával együtt, ám máglyahalála előtt még elátkozza Wooley inkvizítort és utódait. Több mint kétszáz év asztrális fogság után Jennifer az apjával együtt újra alakot ölt, hogy beteljesítsék az átkot az őket kivégző férfi leszármazottján. Wallace Wooley (Fredric March) kormányzójelölt éppen házasodni készül, menyasszonya a csinos Estelle (Susan Hayword), ám a boszorkányok cseles tervébe hiba csúszik: Jennifer ugyanis váratlanul beleszeret Wooley-ba.



René Clair fantasztikus elemekkel dúsította a romantikus komédiát, a remek alakításokon túl az ügyes forgatókönyv is emlékezetessé teszi a filmet, aminek megírásába Dalton Trumbo is besegített. A Boszorkányt vettem feleségül vicces jelenetei a helyzetkomikumból adódó humorra épülnek, a némafilmkorszakban indult francia rendező élénk fantáziával ábrázolja az alakváltó boszorkányok mágikus praktikáit, fekete-fehér filmje pedig ma is könnyed és szórakoztató élményt nyújt.


A démon maszkja (La maschera del demonio, 1960)

Mario Bava mívesen kivitelezett és sűrű atmoszférájú gótikus horrorfilmet rendezett a bosszúálló boszorkány történetéből, aminek eleganciája a Universal stúdió harmincas években gyártott horrorfilmjeit (Dracula, Frankenstein) idézi. Mario Bava már majdnem ötvenéves volt, amikor ezzel az egyszerre kifinomult és brutális remekművével rendezőként is bemutatkozott. A démon maszkja Tim Burton kedvenc horrorfilmje, hatása pedig nemcsak Az Álmosvölgy legendáján, hanem többek között Francis Ford Coppola 1992-es barokkos Dracula-feldolgozásában is tetten érhető.


black sunday

A filmet Black Sunday címen forgalmazták a nemzetközi piacon


Mario Bava meglehetősen lazán kezelte Nyikolaj Vasziljevics Gogol 1865-os Vij című novelláját, amit Szerb Antal „a világirodalom egyik leghatásosabb kísértetnovellájának” nevezett. Ráadásul csavart is egyet az alaphelyzeten, hiszen a kétszáz év után szeretőjével együtt a sírból feltámadt csábító asszony nemcsak boszorkány, hanem vámpír is, aki nem kevésbé gyönyörű leszármazottjának a testét szeretné megszállni a halhatatlanság reményében. Bava a Life magazin fotósorozatán figyelt fel Barbara Steele-re, akire aztán a kettős szerepet bízta, a film kirobbanó sikerének köszönhetően az az angol színésznő pedig rövidesen a hatvanas évek olasz gótikus horrorfilmjeinek körülrajongott sztárja lett.



A Moldáviában játszódó A démon maszkja igazi stílusbravúr vizuális szempontból, Mario Bava operatőrként is remekelt. Hipnotikus ritmusú, művészien megkomponált felvételeiből szinte tapinthatóan árad az ódon légkör, miközben kamerájával ráérősen bejárja a ködös temetőket, titkos folyósokat és ősi kriptákat. Bava különösen nagy hangsúlyt fektetett a fény-árnyékkal való intenzív játékra, monokróm képeit pedig átitatja az álomszerű és fenyegető aura. De zsigeri borzalmakból sincs hiány, a film például rögtön egy brutális kivégzéssel indul, ahol a hóhér egy óriási kalapáccsal szögekkel kibélelt maszkot szögez a halálra ítélt boszorkány koponyájához.


Ördögök (The Devils, 1971)

Ken Russellt harmadik rendezése, az 1969-es Szerelmes asszonyok (Women in Love) tette világhírűvé. Leghírhedtebb filmje a két évvel később bemutatott Ördögök, ami Aldous Huxley 1953-as Loudun ördögei című regényének vakmerő adaptációja. A túláradó és provokatív alkotásairól elhíresült brit rendező a 17. század elején élt Urbain Grandier (Oliver Reed) nevű szabadelvű katolikus pap bukását dolgozta fel, akit boszorkánysággal vádolt meg az egyik érte titokban bolonduló púpos apáca, Johanna (Vanessa Redgrave), miután a férfi visszautasította közeledését. Grandier szembeszállt a korrupt egyházzal, bukását nem kerülhette el. A koncepciós per során azzal vádolták meg, hogy az ördöggel cimborál, és az ő démoni munkálkodásának eredménye a zárda apácáin elhatalmasodó őrület, ezért máglyahalálra ítélték.



