Mourinho és Van Gaal: ki múlja alul a másikat?

Fotó: ANP / MARCO DE SWART

-

A jelenleg is aktív edzők közül ők ketten a legellentmondásosabbak. Egyikük sem számít könnyű esetnek, és akkor még finomak voltunk, ráadásul évekig együtt is dolgoztak. Most pedig mindketten bajban vannak a klubjuknál, és könnyen lehet, hogy jövő nyáron már egyikük sem lesz a mostani állásában.


A közös történetük csaknem két évtizede indult: Louis van Gaal már BL-győztes sztáredzőként érkezett Barcelonába 1997 nyarán az Ajaxtól, hogy átvegye Bobby Robson helyét. Ahogy az ilyenkor megszokott, az új edző hozza a saját stábját is, lecserélve a kapusedzőig mindenkit, és senki nem szólt volna, ha van Gaal is így tesz, ám mégsem így történt. A holland edző ugyanis meglátott valamit Robson fiatal portugál másodedzőjében, José Mourinhóban, akit nagyon felháborított az, ahogy a klub bánt a főnökével.

“Mourinho dühös volt, nagyon dühös. Tombolt. Már akkor is látszott, hogy ő A Különleges (The Special One)” – emlékezett vissza később van Gaal, bár hozzátette, hogy azt azért nem gondolta volna, hogy ekkora edző lesz a portugálból. Először a 2010-es BL-döntőn kerültek össze egymással, amikor Mourinho Internazionaléja két kontrából legyőzte Van Gaal Bayernjét, majd tavaly ősszel már a jelenlegi felállásban találkoztak, amikor a Manchester United a Chelsea-t fogadta.

Akkor még semmilyen jel nem utalt rá, hogy bő egy évvel később már azzal lesz tele a média, hogy mindkettejük állása veszélyben van: Mourinho meggyőző teljesítménnyel menetelt a bajnoki cím felé, Van Gaalt pedig edzőzseniként ünnepelték, amiért még holland kapitányként kapust cserélt a 120. percben pár hónappal korábban. Utána vissza is vezette a Unitedot a Bajnokok Ligájába, és jöhetett az új szezon, mely előtt nem sokan gondolták volna, hogy ők ketten lesznek a negatív hősei.


Két év után menetrendszerű a lejtő

Kettejük közül Mourinho kudarca a látványosabb, lévén a Chelsea nemhogy a bajnoki címét nem fogja megvédeni, de már most elszállni látszik az esély arra is, hogy legalább a legminimálisabb célkitűzést, azaz a 4. helyet elcsípjék a Premier League-ben. Mourinho csak a korábbi érdemeire való tekintettel maradhatott a helyén egészen mostanáig, Roman Abramovics bárki mást már októberben eltakarított volna, de semmi garancia nincs arra, hogy a türelme végtelen maradjon.

Az, hogy valami nem stimmel a Chelsea-vel, a szezon kezdetétől fogva nyilvánvaló. Az élesebb szemű elemzők már az első meccs, a Swansea elleni hazai döntetlen után is gyanították, hogy Mourinho a szokásosnál is hisztisebb: még szinte el sem kezdődött az idény, máris összeveszett négy (!) másik edzővel is, miközben a saját orvosi stábjával is háborúzni kezdett. Azóta eltelt négy hónap, de nem sok minden változott: Mourinho frusztrált, az eredmények csak nem akarnak jönni, és ezért természetesen mindig más a hibás.

Pedig nyilvánvaló, hogy itt a legfőbb gond magával Mourinhóval van. A kérdés csak az, hogy a portugál teljes edzői filozófiája vallott kudarcot, vagy pedig ez csak a szokásos forgatókönyv, hiszen Mourinho sehol sem húzta tovább három teljes szezonnál. Igaz, ilyen összeomlásra még sehol nem volt példa, mint amilyenben az idén van része.


Mit tehet egy edző ebben a helyzetben?


A legáltalánosabb magyarázat szerint Mourinho arrogáns, folyton konfliktusokat generáló hozzáállása egyszerűen ennyit bír: két év után már látszanak a repedések, és addigra már megmutatkoznak a módszere árnyoldalai. “Mourinho igazi győztes, de a győzelem érdekében olyan szintű feszültséget kell generálnia, hogy az már problémás” – idézte Jonathan Wilson még augusztusban Ferran Sorianót, a Barcelona korábbi alelnökét, aki így indokolta, hogy annak idején miért Pep Guardiolát nevezték ki edzőnek Mourinho helyett.

