Ne csak Hugh Grant szökdécseljen itt mindig! – 20 éves a Trainspotting

-

Az erkölcscsőszök majdnem eltemették, mégis villámgyorsan kultfilm lett belőle. De csupán ügyes Ponyvaregény-koppintás volt, vagy egy új filmes korszak hírnöke? Melyik számot nem ismernénk nélküle? Miért veszett össze utána Danny Boyle és Ewan McGregor? Áttekintjük a húszéves Trainspotting által befutott pályát és a film máig tartó hatásait.


Válaszd a jövőt! Válaszd az életet! De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet. Mást választottam. Hogy mi az oka? Nincs semmi oka. Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta?

Nincs olyan mozibajáró ember, akinek ne jelenne meg rögtön a lelki szemei előtt a kopasz, sovány, karikás szemű Ewan McGregor, ahogy a Lust for Life-ra eszeveszetten rohan az utcán, átesik egy autón, aztán a motorháztetőre támaszkodva a szélvédőn keresztül a szemünkbe néz, és beteg fejével ránk nevet.



Újranézve sincs benne semmi meglepő, hogy a bemutatása idején „a brit Ponyvaregény”-ként pozicionált Trainspotting rögtön kultfilm lett és pár évvel később megkapta a Brit Filmintézet 100 legjobb huszadik századi brit filmjének listáján a 10. helyet. Húsz év múltán teljesen evidens, hogy sokkal többről volt szó, mint hogy jól megragadta a Zeitgeistot, mondjuk csak ki szépen: a Trainspotting remekmű.


Cannes-ban robbant

Hogy milyen elsöprő hatása lesz, arról persze 1996. február 23-án Andrew Macdonald producernek még fogalma sem lehetett, aznap ő azon parázott, hogy a javarészt egy használaton kívüli cigarettagyárban forgatott, nem egészen 2 millió fontból készült kis filmjüket egy napon mutatják be Martin Scorsese Casinójával és Ang Lee Értelem és érzelemjével, és aligha fognak jól kijönni ebből a csatából. A Trainspotting végül 72 millió dollárt kaszált világszerte.


Ewan McGregor a Trainspottingban


De eleinte a rendező, Danny Boyle sem volt nyugodt, mert akadtak jó néhányan, akiknek az erkölcsi felháborodás volt az első reakciójuk a Trainspottingra, amelyben szerintük vonzó dolognak állították be a drogozást, és egy ideig fennállt a veszély, hogy a botrány elsodorja a filmet. Aztán szép lassan megszólaltak olyan menőnek számító véleményformálók – pl. Muriel Gray újságíró és a Pulp frontembere, Jarvis Cocker –, akik kiálltak a film mellett, és kezdett megváltozni a Trainspottingot övező hangulat.


Jonny Lee Miller mint Sick Boy a Trainspottingban


Mire '96 májusában egy cannes-i éjféli vetítésen (ezek nem feltétlenül éjfélkor vannak, de így nevezik azt a szekciót a fesztiválon, amelyikben rizikós rétegfilmeket vetítenek) a nemzetközi közönségnek is bemutatták a filmet, addigra azért már sejtették az alkotók, hogy nagy para nincs. Ezt bizonyítja az is, hogy egy privát gépen olyan arcokat repítettek a premierre, mint Damon Albarn és Noel Gallagher, és a '96-os fesztivál legemlékezetesebb buliját csapták másnap. Ezt az eseményt azóta is meghatározó pillanatként emlegetik a filmes sajtóban: hirtelen mindenki, aki ott volt, érezte, hogy a Trainspotting valami baromi nagy dolog lesz.



