Most is halljuk az elroppanó gerinc hangját

Forrás: Caliber Media Company

-

Az idén, Magyarországon bemutatott kedvenc filmjeinket már listáztuk, de persze ebben az évben is láttunk egy csomó szuper filmet, amely (eddig) nem jutott el a magyar mozikba. Tíz kedvencünk közt szép leszbikus történet, két fenomenális Oscar Isaac-alakítás és két brutális horror is akad.


Beépített hiba (Inherent Vice)

Paul Thomas Anderson nagyszerű új filmje és Joaquin Phoenix beszívott bolyongása sajnos jól megijesztette a magyar filmforgalmazókat (a film DVD-n jött ki itthon). A Thomas Pynchon könyvéből készült drogos-pszichedelikus-paranoid poszthippi detektívtörténet kicsit olyan, mintha Philip K. Dick hetvenes években íródott, sci-finek álcázott, de a jelenkor Amerikájáról szóló látomásai keverednének egy James Ellroy-bűnesettel és A nagy Lebowskival. És Joanna Newsom is szerepel benne, nahát. (PK)



Tales of the Grim Sleeper

Akárcsak az agyondicsért és Emmy-díjjal is megdobott The Jinx, ez az idei dokumentumfilm is egy sorozatgyilkosról szól, és éppen ezért kicsit olyan, mintha szándékos ellenpélda lenne: míg a Jinx iszonyatosan hatásvadász és erkölcsileg is megkérdőjelezhető, Nick Broomfield sokkal visszafogottabb filmje bemutatja, hogyan lehet valóban a fontos kérdéseket feltéve, szenzációhajhászás nélkül feltárni egy hátborzongató, de a résztvevők számára nagyon is személyes sztorit.



Egy olyan férfiról szól, aki Los Angeles szegény, főleg feketék lakta részén huszonöt éven keresztül háborítatlanul gyilkolhatta a fekete nőket, egyrészt, mert környezete nem akart tudomást venni az igazságról, másrészt, mert végső soron a Los Angeles-i rendőrségnek sem volt túl fontos a fekete prostituáltak halála. Ehhez a szomorú konklúzióhoz minden szájbarágás és csinnadratta nélkül jut el a film, lényegében a nézőre bízva a tanulság levonását, és talán ez az ízléses, okos megoldás a legjobb benne. (BB)


A Most Violent Year

Elég bosszantó lehet, ha az ember fűtőanyaggal kereskedik, de olajszállító teherautóit folyamatosan kirabolják a konkurens cégek. Olajtárolót lenne jó venni a folyó túlpartján, de ahhoz nehéz elegendő pénzt szerezni az adózási rendszer miatt. Nem túl érdekes, ugye? Pedig az 1981-ban, New Yorkban játszódó A Most Violent Year az év egyik legjobb filmje: az üzleti érvényesülés lélekrajza, egy olyan férfi (Oscar Isaac) fejlődéstörténete, aki idealizmusát lépcsőzetesen elvesztve lépi át előbb kényszerből, majd egyre módszeresebben a legalitás és az illegalitás határát, hogy aztán a film utolsó pillanatában új, korrupt ember váljon belőle. Fordított bűnügyi történet, az elvek elvesztésének és a cinizmus felé vezető út hiteles tanulmánya. (PK)



Carol

Todd Haynes megfilmesít egy Patricia Highsmith-regényt Cate Blanchettel és Rooney Marával a főszerepben – meglepő lett volna, ha ez nagyon mellémegy. Szépséges szerelmi történet az 50-es évek Amerikájában, amikor nemhogy akadályokba ütközött két nő kapcsolata, hanem sokan el sem tudták képzelni, hogy ilyen egyáltalán létezhet. Remek, visszafogott alakítások, gyönyörűen komponált képek; ez a film kissé már túl jólfésült is az én ízlésemnek. Magyar bemutató február 11-én. (Kritika) (BB)



B-Movie: Lust & Sound in West-Berlin 1979-1989

Mi a közös a Malaria! első felvételeiben, a Jörg Buttgereit kultikus trashfilmjében egy péniszt levágó náci tisztben és az első Love Parade-ben? A B-Movie Berlinnek, a német újhullámnak és a „szabadság szigetének” mitikus éveit idézi fel korabeli, nagyrészt eddig nem látott koncertfelvételekkel, interjúkkal, super 8-as baromkodásokkal, tévédokumentumokkal stb. Mindezt Mark Reeder figurája fogja össze egy narratívává, ő az előző kérdésben hivatkozott kapocs: a Factory kiadó kapcsolattartójaként érkezik Nyugat-Berlinbe, amelynek kreatív-dekadens forgataga aztán be is szippantja, illetve hát ő maga is alakítójává válik mint a Die Unbekannten és a Shark Vegas tagja, tévétudósító, koncertszervező, producer, később pedig az acidtrance mozgalmára.



