Nabokov belenéz a tükörbe

Fotó: RIA Novosti / RIA Novosti

-

Egy naplemente részletei címmel jelent meg Vladimir Nabokov összegyűjtött novelláinak első kötete. Bár nem volt született novellista, mint Csehov, Nabokov is írt pár remekművet a rövid elbeszélés műfajában, mielőtt belevágott volna roppant jelentőségű regényírói pályájába.


Nabokov egyik kedvenc írója, Csehov állandóan hangoztatta, hogy bármiről lehet novellát írni; egy anekdota szerint így jellemezte írói módszerét pályatársának, Korolenkónak: „Körülnézett az éttermi asztalon, megfogta az első keze ügyébe eső tárgyat, éppenséggel egy hamutartót, és azt mondta: - Ha akarja, holnapra meglesz a novella. A címe – A hamutartó.”

Nos, ez a fajta fesztelenség és magabiztosság távol állt Nabokovtól, ő már „dekadens” volt, azaz kétségei voltak nem csak az írás értelmével, hanem egyáltalán a nyelv lehetőségeivel kapcsolatban is. Míg Csehovnak a inkább megírás jelentett gondot, Nabokovnak már maga a puszta írás is. Ráadásul az ilyesfajta művészi alkatnak nem igazán kézenfekvő a novella szükségképpen rövidebbre szabott terjedelme, miként az sem, hogy a rövidebb elbeszélés nehezen él meg érdekes cselekmény nélkül. Nabokovnak jobban a kezére állt a regény, és - noha a most magyarul megjelent kötet bizonyítja, hogy novellistának szintén elsőrangú volt - ma is elsősorban regényíróként becsüljük nagyra.

Nabokovnál az Én áll a középpontban, az Én esélyei, egyáltalán léte.

Egy vérbeli novellistának az Én (az írói és a személyes, a mondhatni „magán-Én”) kevesebb gondot okoz, hiszen már maga az érdekfeszítő cselekmény is erős garanciát jelent a világ legalább viszonylagos egységére és az Én sebezhetetlenségére. Nabokov impresszionista volt, vagyis követte egyik mestere, az ugyancsak emigráns és szintén nem az anyanyelvén író Joseph Conrad hitvallását, aki A Narcissus négere című regénye előszavában megállapítja: az író dolga nem az, hogy lineárisan elbeszéljen egy cselekményt, hogy végigkövesse a hős életét, tanítson valamit, vagy terjesszen valamiféle világnézetet. Az író feladata az, hogy az írott szó ereje révén elérje azt, hogy az olvasó halljon, érzékeljen, de mindenekelőtt lásson, amikor egy irodalmi szöveget befogad, melynek szinte úgy kell hatnia, mintha az író maga ott lett volna, az esetnél, amelyet megörökít.

Nabokov számára (ellentétben Bunyinnal vagy Bulgakovval, aki talán még a lágert is jobbnak vélte a kivándorlásnál, nem is beszélve Szolzsenyicinről, aki voltaképpen összeroppant Amerikában) a kényszerű emigráció sem jelentett katasztrófát. És noha rengeteget veszített, ezt nem élte meg krízisként, hiszen nem hitt az egységes és változhatatlan Én létezésében, így aztán inkább játékos kedvvel, semmint kétségbeesetten öltött magára egyik másik létformát, sőt egy másik nyelvet, az orosz mellett az angolt.

A helyzetet tökéletesen írja le Hetényi Zsuzsa, Nabokov legjobb magyar szakértője: „a Forradalom okozta változások elsöpörték az országot, a gyerekkort, a birtokokat, a múltat, a Nabokov család délre utazott, és a Krímből emigrált. A család emigrációjának első helyszíne London, majd Berlin, Vlagyimiré a cambridge-i Trinity College patinás falai. Ettől kezdve minden más, ez a nagy tollvonás olyan határvonal, amelyet legfeljebb Nabokov műveinek hősei léphetnek át visszafelé, de ők is csak álmukban. Nabokov azonban olyan szellemi muníciót hozott magával, ami ebből a távozásból pszichológiailag egy életre szóló szabadságot szűrt le, és a száműzetés vagy emigráció keserű és száraz kenyeréből kifogyhatatlan táplálék lett.”