Nem értjük, de ez a legjobb dolog, amit valaha láttunk

A DVD-extrák közt megtekinthető azonnali reakciókban a valódiság emlegetése a közös. Toni Collette szerint a film „tökéletesen, nagyon hitelesen ragad meg valamit”, Gallagher „őszinte, igazi” filmnek nevezi, de megjegyzi, hogy nem biztos benne, hogy mond majd valamit a „középosztálybeli amerikaiaknak” is, akik ráadásul a párbeszédeket sem fogják érteni, hiszen „a felét én sem értettem”. (Ebben egyébként igaza lett, a híres amerikai kritikus, Stanley Kauffmann a kritikájában arra panaszkodott, hogy a Trainspottingot nézni olyan élmény, mint egy operát hallgatni a librettó ismerete nélkül.) De a legkirályabb megszólaló Albarn, aki szerint a Trainspotting „meg fogja nyitni a kaput egy csomó igazán jó brit film előtt, amik nem csak arról szólnak, hogy Hugh Grant felszökdécsel valami hegyre”.



Az alkotók viszont hárítják azt a sokat emlegetett tézist, hogy valamiféle brit filmes újhullámot indítottak volna be, és tény, hogy ennél azért bonyolultabb a dolog, a brit film 90-es évekbeli fellendülése egyrészt már korábban elkezdődött (sokan pont a '94-es Négy esküvő és egy temetésben szökdécselő Hugh Granthoz kötik), másrészt a Trainspotting sikerén felbuzduló fiatal filmeseknél talán még nagyobb szerepet játszottak benne gazdasági tényezők, például, hogy a '94-ben beindított Nemzeti Lottó elkezdte támogatni a brit filmgyártást.


A Trainspotting vagy a Sekély sírhant volt előbb?

Persze a Trainspotting se születhetett volna meg, ha ugyanaz a csapat – Danny Boyle, Andrew Macdonald és John Hodge, az orvosból lett forgatókönyvíró – előtte nem csinálja meg a még szerényebb költségvetésből, még rövidebb idő alatt forgatott Sekély sírhantot, amelyben Ewan McGregor az első rendes mozifilmszerepét alakította, és ami 1995 legsikeresebb brit filmje lett. Bár jó pár országban bemutatták még abban az évben, a világ nagy része akkoriban még nem értesült a létezéséről, az USA-ban például csak hat moziban adták a Sekély sírhantot. Magyarországon pedig nem meglepő módon csak a '96 októberében bemutatott Trainspotting sikere után, '97 tavaszán került a mozikba.


Ewan McGregor a Sekély sírhantban


A közepesen ismert filmes érdekességek közé tartozik, hogy az alkotók fejében egyébként a Trainspotting a Sekély sírhant előzményfilmje, ami abból derül ki, hogy a Trainspotting végén felbukkanó drogdíler (Keith Allen), akivel a fiúk üzletet kötnek, azonos azzal a dílerrel, aki a Sekély sírhant elején meghal egy pénzzel teli táskát hagyva maga után.


Ezt mind a Trainspottingnak köszönhetjük

  • Még a nagyszüleink is megismerték az Underworldot, vagy legalábbis a film hihetetlenül népszerű soundtrackjén hallható Born Slippy .NUXX című számukat, ami eredetileg csak egy '95 januári single B-oldalán szerepelt, albumon nem is jelent meg.
  • Magyarra is lefordították Irvine Welsh Trainspotting című regényét, amelyen a film alapult. Szerencsére nem nevezték át Vonatlesőkre, bár az egyik későbbi magyar kiadás megkapta a Vonatles alcímet.
  • Ahogy az Iggy Pop-rajongó Renton Edinburgh-ból Londonba költözik, belecsöppen a rave-kultúrába, amivel mifelénk sokan ebben a filmben találkoztak először.
  • De valljuk be, mi, akik tizenévesek voltunk a film bemutatásakor, Iggy Popot és Brian Enót is ebből a filmből ismertük meg.
  • Kiderült, milyen az, amikor egy filmnek reklámkampánya van. A narancssárga alapon virító fehér Trainspotting-felirat beégett az agyunkba a vagány karakterfotókkal együtt.
  • Skócia felkerült a térképre – ezt nem mi állítjuk, hanem a producer, aki szerint az emberek többségének nem igazán volt fogalma az ország létezéséről addig, amíg nem jött a '95-ös, Mel Gibson-féle A rettenthetetlen és a Trainspotting. Szerinte a két film együtt nagyjából realisztikus képet nyújt az országról.


