Most már simán csak Nigella

Fotó: AFP / VALERY HACHE

-

Az egykori házi istennő felnevelte a gyerekeit, túlélt egy csomó rémséget, elvált, és most felszegett fejjel fogad minket új konyhájában és új életében. A hercegnős imidzs odaveszett, de helyette itt egy érettebb, a dolgokat még kevésbé komplikáló Nigella.


Nigella Lawson egy tálba fekete köményt szór, amelyet angolul Nigella-magnak hívnak. Átszellemülten közli, hogy arabul állítólag az áldás magjának nevezik ezt a fűszert, de közben elröhögi magát, „talán ez azért túlzás” – mondja nevetve. A világ egyik legnépszerűbb szakácskönyvszerzőjére és főzőműsor-házigazdájára mindig is jellemző volt az önirónia, de nyilván nem véletlen, hogy új tévésorozatának, a Simply Nigellának minden epizódja néhány bevágott bakival végződik. Ahogy az sem, hogy Nigella némelyik részben macskanadrágot és sportcipőt visel – korábban ez elképzelhetetlen lett volna –, hogy egy új, vidám, zöld-rózsaszín konyhában főz, ami, mint azt ki is mondja, egy új életszakaszt jelez, és persze az sem véletlen, hogy a sorozat címe Egyszerűen Nigella.



Ha cinikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy az egykori „házi istennő” rettentő ügyes PR-fogással fordította a saját javára azokat a kellemetlen eseményeket, amelyeken az elmúlt pár évben nagy nyilvánosság előtt átesett. A volt férje, Charles Saatchi által lelkileg meggyötört – és persze a bulvársajtóban körbejárt fotó tanúsága szerint „fojtogatott” – nő, aki pereskedésbe bonyolódott egykori asszisztenseivel, és kénytelen volt a „drogokhoz menekülni”, most újjászületve, felszegett fejjel, minden sallangot levetve, minden korábbinál őszintébben veti bele magát az élet örömeibe. Egyszerűen Nigella – ebben benne van az is, hogy csak az igazán fontos dolgok számítanak, kicsit az is, hogy Nigella egyedül van, no meg az is, hogy a Nigella márkanév mindenek felett áll.


Nigella 2013 decemberében megérkezik a bíróságra, hogy tanúskodjon sikkasztással vádolt volt asszisztensei ügyében


De nem vagyok ennyire cinikus, mert a saját szememmel látom, hogy bármennyire is mesevilágot teremt Nigella a képernyőn, igaz, amit állít, hogy könyvei és tévéműsorai mindig a saját életének pillanatnyi lenyomatai. Amikor egészen picik voltak a gyerekei, akkor bekerült a szakácskönyvébe a hozzátáplálás és elválasztás folyamata, amikor tizenévesek lettek, akkor felbukkantak nála az éhes tinikre szabott receptek, most pedig, hogy a gyerekei felnőttek, Saatchi pedig a múlté, ott főz az új konyhájában, és már nem simán stresszmentes és gyorsan elkészíthető ételeket csinál, hanem olyanokat, amelyeknek már az elkészítése is öröm.



Első tévésorozata, a Nigella falatozója (Nigella Bites, 1999–2001) idején még az volt az irányelve, hogy elfoglalt, kisgyerekes anyukaként a lehető legkisebb erőfeszítéssel próbálja a lehető legnagyobb élvezetet kisajtolni az evésből, most viszont már kevésbé rohanó ötvenöt évesként eltolódott a hangsúly az egész folyamat élvezete felé. És néha még olyanokat is mond, hogy „gluténmentes”, „vegán”, meg „laktózmentes”, de azért nem kell megijedni: a különböző diétákat továbbra is vehemensen elutasítja, de amikor a vendégei közt van olyan, aki valamilyen speciális étrenden él egészségügyi vagy hülyeségi okokból, akkor inkább mindenkinek olyat főz, amit a diétázó is megehet. Így egyszerűbb.



