Mit ér, hogy állnak Jeruzsálem falai, ha a barátom halott?

Fotó: L14439-28 G38372 / * Government Press Office *

-

A Verzió filmfesztiválon vetített, Cenzúrázott hangok című dokumentumfilmben idős férfiak emlékeznek Izrael legfényesebb győzelmére, a hatnapos háborúra, és azokra a katonákra, akik bizonytalanul, néha a lelkiismeretükkel küzdve, de büszkén vettek részt a harcokban. Nem tudni, lesz-e béke valaha Izraelben, de ezek az emlékek és személyes élmények segítenek megérteni, mit jelent zsidóként Dávidból Góliáttá válni.


Ha Izraelről írnak cikket vagy készítenek filmet, általában a zsidóság vagy a háborús konfliktusok kerülnek a középpontba. Ez azóta van így, amióta Izrael állam létezik, és az európai fesztiválokon is legtöbbször azokat az izraeli filmeket vetítik, amelyek vagy a vallásról, vagy a közel-keleti harcokról szólnak. Az idei Cenzúrázott hangok (Censored Voices) sem kivétel: a hatnapos háború emlékezetéről, Izrael megalakulása után aratott legnagyobb győzelméről szól. Persze a magyar mozikat, de még a fesztiválokat is többnyire elkerülték a hatnapos háborúról készített dokumentum- és játékfilmek, de Izraelben ez az egyik legnépszerűbb, legtöbbször feldolgozott téma.



Nem véletlenül: a hatnapos háború szimbolikus jelentősége abban áll, hogy egy megalázott, kifosztott és majdnem elpusztított nép egységbe forrva, önálló nemzetként tudott erőt mutatni, ráadásul az egyiptomi, szíriai, iraki és jordániai seregek túlerejével szemben. Ahogy a Cenzúrázott hangokban összegzik a történéseket, Izrael Dávidból Góliát lett – senki nem akarta jobban, hogy a zsidókat többé ne tekintsék áldozatnak, mint maguk a zsidók, és ez a háború végre nekik és a külvilágnak is megmutatta, hogy Izrael erős.

Más kérdés, hogy a háború után új diskurzus kezdődött, amelyet nemcsak az addigi antiszemiták, hanem Európa és az Egyesült Államok liberális és baloldali értelmisége is alakított és alakít mind a mai napig: ez Izrael, az agresszor képzete.


Ámosz Oz a Cenzúrázott hangok című filmben


A Cenzúrázott hangok rendezője, Mor Loushy idős izraeli értelmiségiekkel beszélt, akik 1967-ben fiatal kibuclakókként interjúkat készítettek a háborúból hazatérő katonákkal. Ezeknek az interjúknak a jelentős részét cenzúrázták, nagyjából a felvett anyag harmada kerülhetett nyilvánosságra. Loushy megszerezte a teljes interjúanyagot, és miközben lejátssza a beszélgetéseket az egykori riportereknek, kifaggatja őket arról, most hogyan viszonyulnak az izraeli politikához, hisznek-e még a békében, mint régen, fiatalon.

A rendezőt nem érdekli, miért cenzúrázták annak idején a felvételeket. Alapvetően nincs szó politikáról a filmben, ami elhangzik a háborús helyzetről vagy az izraeli hatóságok intézkedéseiről, azt megtudhatjuk egy, a hatnapos háborúról írt alaposabb cikkből is. Loushy a személyes történetekre kíváncsi: a felvételekből arra, milyen lelkiállapotban voltak a harcoló – és győztesként hazatérő – katonák, beszélgetőpartnereit pedig a saját fiatalságukhoz, illetve Izraelhez fűződő viszonyukról kérdezi.



Emiatt a Cenzúrázott hangok óhatatlanul hiányérzetet hagy maga után, mert a néző éppen a film apropóját adó interjúk utóéletéről, a cenzúra okairól nem tudhat meg semmit, a beszélgetések letiltásáért felelős egykori vezetők közül senki nem szólal meg. Viszont az interjúkban és a visszaemlékezéseken keresztül feltáruló élményanyag is van annyira izgalmas, hogy kitöltse a másfél órás játékidőt. A legmeglepőbb az, hogy a katonák nem diadalittasan, győzelmi mámorban úszva számolnak be kalandjaikról, hanem tépelődve mérlegelik a történteket. A lelkiismeret hangjait halljuk.


Mor Loushy, a film rendezője


Nyilván Loushy ezzel önmagában elintézettnek vette, miért nem kerülhettek adásba csonkítatlan formában a beszélgetések: ezek a tétova, bizonytalan beszámolók csorbították volna a győzelem értékét. Igaz, szinte teljes volt a társadalmi konszenzus a háború szükségességét illetően, de a katonák ellentmondásos tapasztalatai bizonyára utólag is befolyásolták volna a közvéleményt. Az egyik megszólaló azt mondja, ha rajta múlna, hogy lerombolják Jeruzsálem falait, de a barátja életben marad, gondolkodás nélkül ezt választaná – majd később, öregen beismeri, nem olyan egyértelmű a döntés, mert érti már, milyen szimbolikus értéke volt akkor Izrael fényes győzelmének.



Az idős férfiak, akik szerepelnek a filmben – köztük Ámosz Oz, aki az eredeti interjúk óta eltelt negyven évben világhírű íróvá vált –, általában véve kiábrándultak és rezignáltak. Nem nagyon hiszik, hogy Izraelben egyhamar béke lehet. „Soha nem voltam annyira jobboldali, mint most” – mondja egyikük. De van olyan is, aki úgy véli, az izraeliek sosem lesznek szabad emberek addig, amíg megszállják más népek otthonát.

A Cenzúrázott hangok egyszerű szerkezetű, sallangmentes film, amely első látásra nem tartogat túl sok újdonságot a témában kicsit is járatos néző számára. De Mor Loushy eszköztelen megközelítésével végül is képes mélyre ásni. Nem a háború eseményeiről tudunk meg új dolgokat, ennél érdekesebb az eredmény: annak a nemzedéknek a számvetését, tapasztalatait halljuk, amelynek tagjai levetkőzték a zsidók áldozatszerepét. A dokumentumfilmben annak mérlegét vonják meg, milyen határokat kellett átlépniük, mit kellett feladniuk azért, hogy erőssé és büszkévé tegyék Izraelt. Néhány jelenetben pedig ezek a személyes drámák valóban megrázó erővel hatnak.


A Cenzúrázott hangokat a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon lehet megnézni, az alábbi mozikban és időpontokban:


Művész, nov. 12., 18.00
Toldi, nov. 13., 22.00
Cirkó, nov. 14., 21.15