Ebből a szerteágazó és tanulságos történetből Ken Russell egy öntörvényű és látomásos történelmi horrorfilmet rendezett. Merész narratívájú, pszichedelikus középkori víziója tele van meztelenséggel, erőszakkal és más tabudöntögető jelenetekkel, amelyekben a vallásos jelképeket elfojtott nemi vágyak, erotikus fantáziák és bizarr perverziók szennyezik be. Russellnek semmi sem szent, hiszen Johanna egyik látomásában például a keresztről levett Jézusként megjelenő Grandier sebes testét csókolgatja érzékien, a zárdában fokozatosan elszabaduló karneváli téboly tetőpontján az eksztatikusan őrjöngő apácák pedig ledobálják magukról ruháikat, majd kicsavarodott testtel egy olyan infernális bacchanáliába kezdenek, amiben fontos szerephez jutnak a maszturbációhoz használt keresztek és fallikus gyertyák is.


Ken Russel, The Devils


Az ilyen és ehhez hasonló, blaszfémiába hajló hallucinogén jelenetekkel sikerült is kiakasztani Russellnek a korabeli közönséget, a katolikus egyházat és a korhatár-besorolási bizottságok tagjait, akik a legmagasabb, X kategóriába sorolták Russell merészségét. Ennek eredményeként az Ördögöket szanaszét vágták. Reed és Redgrave erőteljes színészi alakítása, illetve az egyre őrültebben kavargó és szinte észrevétlenül egymásba úszó hallucinációk mellett a Derek Jarman által tervezett fehér város már-már futurisztikus díszletei is felejthetetlenek, amelyek a példázatos történet helyszínéül szolgálnak.


Sóhajok (Suspiria, 1977)

Dario Argento emlékezetes giallókkal (Kristálytollú madár, Mélyvörös) alapozta meg hírnevét a hetvenes évek első felében. Pályafutásának legékesebb darabja azonban a Sóhajok, amiben egy amerikai diáklány egy nagy múltú és boszorkányok vezette német balettakadémia gyanútlan növendékeként kerül a borzalmak középpontjába. A homályos történet kibontása helyett Argento a mágikus erejű képi világra helyezte a hangsúlyt gótikus horrorfilmjében, ami vizuális szempontból a műfaj egyik kultikus rajongással övezett csúcsteljesítménye lett.



Argento szuggesztív összművészeti támadást intéz az érzékeink ellen, filmjének artisztikusan megkomponált látványvilágát élénken vibráló színkavalkád és lenyűgöző kameratechnika jellemzi. A Sóhajok hihetetlenül intenzív és felfokozott mozgóképes lidércnyomás: szokatlanul hosszú követőfelvételek, szürreális sokkhatások és kísérteties hangeffektek szegélyezik ezt a felejthetetlen utazást (a film ráadásul elképesztően brutális is), de az egyedülálló audiovizuális élmény megteremtésében kulcsszerep jut a Goblin ördögi kántálásokkal teli, démonian csilingelő filmzenéjének is.


Boszorkányok (The Witches, 1990)

Nicolas Roeg a hetvenes évek egyik legeredetibb szerzői filmeseként futott be, akinek nevéhez ebből az évtizedből olyan különleges kultuszfilmek fűződnek, mint a Vándorrege (Walkabout), a Ne nézz vissza! (Don’t Look Now) vagy A földre pottyant férfi (The Man Who Fell to Earth). Roeg nyolcvanas években készült filmjei már nem lettek olyan jók, ám az idősödő brit rendező 1990-ben még egyszer megvillant, amikor filmre vitte Roald Dahl 1983-as Boszorkányok című népszerű gyerekkönyvét.


