Ne mondd, hogy ezután nem dugnál Shia LaBeouffal!

Forrás: AFP

-

A cannes-i versenyprogram mindkét brit filmje kellemes meglepetést okozott: Ken Loach, akit már rég leírtunk, újra formában van, Andrea Arnold pedig bebizonyította, hogy az amerikai tinik lelkét épp olyan jól érti, mint az angolokét.


Háromszor sírtam

Akkor lett elegem Ken Loachból, amikor 2006-ban megnyerte Cannes-ban az Arany Pálmát Felkavar a szél című, rémesen didaktikus filmjével, ami nyilvánvalóan nem művészi értékeivel, hanem politikai üzenetével érdemelte ki a díjat. Akkor nagyjából letettem Loachról, akinek a korábbi, az angol munkásosztály problémáit hitelesen és nyersen bemutató filmjeit egyébként nagyra becsülöm. Külön bosszantó, hogy azok közé a rendezők közé tartozik, akik bérlettel járnak a fesztiválra: ha van új filmje, automatikusan bekerül a versenybe. Mindennek a tetejébe Loach előző filmje után bejelentette a visszavonulását, szóval nem én voltam az egyetlen újságíró, aki fáradtan sóhajtott, amikor kiderült, hogy idén mégis visszatér Cannes-ba.


Hayley Squires és Dave Johns az I, Daniel Blake című filmben


Igazság szerint meg sem akartam nézni I, Daniel Blake című filmjét, de az első vetítés után több Loach-szkeptikustól is hallottam, hogy ez most jól sikerült, ezért beültem a pótvetítésre. És lám: visszatért a régi Loach, aki még mindig úgy tudja elmesélni egy állástalan, szívrohamon átesett ács kálváriáját a különböző munkaközvetítő és segélyező intézmények bürokratikus, embertelen rendszerében, hogy a végén szipogva távozik a közönség fele. Ha újat nem is hoz a Dave Johns megrendítő alakítását középpontjába állító film, olyan életszerűen idéz meg egy közeget és olyan erős empátiára készteti nézőjét a bemutatott szerencsétlen sorsok iránt, hogy képtelenség lenne kivonni magunkat a hatása alól.


I, Daniel Blake


A csempészcipővel seftelő suhancok, a kétgyerekes egyedülálló anya, aki szédeleg az éhségtől, mert már csak a gyerekeinek ad enni, és persze Daniel Blake, a rendszerrel szembeszálló és óhatatlanul elbukó kisember – borzongatók ezeknek az utcára kerüléstől egy hajszálra levő embereknek a mindennapi küzdelmei, és hogy mindez Angliában történik, és tudjuk, hogy tényleg így történik. A keményebbek lehet, hogy megússzák egy sírással.


Ilyen szabad még sosem voltál

Eddig minden kiváló volt, amit Andrea Arnold csinált (Akvárium, Red Road, Üvöltő szelek), de American Honey című új filmje kapcsán felmerült a kérdés, hogy a korábban nagyon brit világokat bemutató rendező képes lesz-e megtartani a saját hangját, ha Amerikában forgat, és az sem ígért sok jót, hogy tinikről szóló road movie 2 óra 42 perces – ez nem az a műfaj, ami általában indokolja az ilyen terjedelmes játékidőt. De fölöslegesnek bizonyultak az aggodalmak: az American Honey hangulatfilm, ami vagy beszippantja az embert az elején, vagy nem, de ha igen, akkor végig visz magával.

A sztori elég minimális: van egy Star nevű, gyönyörű tinilány, aki szétesett családdal, valaki más két gyerekéről gondoskodva, majdnem a létminimumom tengődik, amikor az utcán meglát egy Jake nevű suttyót (Shia LaBeouf), aki annyira vonzza, hogy hirtelen eldönti, lepasszolja a gyerekeket, és Jake magazin-előfizetésekkel házaló, szedett-vedett bandájával tart. Érdekes persze, hogy hogyan alakul Star és Jake kapcsolata – és kapunk tőlük egy lélegzetelállítóan erotikus, naturalisztikus szexjelenetet –, de ez nem egy konvencionális szerelmi történet, hanem egy életérzés ábrázolása, és végül Arnoldnak lett igaza: el kell tölteni három órát ezekkel a srácokkal, hogy igazán alámerüljünk a világukba.


Sasha Lane az American Honey című filmben


A 4:3-as képaránnyal beszűkített látótér, a kézikamera, a lepusztult városi terek érzékletes ábrázolása, és a film előrehaladtával egyre videoklipszerűbben használt (olyan értelemben, hogy a végén már a képek festik alá a zenét és nem fordítva), sok-sok hiphopot és egy kis Rihannát is felvonultató, szinte folyamatosan szóló zene mind kulcsfontosságú a hangulat megteremtésében, de a legfontosabbak mégiscsak az arcok. Arnold már az Akváriummal bizonyította, hogy kiváló érzéke van a karizmatikus amatőrök felfedezéséhez: annak a főszereplőnőjét egy vonatállomáson látta meg, ahogyan a pasijával üvöltözött, és tudta, hogy ez az a karakter, akit keres. Most nehezebb dolga volt, mert egy egész csapatnyi kallódó fiatalt kellett összehoznia, de sikerült neki.


American Honey


A sármos, robbanékony csavargót remekül hozó LaBeouf és a falkavezér Krystalt alakító, szintén emlékezetes Riley Keough mellett amatőrök, illetve kezdő színészek alkotják a bandát, mégpedig olyanok, akiket nem lehet elfelejteni. Többségüknek csak egészen kevés játékidő jut, mégis a tekintetükben, az ízléstelen ruháikban, tetkóikban, mozgásukban és hanghordozásukban kiforrott, egész figurákat hordoznak, érezzük a múltjukat, a fájdalmaikat, a vágyaikat, pedig alig tudunk meg róluk valamit. Valószínűleg többé-kevésbé saját magukat alakítják. A Start játszó Sasha Lane-ről pedig egyrészt nem tudjuk levenni a szemünk, annyira szép, másrészt ő is tökéletes kis univerzum, vad és szeretetéhes, éretlen, okos, felelőtlen tinilány, aki nem adja fel egykönnyen. Drukkolunk neki nagyon.

De végső soron ez nemcsak Star története, hanem mindenkié, aki meg akarja élni a konvencióktól és józan megfontolásoktól mentes szabadságot, azt az érzést, amikor a nyári éjszakában a kocsiból kihajolva fújja az ember haját a meleg szél, szól a zene és szerelmesek vagyunk az életbe.