Negyvenévente készül jó film az újságírásról. Most itt van egy megint

-

Néhány elszánt riporter szembeszáll a pedofil papoknak falazó egyházzal, és győz. Az utóbbi évtizedek legjobb újságírós filmje ennek a történetét meséli el egyszerre hitelesen és inspirálóan. A Direkt36 tényfeltáró központ szerkesztőjének kritikája a hat Oscar-díjra jelölt Spotlightról.


Egy anekdota szerint a múlt század második felének egyik legendás amerikai színésze, Jason Robards majdnem visszaadta élete talán leghíresebb filmszerepét. Egy újság főszerkesztőjének eljátszására kérték fel, de a forgatókönyv elolvasása után azzal ment vissza a rendezőhöz, hogy ő ezt nem tudja vállalni. Állítólag Robardsnak az volt baja, hogy a főszerkesztő nem csinál semmi mást a filmben, csak fel-alá járkál a szerkesztőségben, és azt kiabálja, hogy „hol van a kibaszott sztori?”

Robards végül elvállalta a szerepet, és Oscar-díjat is kapott érte.

A film épp negyven évvel ezelőtt került a mozikba, és a modern kori újságírás történetének legkomolyabb teljesítményét – a Watergate-botrány feltárását – mutatta be. Robards játszotta Ben Bradleet, a Washington Post valóban sokat káromkodó, de ettől még zseniális főszerkesztőjét, aki mesteri módon vezényelte le azoknak a korrupciós ügyeknek a feltárását, amely aztán Richard Nixon elnök bukásához vezetett. Az elnök embereit (amely az azonos című, szintén kiváló könyv alapján készült) máig a legjobb újságírós filmek között tartják számon, amely az Egyesült Államokban – és talán a világ más részein is – fiatalok tömegeit inspirálta arra, hogy ezt az egyébként valóban szép hivatást válasszák maguknak.


Dustin Hoffman és Robert Redford az 1976-os Az elnök embereiben


Később is készültek persze az újságírásról szóló vagy újságíró szereplőket felvonultató filmek, de valahogy mindegyiknek megvolt a maga szépséghibája. Vagy túlmisztifikálta az újságírókat (én is bírtam Mikael Blomkvistet a Millennium-könyvekben és -filmekben, de a tényfeltáró újságírók élete – sajnos – nem olyan, mint James Bondé), vagy pedig inkább az iparágon belüli korrupcióról (Bennfentes), illetve tragédiába hajló szakmai-etikai vétségekről (Hazugsággyáros vagy Jobb, ha hallgatsz) szóltak. Közben olyan filmek nem nagyon készültek, amelyek egyszerre mutatnák be hitelesen és inspirálóan az újságírást.

Most szerencsére megint van egy ilyen film. Ez a Spotlight, amely arról szól, hogy miként tárta fel a Boston Globe nevű újság azt, hogy a helyi katolikus egyház évtizedek óta szemet huny a pedofil papok által elkövetett molesztálások és zaklatások felett. Túlzás nélkül mondható, hogy a cikkekből világra szóló botrány lett, utána ugyanis egy sor más városban és országban derült fény hasonló visszaélésekre. Nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy voltak papok, akik megerőszakoltak vagy molesztáltak gyerekeket, hanem az is, hogy az egyházi vezetők erről tudtak, de mégsem tettek semmit.


Spotlight


A Globe által feltárt esetek között volt olyan, amikor egy papot évtizedeken át helyezgettek át újabb és újabb városokba. Amikor az egyik gyülekezetben panaszt tettek ellene a szülők, akkor átvezényelték egy másikba. Aztán amikor ott is kiderült, hogy gyerekeket molesztált, akkor megint új közösséget kerestek neki. Bár az egyházi vezetőket az alacsonyabb rangú papok is figyelmeztették arra, hogy milyen veszélyt jelent a pedofil atya, ők fülük botját sem mozdították.

Így első hallásra hihetetlennek tűnik, hogy ezt ilyen hosszú ideig észrevétlenül tudták csinálni, pedig ez történt. A molesztáló papok általában szegény sorból származó vagy problémás hátterű gyerekeket szemeltek ki maguknak, akiknek a hozzátartozóit a nagy tekintélyű egyház jogászai könnyedén meggyőzték arról, hogy ne vigyék nyilvánosság elé az ügyüket. („Persze, ez csúnya dolog, de hát olyan sok jót tesz az egyház” – mondogatták nekik.) Cinkosként viselkedtek a nyomozó hatóságok is, amelyek még nyilvános iratokat is eltüntettek, nehogy véletlenül fény derüljön az egyház számára kínos esetekre.