Pedig akkor még csak a szezon elején jártunk, és hiába kapott ki simán a Chelsea a legfőbb vetélytárs Manchester Citytől, még bármi lehetett volna. Hát, nem lett. A londoni klub azóta is a liga alsóházában vergődik, megalázó vereségek sorozatát szenvedte el – most legutóbb épp hazai pályán kapott ki az abszolút újonc Bournemouth csapatától. Ha tényleg csak arról van szó, hogy a harmadik szezonra elfáradt Mourinho és a játékosai kapcsolata, még akkor se biztos, hogy megéri egy jó szezonért egy ilyen mértékű szétesést is végigszenvedni később.


Kiölt kreativitás

Csakhogy egyre több az olyan vélemény, mely szerint Mourinho karrierje is válságba került. Az egyik elmélet szerint azért, mert egy topedző nagyjából egy évtizedes ciklusra vannak belőve (kivéve persze, ha Alex Fergusonnak hívják): ennyi ideig volt a csúcson Billy Shanklytől kezdve Arrigo Sacchin át Fabio Capellóig a legtöbb nagy egyéniség. Márpedig Mourinho végigdolgozta az elmúlt másfél évtizedet, leszámítva azt a szezont, amikor 2007 szeptemberében otthagyta a Chelsea-t. Tíz év alatt rengeteget változik a közeg, sőt, maga a futball is, és nem biztos, hogy Mourinho, aki eddig sem a taktikai zsenijének köszönhette a sikereit, lépést tartott a fejlődéssel.

Mourinho is változott, de nem biztos, hogy az előnyére: ma már alig emlékszünk rá, hogy a legelső londoni szezonjában, 2004-2005-ben milyen felüdülést jelentett az egyre unalmasabb Manchester United-Arsenal párharcba beletenyerelő, friss és néha kifejezetten jó focit játszó Chelsea. Ez volt az a szezon, amikor négyet rúgtak a Barcelonának, és amikor Mourinho ténylegesen berobbant a világfutball élvonalába, pedig akkor még a maival összehasonlítva nem is volt olyan erős csapata – a már említett Barcelona-meccset is Eidur Gudjohnsen, Joe Cole és Damien Duff vezetésével nyerték meg. Ők a mai Chelsea-ben epizódszerepet kapnának csak.



Azóta Mourinho csapatai egyre defenzívebbek lettek, és hiába ment mindig az adott ország leggazdagabb csapataihoz, a kicsit is veszélyes ellenfelekkel játszva mindig beparkolta a buszt a kapu elé. A célfocija sokszor eredményes volt, de a fegyelmezetten védekező csapatait nézni egyáltalán nem volt nagy élmény, és különösen a technikás, kreatívabb játékosain látszik, mennyire nem találják a helyüket nála. Eden Hazard egyetlen gólt sem szerzett ebben a szezonban, Oscar árnyéka önmagának, és egyikükre sem lehet számítani, ha esetleg valami egyéni villanásra volna szükség. Talán keményen hangzik, de Mourinho mintha kiölte volna a kreativitást a játékosaiból.

Akármi is lesz azonban a vége, Mourinhót azért még nem kell félteni, és vélhetően akkor is válogathat majd az állásajánlatok között, ha dicstelenül kell távoznia a Chelsea-től. Az viszont biztos, hogy valamit változtatnia kell a módszerein, mert a korábban popsztároknak kijáró kultusza mára erősen megkopott, és ez a folyton nyavalygó, paranoiás, kisszerű José már nem engedhet meg magának még egy botlást.


250 millió font

Louis van Gaal Mourinhóval ellentétben sosem volt igazán népszerű: az arrogancia nem társult olyan frappáns humorral és szeretnivaló pimaszsággal, amely a fiatal Mourinhót jellemezte. Van Gaal talán még nála is összeférhetetlenebb és ellenszenvesebb egyéniség, aki nem is kereste sosem a nyilvánosságot úgy, mint portugál kollégája.

