Most az egyszer ne Orbánra gondoljunk!

Fotó: MTI / IllyÈs Tibor

-

Kijutott a fociválogatott az Eb-re. Most az egyszer próbáljunk meg örülni, bosszankodni lesz még elég okunk júniusig. De most még maradhatunk két lábbal a földön.


A ’86-os világbajnokság volt az első, amelyiket már a selejtezőktől kezdve követtem. Természetesnek tűnt, hogy a mindenkori magyar válogatott kint van egy világbajnokságon (akkoriban a nyolccsapatos Európa-bajnokság volt a keményebb dió), és a mexikói összeomlás ellenére sem gondolta volna senki (na jó, talán Végh Antalt – Gyógyít(6)atlan?leszámítva), hogy ezután harminc év szünet jön. Eleinte csak úgy tűnt, hogy mindig épp közbejött valami: a nyolcvanas évek végén a teljes NB I-en végigsöprő bundabotrány, aztán vagy a sorsolás volt nehéz, vagy a játékosaink veszítettek el nyerhető meccseket Izland és Görögország ellen, vagy épp a szövetségi kapitány volt hülye. De előbb vagy utóbb ki fogunk jutni valahová: akkor már tizenhat csapat játszhatott az Eb-n, és harminckettő a vébén, képtelenség, hogy ne sikerüljön.



Nagyon sok időbe telt, amíg leesett, hogy a sikertelenség egyáltalán nem véletlen: nem a szerencse hiányzik, nem az aktuális kapitány/a bíró/a sors a hibás, hanem egyszerűen ez a realitás, hogy Magyarország nem jut ki sehová, és kész. Minél hamarabb belenyugszik az ember, annál könnyebb. Nekem valamikor az ezredforduló után jött el az a pont, hogy már nem tudtam idegeskedni, amikor kikaptunk Grúziától vagy Lettországtól, és sokkal könnyebb is lett az életem. A válogatottat persze követtem még egy darabig a tévé előtt, de a legsötétebb, Bozsik Péter és Várhidi Péter fémjelezte időkben már azt sem. Később aztán kicsit javult a helyzet, néha újra volt értelme válogatott meccset nézni, de addigra már annyira megcsömörlöttem mindennel, ami a magyar labdarúgáshoz köthető, hogy kicsit sem tudott letörni, valahányszor épp újra elbuktunk egy-egy sorozatban.

Még most sem voltam hajlandó bízni ebben a csapatban, amikor úgy tűnt, az UEFA mindent megtesz azért, hogy kijussunk: felemelte a létszámot, és egy nehéznek nem nevezhető csoportba sorsolt bennünket. Sőt, akkor sem, amikor Dárdai Pál végre elhagyta a híres magyaros támadófocit, és a csapata semennyire nem látványos, viszont eredményes játékkal eredt a félelmetes északírek és románok nyomába. És igazolva is láttam a pesszimizmusomat, amikor Dárdait visszarendelték Berlinbe, és a helyére jövő, ismeretlen német edzővel újra a helyünkre kerültünk. Lehet, hogy egy utolsó pillanatbeli török szabadrúgás kellett hozzá, de a lényeg ettől még az, hogy Magyarország megint nem jutott ki az Eb-re. Mert az, hogy egy pótselejtezőn mi bárkit is megverjünk, teljesen elképzelhetetlennek tűnt.



Azért írtam le mindezt, mert nagyon nem voltam egyedül ezzel: a javíthatatlan, örök optimistákat leszámítva nagyjából mindenki hasonlóan állt ehhez a magyar válogatotthoz. Nem is emlékszem ilyenre, hogy minden médiahiszti ellenére a közvélemény egész józanul várta a Norvégia elleni pótselejtezőt. Sőt, végre egyszer eljutottunk oda, hogy kivételesen nem mi voltunk az elbizakodottak és nagyképűek, hanem a norvégok, akik teljes joggal örültek annak, hogy megkapták a legkönnyebb ellenfelet, csak azt hagyták ki a pakliból, hogy az ő csapatuk tényleg megdöbbentően gyenge volt. De ez legyen az ő bajuk, viszont az ő sorsukból tanulhatunk mi is.

A tegnapi és az oslói bravúr után ugyanis legalább ennyire nehéz lesz ugyanilyen józannak maradni az Eb-szereplést illetően. Merthogy a hülyevonat el fog indulni, afelől kétségünk sem lehet: már a norvég meccs előtt is megjelentek ugyan “a norvégok maradjanak meg a sífutásnál, a focit hagyják meg nekünk” típusú bosszantó ostobaságok, de még bőven kisebbségben maradtak. Az érthető eufória közepette belefér, ha Dzsudzsák Balázs azt mondja, hogy „miért ne lehetne esélyünk bárki ellen?”, de amikor majd egyre többen kezdik az „Albániát, Izlandot, Walest stb. simán verjük” kezdetű marhaságokat, akkor lenne jó a földön maradni.



A realitás ugyanis továbbra is az, hogy ez a magyar válogatott bármilyen szimpatikusan és lelkesen is játszott a norvégok ellen, senki ellen sem léphet pályára komoly győzelmi esélyekkel az Eb 24-es mezőnyéből. Ha akár csak egy-egy pontot is elcsípünk bárki ellen, az már bravúr lesz. Még az is lehet, hogy megverünk valakit, mert távolról sem csak legyőzhetetlen ellenfelek vannak, de azért inkább bizonyuljunk kishitűnek utólag, ahogy tegnap is, minthogy pofára essünk, ahogy korábban már annyiszor.

