Ne hagyd, hogy egy sármos pszichopata kicsináljon!

Forrás: 20th Century Fox

-

Mindenki ismeri a filmekből a sorozatgyilkost, aki ártatlan báránynak tűnik és a csalót, akire örömmel rábíznánk az összes pénzünket. Ők és a hozzájuk hasonló figurák olyan erkölcsi érzéket és empátiát nélkülöző, manipulatív pszichopaták, akik elég intelligensek és körmönfontak ahhoz, hogy elhitessék környezetükkel, hogy normálisak. Izgalmas kettősségük miatt imádják őket a forgatókönyvírók, de persze a valóságban is léteznek, csak általában nem ennyire szélsőséges alakban. A héten bemutatott Az én szerelmem című francia filmben éppen egy ilyen nagyon is életszerű, nárcisztikus pasi bukkan fel, róla jutott eszünkbe, hogy összeszedjük az olyan emlékezetes pszichopatákat a filmekből, akiknek nagyon könnyű bedőlni.


Az én szerelmem (Mon roi, 2015)

Vincent Cassel szinte mindig „sármos rosszfiú”-t játszik, ez passzol az alkatához, ha néha már kissé unalmas is. Maiwenn (Színésznők bálja, Polisse) filmjében alkalma nyílik a végletekig pörgetni ezt a figurát: egy olyan életet habzsoló, magával ragadó pasit alakít, akibe nyilvánvalóan lehetetlen nem belehabarodni, és aki nyilvánvalóan tönkreteszi a nőt, akivel van. Mindenki ismeri ezt a típust: akivel az élet szórakoztatóbb, a szex jobb, a hétköznapok színesebbek, aki mellett mindig ott akar lenni az ember, mert a legizgalmasabb dolgok mindig ott történnek, ahol ő van. Minden és mindenki más egy kicsit szürkébbnek és egyhangúbbnak tűnik, mióta ő felbukkant a színen.



Naná, hogy a komoly Tony (Emmanuelle Bercot) is örömmel hajítja sutba megfontoltságát és ugrik fejest Georgio (Cassel) ellenállhatatlan és addiktív világába, a probléma csak az, hogy a nárcisztikus, kötődési zavaros és empátiahiányos pasi leginkább saját magát szereti szórakoztatni, az csak ennek mellékterméke, hogy közben a nő is jól érzi magát – legalábbis, amíg fel nem bukkannak a színen a további nők és egyéb problémák. Cassel és Bercot improvizatív játéka nagyon természetes, és teljesen átélhetővé teszi, hogy az amúgy racionális nő minden észérvvel szembemenve miért választja újra és újra ezt a fickót. Ennek a borostás arcélnek persze ki tudna ellenállni?


A tehetséges Mr. Ripley (The Talented Mr. Ripley, 1999)

A Patricia Highsmith-regény alapján készült Anthony Minghella-filmben az a legremekebb, ahogyan eléri, hogy a főhős iránti szimpátiánk és antipátiánk hullámozzon: elnézőek vagyunk a New York-i sznobok közt boldogulni próbáló, lesajnált Tom Ripley-vel, hogy kihasználja a helyzetet, amikor összetévesztik egy volt princetoni diákkal, de azért, amikor kinyírja Jude Law-t, azt kicsit már túlzásnak tartjuk, akármekkora beképzelt köcsög volt is.



Ripley-ből fokozatosan, a körülmények hatására bújik elő az amorális pszichopata, és szinte ő maga is szomorúan csodálkozik rá, hogy nem okoz számára különösebb nehézséget eltenni láb alól azokat, akik lebuktathatnák egyre bonyolódó hazugságai miatt. Zseniális húzás volt a főszerepre az akkoriban még kifejezetten kölyökképű, éppen sztárrá vált Matt Damont szerződtetni, aki korábban csak pozitív figurákat játszott – ez csak fokozta a nézői ambivalenciát, mert egyszerűen nem akartuk elfogadni, hogy most hirtelen utálnunk kellene őt.


Tőzsdecápák (Wall Street, 1987)

Hogy a kapzsiságot éltető Gordon Gekko mennyire elragadó figura, arra valós hatása a legékesebb bizonyíték: Michael Douglas újra és újra megütközve tapasztalta, hogy a Tőzsdecápák bemutatása után hosszú évekkel is vadidegenek mentek oda hozzá azzal, hogy a film és figurája hatására lettek brókerek. Az, hogy a Wall Street-i nagymenő nemcsak erkölcstelen és szívtelen, és a film végén az is egyértelműen kiderül, hogy lecsukják bennfentes kereskedelem miatt, úgy tűnik, a nézők egy részében nem hagyott mély nyomot, annyira elbűvölte őket Gekko.