Fontos azonban megjegyezni, hogy hiába Mourinho tiszteletet parancsoló eredménylistája, Van Gaal egy kicsivel komolyabb alakja a focinak, mint a mindig tutira menő, világsztárokkal dolgozó portugál: Van Gaal döntően saját nevelésű fiatalokból rakta össze a kilencvenes évek közepének szupercsapatát, az Ajaxot, majd Barcelonában is ő dobta mély vízbe Xavit, Puyolt és Iniestát, akárcsak Münchenben Thomas Müllert, és akkor sem esett kétségbe, amikor nem sztárcsapatnál kapott állást, és nagy nevek nélkül nyert bajnokságot az AZ Alkmaarral.


98424871


Van Gaal csapatai általában látványos támadófocit játszottak, ám tény, hogy ennek kialakításához időre volt szüksége. A Manchester United viszont nem az a hely, ahol beleférne a kísérletezés, márpedig a második szezonjában járva semmi jele annak, hogy ezt a csapatot ugyanaz az edző vezetné, mint aki annak idején az Ajaxot vagy akár a BL-döntős Bayernt.

Az első szezon bizonytalanságait még rá lehetett fogni arra, hogy ismerkedett a körülményekkel, és arra, hogy a David Moyes rövid uralma utáni káosz nyomait kellett eltüntetnie. Most azonban a United ott tart, hogy az elmúlt másfél évben elköltött 250 millió fontot, és a csapat nincs sokkal előrébb, mint Moyes alatt. Oké, a bajnokságban jobban szerepel ugyan, de csak a vetélytársak botladozásainak köszönhetően áll még a bajnoki címre esélyes csapatok között, a BL-ből pedig már kiesett.


A liga legunalmasabb csapata

De az eredményeknél is nagyobb aggodalomra adhat okot az a játék, amit a United hétről hétre nyújt: a labdabirtoklási fölény ugyanis csak elvétve nyilvánul meg helyzetekben, pláne gólokban. A csapat nézhetetlenül unalmas focit játszik, és nyoma sincs a van Gaalra egykor jellemző gyors, rövid passzos, szellemes futballnak, annál inkább a tanácstalan passzolgatásnak. A játékosok mintha nem mernének vállalkozni és váratlant húzni, félve a szigorú menedzser haragjától.

Van Gaal érthetetlen döntéseket produkált az átigazolási időszakban is: könnyedén lemondott Rooney kivételével az összes felnőtt csatáráról, a helyükre pedig csak egy rutintalan francia tinédzsert hozott. De a leginkább a játékosokkal való bánásmódja miatt bírálják: rendszeresen, nyilvánosan bírálja őket, legyen szó akár Schweinsteigerről, akár Ander Herreráról, a múltkor pedig képes volt azt mondani, hogy sokkal jobban szerepelnének, ha neki is lenne egy Agüero-szintű csatára.


Manchester United v Cambridge United - FA Cup Fourth Round Replay


Az igazi tragikomédiát azonban a BL-re tartogatta: egy aránylag könnyű csoportban sikerült olyan helyzetbe navigálnia magát, hogy az utolsó fordulóban a legerősebb ellenfél, a Wolfsburg otthonában kellett volna nyernie a továbbjutáshoz. A tartalékos United azonban vereséget szenvedett, a szurkolók – és állítólag maguk a játékosok is – pedig Van Gaal döntéseiben látják a vereség legfőbb okát. Érthetetlenül a kispadon hagyta a rutinos Ashley Youngot, és inkább két fiatalt játszatott a szélsőhátvéd posztokon, majd mindent megkoronázva lecserélte a veszélyesen játszó Matát, és a helyére beküldte a sérüléséből felépült Nick Powellt, aki utoljára tavaly augusztusban játszott a csapatban.

Egyszerűen semmi jele annak, hogy Van Gaal tudná, mit csinál: a rengeteg elköltött pénz dacára nincs csapata. Klasszis játékosok nem találják a helyüket a rendszerében, az pedig egyenesen méltatlan a karrierjéhez, hogy a b-terv kizárólag a Fellaini fejére ívelgetett labdákból áll nála. Van Gaal alatt a nemrég még félelmetes hírben álló, izgalmas meccseket játszó Manchester United a liga legunalmasabb csapata lett, az Old Traffordra pedig már a kiscsapatok is a pontszerzés reményében érkezhetnek.

A bizalom még kitart a holland edző iránt, de nagyon nagyot kéne változnia a helyzetnek ahhoz, hogy jövő ilyenkor is ő üljön a padon. A kérdés már lassan csak az lesz, hogy a Chelsea vagy a United vezetősége veszíti el az előbb a türelmét a világhírű edzőjükkel szemben.


KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!