Főként emigrációja első, azaz berlini szakaszának novelláiban Nabokov (Conrad szellemében) valóban úgy ír le szinte mindent, „mintha ott lett volna”. És e mindent látó és érzékelő Én áll elbeszélései középpontjában, de nem a naiv és önmagában biztos Én, hanem a menthetetlen, a folyvást alakuló Én, mely könnyen veszendőbe mehet, és amelyről maga az Én sem jelentheti ki fennhéjázóan, hogy létezik egyáltalán.

A Rettegés című remekmű ezt a pillanatot ábrázolja, amikor az Én-elbeszélő belenéz a tükörbe: „És minél tüzetesebben vizsgáltam az arcot, azt a rezzenéstelen, idegen szemet, az állkapcson végigfutó, fénylő, gyér szőrzetet, az árnyékot az orr mentén, és ahogy egyre bizonygattam magamnak, hogy ‘ez én vagyok, ez itt Ez-és-ez’, egyre kevésbé volt érthető, miért is kell, hogy ez itt ‘én’, és egyre nehezebb volt a tükörben lévő arcot azonosítani azzal az ‘én’-nel, akinek azonosságát képtelen voltam felfogni.”

De ha az Én cseppfolyós, akkor bizonytalan körvonalúak az általa teremtett személyek is, a novellák figurái, akik ily módon mintha minimum kettős alakban léteznének.

Az Egy naplemente részletei mesterien érzékelteti ezt. Mark Standfuss, a berlini bolti segéd kissé spiccesen, a boldogságtól repesve tart menyasszonyához, és türelmetlen sietségében két megálló közt leugrik a még guruló villamosról. Pár mondatig az olvasó nem tudja, miként Mark sem, hogy akkor most elgázolta-e egy busz, hiszen Mark „a saját alakját, Mark Standfuss karcsú hátát látta távolodni, amint rézsútosan átkel az úttesten, mintha mi sem történt volna. Csodálkozva, egyetlen könnyed lendülettel utolérte magát, és már ő volt az, aki a járdasziget felé sétált.” De hogy ez csupán illúzió, pontosabban az Én (és a cselekmény) egyik lehetősége, hogy mindössze egy felkínálkozó, de mégsem megvalósuló esélye, azt a folytatás teszi egyértelművé.

A Lovagias ügy főhőse, amikor gyáván megszökik a párbaj elől, a maga kárán tapasztalja, hogy „a való életben nem történik ilyesmi”, a fantázia, a vágyak világába menekülő Ént soha nem éri utol önmaga (azaz a „másik” Énje); Mark mindig meghal a „valóságban”, vagyis az irodalom fiktív világában, mely az olvasó számára mégis az egyetlen realitás.

Persze az is kérdés, mi a való élet, milyen a világ valójában? Éppen ez lesz elviselhetetlenné a Rettegés elbeszélőjének: „Amikor kiléptem az utcára, hirtelen olyannak láttam a világot, amilyen valójában.” De így nem lehet élni, hiszen: „Megszakadt a vonal, az összeköttetés köztem és a világ között, én önmagamban léteztem és a világ is önmagában létezett, és annak a világnak nem volt értelme.” Erre lehet gyógyír az egymás mellett létező, a párhuzamos világok és párhuzamos Ének lehetősége, hogy egy történetnek nem csupán egyetlen lehetséges kifutása van, és hogy a Véletlen (minő véletlen, hogy Joseph Conrad éppen ezzel a címmel írt regényt!) számtalan esélyt tartogat nem csupán a szereplőknek, hanem a sorsukat megörökítő írónak is.

És ez a lehetőség teszi olyan elevenné és kiszámíthatatlanná a látszólag teljesen banális sztorijú novellákat is, mint a Véletlen, a Lovagias ügy, a Csorb visszatérése, a La Veneziana, vagy a részben önéletrajzi jellegű parádés elbeszélés, A lepkegyűjtő. Ugyanakkor Nabokov számára a novella kísérleti teleppé is vált, itt próbálta ki először azokat az írói eszközeit, melyeket majd a regényeiben visz tökélyre.

Vlagyimir Nabokov: Egy naplemente részletei, Európa könyvkiadó, 2014, 520 oldal, 3690 Ft

Az Európa tavasszal kiad még egy kötetnyi Nabokov-novellát, amely egyben a Nabokov-életműsorozatának utolsó darabja is lesz.