A hátranyalt hajú, hózentrógeres figura nem egyszerűen attól menő, hogy sok pénze van és már akkor (téglanagyságú) mobillal mászkált az óceánparton, amikor a legtöbben még örültek, ha szert tettek egy VHS-lejátszóra. Sokkal imponálóbb, hogy amikor lehengerlő szövegét hallgatjuk, úgy érezzük, egy kicsit mi is bepillantást nyerünk a kapitalizmus működésének műhelytitkaiba, és hogy látjuk, ördögi bábosként mozgatja a szálakat a háttérből. Természetesen, aki tanoncává szegődik, az a saját kárán fogja megtanulni, mennyire érdemes hinni ennek a kígyónak.


Legbelső félelem (Primal Fear, 1996)

Edward Norton legelső filmszerepe volt Aaronnak, egy pap meggyilkolásával gyanúsított ministránsfiúnak a megformálása, amivel rögtön berobbant a köztudatba és egy Oscar-jelölést is szerzett. Gregory Hoblit csavaros thrillerében valóban nagyot alakít, amit nehéz spoilerek nélkül ecsetelni, úgyhogy, aki netán még nem látta a filmet, ne feltétlenül olvasson tovább.



Norton ártatlan napközis feje ideális volt ehhez a szerephez, mert annál jobban meglepődtünk, amikor a dadogós, szívbemarkoló Aaronból előtört a másik énje, az agresszív, félelmetes Roy, majd a fináléban Richard Gere-rel együtt mi is úgy éreztük, hogy gyomorszájon vágott minket, amikor kiderült, hogy nincs is többszörös személyisége, az egészet csak megjátszotta a pszichopata állat. Persze, ha valakinek a tetteire könnyű felmentést találni, az ő: a traumák, amelyeken átesett, legalábbis részben megmagyarázzák Roy létezését. Nortont pedig azóta imádjuk, hogy így megvezetett minket.


The Master (2012)

A zseniális Philip Seymour Hoffman bárkit és bármit el tudott játszani, de legyünk őszinték: először a paraarcok ugranak be róla. Úgy tűnhet, Paul Thomas Anderson monumentális filmjében a híveit manipuláló, bort ivó és vizet prédikáló, álságos vallási vezető sokszor látott figuráját alakítja, de persze ennél bonyolultabb a helyzet. A részben a szcientológia alapítójáról, L. Ron Hubbardról mintázott figura nemcsak mások hülyítésének, hanem az önámításnak is nagymestere: tényleg elhiszi magáról, hogy szinte mindenhez ért (íróként, orvosként, atomfizikusként és elméleti filozófusként mutatkozik be), és az emberiség javát szolgálja, miközben valójában egy komplexusokkal teli, súlyosan sérült ember.



Az rögtön világos, hogy karizmájával és álintellektuális halandzsájával szinte bármire rá tudja venni könnyen befolyásolható követőit, és még a szabadságához foggal-körömmel ragaszkodó, igába hajthatatlan ösztönlény Joaquin Phoenixre is hatással van – ha megtörni nem is tudná soha. És bár Phoenix figuráját veszélyes démonok kínozzák, a film pozitív főhőse mégiscsak ő, a racionalizálás és intellektualizálás, mások és magunk szellemi elnyomása nem győzedelmeskedhet a tomboló vágyak felett.


Férfitársaságban (In the Company of Men, 1997)

Aaron Eckhart filmszínészi karrierjét meghatározta, hogy Neil LaBute Férfitársaságban című filmjében ismerte meg a világ: ha egy sima modorú, az emberek bizalmába könnyen beférkőző erkölcstelen férget kell alakítani, általában őt hívják. LaBute kedvenc témája a férfi-nő viszony, amit kíméletlen őszinteséggel és cinizmusba hajló, mély emberismerettel hajlamos csatamezőként ábrázolni: romantika helyett tőle általában hatalmi harcokat kapunk. A Férfitársaságban ezen belül is az érzelmi manipulációról szól, és arról, hogy ezzel hogyan lehet szimbolikusan leigázni a másik embert.



Eckhart figurája egy jóképű, magabiztos menedzser, aki belerángatja a kollégáját egy védtelen nő kicsinálásába, de slusszpoénként kiderül, hogy az undorító machinációk elsődleges célpontja valójában a kolléga volt. Talán ez a figura áll a legközelebb ahhoz a hétköznapi pszichopatához, akit mindannyian ismerünk: ő a kétszínű, törtető kolléga és a barátnőivel köcsög módon bánó jó pasi is, akivel, ha nem azonosítjuk be időben és távolítjuk el az életünkből, nagyon megszívhatjuk.