The Witches


Roeg egyszerre bájos és hátborzongató adaptációt készített ebből a felnőttek és gyerekek számára egyaránt izgalmas históriából, aminek főszereplője egy árván maradt kisfiú és a nagymamája. Pechjükre egy olyan szállodában vesznek ki szobát, ahol boszorkányok éppen arról tartanak nagygyűlést, hogy miként pusztítsák el a bolygó összes gyermekét. Angelica Huston brillírozik a gonosz főboszorkány szerepében, a leskelődő Lucast azonban hiába változtatja egérré, mert a kisfiú még ekkor sem adja fel a küzdelmet, hogy megállítsa a banyák népes seregét, akik ügyesen álcázzák magukat. „Az igazi boszorkányok hétköznapi ruhákat hordanak, és nagyon hasonlítanak a hétköznapi nőkhöz. Hétköznapi házakban élnek, és hétköznapi állásuk van. Ezért olyan nehéz nyakon csípni őket” – írja róluk Dahl, és éppen ezért olyan sokkoló még mai szemmel nézve is az a jelenet, amikor a nagyteremben váratlanul megmutatják igazi arcukat. Angelica Huston rémisztő álarca (ld. nyitóképünket) és Jim Henson, a Muppet-show atyjának cége által készített bábok egy egész generáció rémálmait alapozták meg.


Ideglelés (The Blair Witch Project, 1999)

„1994 októberében eltűnt három filmfőiskolás a marylandi Burkittsville melletti erdőben, ahol egy dokumentumfilmet forgattak. Egy év múlva előkerült a felvett anyag.” Ezekkel a szenvtelen és tárgyilagos sorokkal kezdődik minden idők egyik legsikeresebb független filmje, aminek úttörő erényeit a manapság futószalagon érkező found footage horrorfilmek szürke áradata csak erősíti. A fiatalok a blairi boszorkány több száz éves legendájának akarnak utánajárni, aki állítólag azóta is ott kísért a közeli erdőkben – a rendezők, Daniel Myrick és Eduardo Sánchez legnyugtalanítóbb húzása pedig éppen az, hogy bár az aggasztó ördögi jelek egyre sokasodnak, a boszorkányt egyszer sem mutatják meg teljes valójában.



A helyi lakosok elmondása alapján azonban így is éppen elég ijesztő képet festhetünk róla. Az egyikük egy negyvenes évekbeli gyerekgyilkosról mesél nekik, aki kettesével vitte le a gyerekeket a pincébe, ahol az egyiket a sarok felé fordította, a másikat pedig megölte. Ez az elkövető később azt állította, hogy egy 18. századi boszorkány kísértete miatt ölte meg a hét gyermeket, aki megszállta az erdei házát és ott zaklatta. Egy zavarodott öregasszony azt mondja nekik, hogy kislánykorában találkozott a boszorkánnyal, akinek egész testét fekete lószőr borította, egy másik szemtanú beszámolója szerint pedig a boszorkány lába sosem érte a földet.



Ezekkel az ijesztő szóbeszédekkel a készítők már önmagában is elég hatásosan megalapozták a fiatalokra váró erdei tortúra frusztrált hangulatát, ám még ennél is hajmeresztőbbek az útjukat szegélyező baljós és ismeretlen eredetű jelek. Gyanús kőhalmok a sátruk körül, a fák ágain lógó, botokból készült emberszerű figurák, a magára hagyott felszerelésüket beborító zselés trutymó, illetve a fináléban megtalált romos ház falának okkult rúnái és a gyerekek apró tenyérnyomai – ezek a rémisztő elemek félelmetesebbek bármilyen szörnynél vagy maszkos gyilkosnál. Az Ideglelés éppen azért képes kiváltani belőlünk a mai napig elemi erejű rettegést, mert az ismeretlentől, a sötéttől, a természetellenes hangoktól és más jelenségektől való ősi félelmeinkre épít, továbbá mert a készítők hagyják, hogy a képzeletünk népesítse be helyettük a burkittsville-i erdőt.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!