A Spotlight-csapat a filmben


A hallgatásnak és titkolózásnak ezt a vastag falát törte át a Boston Globe Spotlight (Reflektorfény) nevű tényfeltáró csapata. Ez a teljesítmény már csak azért is csodálatra méltó, mert a 2000-es évek elején már javában zajlott a nyomtatott sajtó mélyrepülése, és emiatt sok lapnál visszaesett a sok időt és energiát felemésztő tényfeltáró munka. A Globe azonban a nehézségek ellenére sem adta fel ezt a közszolgálatilag fontos küldetést, a pedofil papok ügyének feltárását pedig olyan profin hajtották végre, hogy azt tanítani kellene minden újságíróiskolában és szerkesztőségben.

A tényfeltáró újságírói arzenál minden fegyverét bevetették: végigböngészték az archívumokat, adatbázist építettek, összefüggéseket kerestek, és közben fáradhatatlanul faggatták azokat, akik akár csak a legapróbb információt is tudhatták az ügyről. Volt, akinél empátiával értek célt. Volt, akinél finom, de határozott fenyegetéssel. És volt, akinél egyszerűen azzal, hogy kitartóan mentek vissza hozzá újra és újra. Így jutottak el végül azokhoz a dokumentumokhoz, amelyek kétséget kizáróan bizonyították, hogy az egyházi vezetők és cinkosaik egy romlott rendszert működtetnek.



Ez a folyamat a valóságban sokszor unalmasnak látszik kívülről. Elvégre nem túl akciódús látvány az, ha egy újságíró napokig görnyed egy Excel-tábla felett, vagy órákat álldogál egy ház előtt, hogy elcsípjen valakit. Ahogy egy külső szemlélőt az sem feltétlenül ragad magával, ha azt hallgatja, hogy egy tényfeltáró újságíró apró, látszólag lényegtelennek tűnő részleteken rugózik órákon át az interjúalanyával egy háttérbeszélgetésen.

Ez mind igaz, de közben a nyomozást végző újságíró számára ez a kívülről unalmasnak tűnő folyamat egy szellemileg rendkívül izgalmas utazás. Az újabb és újabb akadályok legyőzése közben ugyanis kikerekedik előtte egy érdekes és fontos történet, amelyet ő fog először elmondani az embereknek. Az újságírók számára ennek a pontnak az elérése adja talán a legnagyobb szakmai boldogságot.



A Spotlight egyik legnagyobb erénye, hogy ezt az izgalmas belső utazást tudja nemcsak átélhetően, hanem hitelesen is bemutatni. Persze könnyű dolguk volt, mert filmbe sűrítve nyilván sokkal drámaibban hat egy több hónapos munkafolyamat, de itt nincsenek feleslegesen feltupírozott jelenetek, mint más újságírós filmekben. (Nagyon jól szórakoztam például azon, amikor A dolgok állásában a Russell Crowe által alakított újságíró néhány óra alatt összerittyent egy elég komplex tényfeltáró cikket, és aztán hatásvadász zenére, a kollégái csodáló tekintete által kísérve kivonul a szerkesztőségből, miközben a szöveg szerkesztetlenül megy a nyomdába. Már csak naplemente kellett volna, de azt végképp nehéz lett volna megmagyarázni az éjszakai lapzárta mellett.)

A Spotlight azért is hiteles, mert megmutatja, hogy a tényfeltáró újságírás csapatmunka. A film épp ezért furcsa is egy kicsit, mert nincs egyetlen hőse, hanem a tényfeltáró rovat tagjai és az ő munkájukat egyengető szerkesztők állnak a középpontban. Számomra mégis van valaki, aki kiemelkedik közülük, még ha amúgy viszonylag keveset is szerepel a filmben.


Spotlight

Liev Schreiber mint Marty Baron


A nyomozói munka megindulásához szükség volt egy kezdő lökésre, amelyet a városba frissen érkezett új főszerkesztő, Marty Baron adott meg. Ő volt az, aki abszolút kívülállóként (nemcsak hogy zsidóként lett a katolikus város lapjának újságírója, de még a baseball sem érdekelte) felfigyelt egy véleménycikkben elejtett megjegyzésre, majd annak alapján elkezdett kérdéseket feltenni a szerkesztőség tagjainak, és végül meggyőzte az először vonakodó kollégáit, hogy rá kell feküdni erre a történetre.

Baron jelenleg a Washington Post főszerkesztője, ahol, ha nagyon felületesen is, de valamennyire sikerült megismernem. Barátságos, halk szavú és végtelenül higgadt ember, akin azonban érződik egyfajta acélos elszántság, ami egyszerre inspiráló és tekintélyt parancsoló. A Spotlightban őt alakító Liev Schreiber tökéletesen adja vissza ezt a nyugodt erőt sugárzó figurát, aki úgy viszi végig az akaratát minden belső és külső nyomással szemben, hogy közben egyszer sem emeli fel a hangját.

Amivel bizonyította azt is, hogy akkor is lehet valaki zseniális szerkesztő, ha nem kiabálja folyton, hogy „hol van a kibaszott sztori?”


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!