Nigella, természetesen, még ebben a némi túlzással lecsupaszítottnak nevezhető változatában is egy tündérmese. Soha, egyikünknek sem lesz akkora és úgy felszerelt konyhája, mint neki (a legszimplább robotgépe kábé a havi fizetésembe kerül), nem fogunk Belgraviában lakni (Megvan a Sherlock-sorozat Irene Adler-es része? Na, ő lakik még Belgraviában), és nem fogunk olyan gyönyörű angolsággal beszélni, mint ő – számomra Nigella vonzerejének egyik fontos eleme, hogy teljesen elandalít a beszéde, nem tudom elképzelni, hogy létezik relaxációs kazetta, ami jobban működik a hangjánál.

Mégsem ugyanaz őt nézni, mint egy szappanoperát. A receptjeit akárki képes elkészíteni, és bár ő nyilván szinte sosem kerül olyan helyzetbe, hogy mosogatnia kelljen, mégis figyel rá, hogy az ételei elkészítéséhez minél kevesebb edényre legyen szükség. És bár helyette már a legelső szakácskönyve megjelenésének idején is asszisztensek vásároltak, Angliában mérhetően megugranak egy-egy alapanyag bolti eladásai, miután használja a műsorában. Szóval egészen konkrét és valódi hatást gyakorol arra, hogy a nézői mit és hogyan főznek. Ez talán evidenciának tűnik, de például Gordon Ramsay (aki szemben Nigellával hivatásos séf) könyveladásai távolról sem közelítik meg az övéit, és valószínű, hogy Jamie Oliver példáját sem sokan követik, amikor a saját kertjében álló kemencében süti a pizzát.



Nigella folyton hangsúlyozza, hogy ő nem hivatásos szakács, és profi társaival ellentétben pont az is vonzó benne, hogy képtelen szabályosan felkockázni egy fej hagymát, és ez egyáltalán nem zavarja. És miközben irtó szexi, azért homokóraalkatával sokkal közelebb áll egy valódi nőhöz, mint a tévében látható nők többsége. Könnyű vele azonosulni, de közben szállítja az ábrándozás lehetőségét is – tökéletes.

És van még egy fontos összetevő az imidzsében, amit az elmúlt két év említett eseményei csak erősítenek, és amire az új műsor finoman rájátszik: ez Nigella, a túlélő. Régóta ismert, hogy anyja, húga és első férje is fiatalon hunyt el rákban. Éppen a Nigella falatozója forgatása zajlott, amikor a férje meghalt, Nigella már az után lett igazán ismert, hogy ezeken a tragédiákon átesett. Később az is kiderült, hogy bár kivételes körülmények közt nőtt fel – apja, Nigel Lawson a Thatcher-kormányban fontos pozíciót töltött be, anyja, Vanessa Salmon pedig egy gazdag családból származó, feltűnően szép társasági nő volt –, a gyerekkora egyáltalán nem volt kiegyensúlyozott, különösen depresszióval küzdő és dührohamokra hajlamos anyja miatt, aki gyakran meg is ütötte a gyerekeit.


Vanessa Lawson

Vanessa Salmon, Nigella anyja


Szóval az álomkonyhában főző álomhercegnő képe mögül egy olyan nő portréja tárul fel, aki személyes tragédiákat és nehézségeket leküzdve, diadalmasan valósította meg önmagát – ha Nigella magától nem is szokott saját karrierjéről ilyen terminusokban beszélni. Amikor mégis megkérdezik, hogy feminista-e, megütközve feleli, hogy ez csak természetes, hozzáteszi, hogy fontosnak tartja, hogy férfiak és nők egyformán jól érezzék magukat a konyhában, és hogy szerinte antifeminista gesztus leminősíteni a főzést amiatt, mert hagyományosan a női szerephez kötődött. Az évek során azt is sokszor el kellett ismételnie, hogy a második szakácskönyve címében szereplő „házi istennő”-t ironikus megnevezésnek szánta.

Az ősszel megjelent Simply Nigella című szakácskönyve már a tizedik, de azt állítja, ugyanolyan izgatott volt miatta, mint tizenhét éve, amikor az elsőt adták ki, és nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy most fedezte fel újra a főzés örömét. És íme, itt áll előttünk a nő, aki pár éve még Nigellissima volt, de most már egyszerűen csak Nigella.


Nigella Lawson

2013-ban Nigellissima című, előző szakácskönyvével


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!