A kikerülhetetlen párhuzam

Az első kritikák leggyakrabban a Mechanikus narancsot és a Ponyvaregényt emlegették a Trainspotting előképeként. Előbbi már csak azért sem meglepő, mert annak a klubnak a dekorációja, ahol Renton meglátja Diane-t, direkt tisztelgés Kubrick filmje előtt, ahogy a szürreális jelenetekben a képet torzító nagylátószögű lencse használata is. Utóbbiról pedig csak irtózatos kliséket lehet mondani, de tény, hogy az egy évvel korábbi Ponyvaregény sajátos, groteszkbe hajló erőszakábrázolása és a Trainspotting-beli erőszakos és tragikus események szürreális, fekete humort használó bemutatása mutat némi rokonságot.



Érdekesebb, hogy az alkotók ezzel már a film készülése idején pontosan tisztában voltak, és tudatosan rájátszottak. Amikor Renton belövi magát, az szándékosan rímel a Ponyvaregény belövős jelenetére, de a kettő közti különbség sem véletlen: a hófehér Los Angeles-i heroin helyett a skót junkie-k ocsmány barna szutykot használnak, ami aláhúzza, hogy ők mennyivel nagyobb suttyók, mennyivel reménytelenebb helyzetben.



A színészeket egyébként az ex-drogosokból álló Calton atlétikai klub egyik tagja tanította meg arra, hogyan kell előkészíteni a heroint a belövéshez, de a csapat tagjai nemcsak drogszakértőkként működtek közre, hanem a főhősök ellen játszó focicsapatként fel is bukkannak a filmben.


Naná, hogy mind sztárok lettek

A Trainspotting mindenkinek megcsinálta a karrierjét, akinek bármi köze volt hozzá, John Hodge begyűjtött egy forgatókönyvírói Oscar-jelölést (és nem Az angol beteg, hanem Billy Bob Thornton Pengeélenje győzte le), Ewan McGregor három év múlva már Star Wars-filmben játszott, a pszichopata Begbie-t alakító Robert Carlyle James Bond-gonosz lett, a Renton kiskorú csajának, Diane-nek a szerepében életében először kamera elé álló Kelly Macdonald színésznői pályára lépett. Danny Boyle-ra pedig természetesen rögtön lecsapott Hollywood, mégpedig azzal az ajánlattal, hogy rendezze meg az Alien 4-et, amit kis híján el is vállalt, mert Az élet sója épp nem akart összejönni, de aztán, amikor mégis meglett utóbbira a pénz, kihátrált a projektből.


Trainspotting

Danny Boyle, Ewan McGregor és Irvine Welsh a Trainspotting forgatásán


Következő filmje, A part viszont már igazi hollywoodi produkció volt, aminek kapcsán rögtön be is következett, amit Ewan McGregor már a Trainspotting DVD-kommentárján megjósolt, amikor azt mondta, hogy rosszul fog neki esni, amikor Boyle egyszer majd nem vele akar dolgozni: eredetileg A part főszerepét is ő játszotta volna, de a stúdió nagyobb sztárt akart, és Leonardo DiCapriónak adták a szerepet. Boyle és McGregor évekig nem beszélt egymással ezután, de azóta kibékültek, olyannyira, hogy idén már tényleg leforgatják a Trainspotting kb. 2003 óta tervezett, jelenleg T2 munkacímen futó folytatását.

Begbie, Sick Boy (Jonny Lee Miller, aki mostanában Sherlock Holmesként tevékenykedik) és Spud (Ewen Bremner) is visszatér, de mivel már húsz év telt el, a sztori elszakad Irvine Welsh Pornójától, ami tíz évvel később folytatja a figurák sztoriját, és ami eredetileg a második film alapanyaga lett volna. A résztvevők mind azt állítják, ha a húszéves évfordulóról le is csúsztak, jövőre isten bizony bemutatják a filmet.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!