A magyar labdarúgás múltja és annyiszor szidott közege amúgy is figyelmeztető, hogy még rengeteg buktató jöhet jövő júniusig. Itt van mindjárt a szövetségi kapitány személye: bár Bernd Storckkal minden valószínűség szerint szerződést hosszabbít az MLSZ, nem lehet kizárni, hogy az ezerszer leszerepelt magyar edzői kar és a Szakma valahogy megpróbálja rátenni a kezét az Eb-szereplésre. Storckot már a pótselejtező előtt nyilvánosan fúrták Egervári Sándorék és a sportsajtó egy része, és nincs okunk azt hinni, hogy a siker elnémítja majd a Bognár Györgyöket és a többieket. Elég lesz egy elveszített felkészülési meccs, hogy a kritikus hangok újra felerősödjenek, és magyar edzőket követeljenek Storck stábjába, vagy akár a helyére.



Pedig régóta nyilvánvaló, hogy a hazai edzői kart minél messzebbre hajtjuk a válogatott közeléből, annál több az esély a jó szereplésre. Annak idején már Erwin Koemant is rengetegen bírálták, amiért túl defenzíven játszik és csak egy csatárral (!) lép pályára, pedig az ő válogatottja is nagyjából hasonlóan játszott a későbbi Dárdai- vagy Storck-csapathoz. Csak akkor Portugáliával, Svédországgal és Dániával kerültünk egy csoportba, nem pedig egy megroggyant görög és egy reménytelenül középszerű román válogatottal. Most viszont Dárdai (akinek már lassan húsz éve semmi köze az NB I-hez) és Storck már a szerencsére sem panaszkodhatott, és végre élni is tudtak vele. Storck pedig még azt is túlélte, hogy körberöhögték, amiért a fogalmatlan világ- és Európa-bajnok Andy Möllert hozta a stábjába Szabics és Sallói helyett.

Ha viszont tovább tart a futball-láz, és még a tavaszi felkészülési meccseken is jól teljesít Storck csapata, akkor jön a már említett elbizakodottság veszélye. Én még emlékszem, micsoda őrület volt itt Mexikó előtt, különösen a tartalékos brazilok elleni gála után: akkor el sem lehetett képzelni, hogy ne jussunk tovább a csoportból, és még értelmes emberek sem tartották képtelenségnek, hogy a legjobb négy közé jussunk. Az a csapat persze összehasonlíthatatlanul jobb volt a mostaninál, mégis képes volt akkorát bukni, hogy még ma is emlegetjük. Most a legjobb négy közé talán még Orbán Viktor sem fogja várni a csapatot, de azért arra tippelnék, ahogy közeleg majd a június, egyre több idióta újságcikk, interjú és tévériport szakad majd el a realitásoktól, és pakol majd akkora terhet erre a csapatra, hogy mindenki érdekében remélhetjük, a játékosok nem olvasnak majd újságot.



Orbán Viktort sem véletlenül említettem, hiszen a magyar futball egyik legvisszataszítóbb sajátossága a polipszerűen rátelepült politika. Mostantól rengetegen tesznek majd úgy, mintha ennek a sikernek bármi köze is lenne a stadionépítési programhoz, a fociakadémiákhoz és egyebekhez, nem pedig az UEFA létszámemelése és egy német edző által ráncba szedett, közepesnek is csak jóindulattal nevezhető játékoskeret vívta volna ki azt. A magyar válogatott éppenséggel az itthoni közeg ellenére jutott ki az Eb-re, de ezt azért ne a csapaton verjük le.

Mert az se titok, hogy sokan vannak, akik éppen Orbán és a stadionok miatt drukkolnak a fociválogatott ellen. Még Mexikóban sem emlékszem rá, hogy ellenzékiségből bárki is a válogatott ellen drukkolt volna, pedig akkor még javában tartott a Kádár-rendszer, most viszont rengeteg olyan véleménnyel találkozni, hogy a válogatottunk sikere csak Orbán rendszerét erősíti, és akkor a lélegeztetőgép-kommandóról vagy a focit a vízilabdával meg a kajak-kenuval párhuzamba állító kirohanásokról nem is beszéltünk.


Eb-pótselejtező - Magyarország-Norvégia, Dzsudzsák cipője


Én nem gondolom, hogy hazaárulás lenne a válogatottunk ellen szorítani, inkább csak érthetetlen. Csinálhatunk ugyanis egy olimpián bármit, nyerhetjük zsinórban a vízi- és a kézilabda-vébéket, esetleg elnyerhetünk rangos irodalmi vagy filmes díjakat, meggyőződésem, hogy semmi sem fordít akkora reflektorfényt egy országra, mint a részvétel egy nagy focitornán. (Nem, még a kerítés és Orbán Viktor sem.) És lehet bármilyen rossz a kormányunk híre a külföldi sajtóban, egyetlen olyan külföldi véleményt nem olvastam, amely Orbán politikájával foglalkozott volna a válogatottunk sikere apropóján. Még az általam látott kommentek is kifejezetten örültek, hogy Magyarország újra kijutott egy tornára, ami mondjuk leginkább a dicső múltunknak köszönhető, de akkor is jó volt látni, hogy a velünk sose foglalkozó angol sportsajtóban végre egyszer vezető hír voltunk.

Azzal pedig pláne jó szembesülni, hogy még a sok ellendrukker ellenére is mennyien örülnek ennek a győzelemnek itthon, és az idejét sem tudom annak, mikor egyesítette ennyire valami itthon az amúgy keresztbe-kasul megosztott közvéleményt. Próbáljunk hát végre erre gondolni, amikor a fociválogatott kerül szóba, és nem pedig arra, hogy éppen ki a miniszterelnök.


KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!