A film, amellett, hogy felmondja a leckét – ez elkerülhetetlen (szerepel az Einstürzende Neubauten és Nick Cave, a kosmische-brit posztpunk-NDW tengely stb.) –, Reeder karakterének köszönhetően összefüggéseiben mutat meg olyan jelenségeket, amiket általában külön szokás kezelni: a punkot, a pornót, a képzőművészetet, a splatterkultúrát, a klubbolást, vasfüggönyt, a techno és a rave születését. Sőt, még a Berlin-kultusz paródiája is benne van: csodálatos, ahogy a tévéinterjút készítő divatos brit csajszi összefut Christiane F.-fel egy kocsmában és megkérdezi: „te figyelj, tényleg így buliznak a berliniek, egy igazi berlini buliban vagyunk most?” (PK)


While We're Young

Noah Baumbach filmje nemcsak annyit tud, hogy viccesen ábrázolja a Ben Stiller és Naomi Watts által alakított New York-i pár életközépi válságát, hanem nagyon találóan megmutatja, mennyire másképp viszonyul az utánuk következő, Y generáció a szerzőiséghez és a kommunikációs eszközök használatához, és hogy ezt ők mennyire nem értik. És teszi ezt a frenetikus Adam Driver segítségével.

Baumbachnak idén bemutatták egy másik filmjét is, ami szintén nem jutott el hozzánk: annak az a címe, hogy Mistress America, nagyokat lehet rajta nevetni, a szereplőknek olyan benne a hajuk, mint az embereknek az életben, és végül is tök romantikus. (BB)



Bone Tomahawk

Bár vannak rá elvétve példák a filmtörténet mellékútjain, azért túlzás állítani, hogy a westernhorror egy bejáratott műfaj lenne. A Bone Tomahawkot eredetisége és frissessége az év egyik legkülönlegesebb filmjévé teszi. Első rendezésében S. Craig Zahler kannibálokat tesz a vadnyugatra, ahol egy elbaszott nagy bajszú Kurt Russell a seriff, ám a Bone Tomahawk sokkal eszesebb film annál, hogy pofánkba csapja a magas labdát: a tempója épp olyan komótos és hipnotikus, mint egy lesántult ló baktatása, karakterei és párbeszédei szellemesek, vértelensége és antihorroros lüktetése a film nagy részében pedig épp annyira zavarba ejtő, mint az a bizarr és tomboló erőszak, aminek a végén szemtanúi vagyunk. Aki túléli, az is lesántul, az biztos. (PK)



Hungry Hearts

Idén talán ez a film volt rám a legnagyobb hatással, már azzal is kizökkentett, hogy csomó mindent rühelltem benne (például a halszemoptikával felvett, modoros jeleneteket és a visszatérő őzes álmot), csomó mindent viszont imádtam, és végül az utóbbiak voltak a fontosabbak. Zseniális már a nyitójelenet is, ami szupervicces, de utólag kiderül, hogy ómenként jelezte előre a későbbi borzalmakat, a két főszereplő, Adam Driver és Alba Rohrwacher alakítása egészen szívbemarkoló, és azt is értékeltem, hogy az utolsó félórában érzelmileg teljesen kifacsart a film. Elképesztően intenzív élmény – és nem véletlenül nem írtam le, hogy miről szól. (BB)



Ex Machina

Alex Garland remek forgatókönyvíró (28 nappal később, A part, Napfény, Dredd), első rendezésében pedig épp a központi kérdés a legkevésbé érdekes, szinte elterelés: nem tudunk meg belőle többet a mesterséges intelligenciáról a témába bevezetésként ismételgetett közhelyeknél, ám annál izgalmasabb, ahogy az Ex Machina a válaszokat kereső emberek közti alattomos pszichothrillerré válik. Oscar Isaac lappangva fenyegető alkoholizmusa például egészen hátborzongató benne. (PK)



Green Room

Egy májusi, cannes-i éjszakán caplattam a hegyoldalban a szállásunk felé, és el-elvigyorodtam, annyira feldobott a késő esti vetítésen látott Green Room. A sok húzós szerzői film közt kellemesen kimosta az agyamat ez a zúzós horror, jólesően hüledeztem közben az olyan brutális snitteken, mint például, amikor egy kutya nehezen feledhető hangokkal egy ember torkából falatozik. Egyébként Jeremy Saulnier csinálta, aki a Blue Ruint is, de ez jobb. Egy punkrock együttesről szól, akik óvatlanul egy náci beütésű klubban lépnek fel, ahol a tulajok foglyul ejtik és egyenként leszedik őket. (BB)



Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!