Muszáj még itt megemlíteni a Köszönjük, hogy rágyújtott! (Thank You for Smoking, 2005) című szuper kis szatírát is, amelyben Eckhart egy dohányipari lobbistát alakít, aki gátlástalanul agitálja a kisiskolásokat, és még egy rákos fiú társaságában is képes úgy csűrni-csavarni a dumáját, hogy a cigarettagyártók jöjjenek ki jól a dologból. Maga is bevallja, hogy foglalkozása „olyan erkölcsi rugalmasságot igényel, amellyel a legtöbb ember nem rendelkezik”.


A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street, 2013)

Az összes csaló brókert nem fogjuk itt felsorolni, de Jordan Belfort még befért ide Gordon Gekko mellé, egyrészt, mert eléggé különbözik tőle, másrészt, mert különösen izgalmassá teszi, hogy valós személy. Míg Gekko nagystílű, lehengerlő manipulátor, Belfort Martin Scorsese és Leonardo DiCaprio szatirikus interpretációjában még akkor is piti szélhámos marad, amikor a Földközi-tengert szeli a jachtján és kokainhegyeket tol fel az orrába.



Kisstílű csalásokkal alapozza meg a vagyonát, rommá töri a luxusautóját, mert túltolta a cuccot, és nem érez rá, hogy mikor kéne kiszállni ahhoz, hogy elkerülje a lebukást, szóval alapvetően szánalmas figura. Az erkölcsi érzék teljes hiánya és a pénzsóvárság persze közös benne és Gekkóban, de Belfortra sosem fogunk felnézni, ő csak az igazán ostobákat tudja behülyíteni a szövegével. Vagy mégsem? Ebben a vérfagyasztó videóban maga DiCaprio ajánlja a nézők figyelmébe az időközben motivációs előadóvá átvedlett Belfort turnéját.


Amerikai pszichó (American Psycho, 2000)

A „pszichopata” szóról sokaknak eleve ő ugrik be, természetesen nem hagyhatjuk ki Patrick Batemant. Még akkor sem, ha az olvasó/néző számára ő egy pillanatig sem tűnik sármosnak, hiszen hamar tudomást szerzünk énjének rettenetes ürességéről, amit márkás holmikkal, menő éttermekkel, gyenge popzenével és undorító, kegyetlen gyilkosságokkal próbál kitölteni.



Bret Easton Ellis regényében és a belőle készült Mary Harron-filmben ugyebár pont az a poén, hogy amíg mi elborzadunk, Bateman környezete nem hajlandó tudomást venni arról, amit művel, csakis a kisikált felszínt látják; hiába tesz végül még vallomást is, az ügyvédje azt hiszi, csak poénkodik. Azaz nem is Bateman a beteg, hanem az őt kitermelő, kívül csillogó, a mélyben rohadó kapitalizmus – az üzenet kicsit szájbarágós, de azért ebben a brutálisan humoros tálalásban nem hatástalan. Christian Bale pedig frenetikus a szerepben, és elsősorban a figurát iszonyú viccessé tevő alakításától válik a film sokkal élvezetesebbé, mint a könyv.


A vadász éjszakája (The Night of the Hunter, 1955)

Ezt a filmet mai szemmel meglehetősen nehéz komolyan venni: a klasszikus Hollywood minden jellegzetességét magán viseli a színészektől kezdve, akik úgy játszanak, mintha a telefonkönyvet próbálnák hangosan és érthetően felolvasni, a bántóan bevilágított díszleteken keresztül a szinte némafilmesen túljátszott gesztusokig. Oké, hogy szándékosan készült a német expresszionista filmek stílusában, de csak azoknak ajánljuk, akik az ilyesmit szeretik. Ugyanakkor antihőse, a Robert Mitchum által megformált Harry Powell annyira remek figura, hogy nem maradhatott ki.



Az egyik öklén „szeretet”, a másikon „gyűlölet” feliratú tetoválást viselő sorozatgyilkos pap a film elején egy új városkába érkezik azzal a céllal, hogy beférkőzzön egy özvegyasszony bizalmába, akinek a néhai férje valahol pénzt rejtett el. A helyiek rögtön a szívükbe zárják, csak az özvegy kisfia szagolja ki ösztönösen a hamisságot, az anyját azonban nem tudja megmenteni. Ha teljesen kielégítő lélektani magyarázatot nem is kapunk, kiderül, hogy Powell ellentmondásosan viszonyul a nőkhöz, akik vonzzák ugyan, de ezzel olyannyira nincs kibékülve, hogy inkább megöli őket. Valamilyen súlyos ödipális trauma állhat a háttérben, amit talán jobb is nem tudni.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!