Miről tud írni Nick Hornby?

Forrás: AFP

-

A Vicces lány című regény nagyon átélhetően festi le a 60-as évek gátlásoktól megszabaduló Londonját, de attól élvezetes igazán, hogy főhőse egy lelkes geek, az a figura, akiről Nick Hornby legjobb könyvei szólnak.


Nick Hornby vérbeli, imádni való geek, aki akkor van elemében, amikor vérbeli, imádni való geek dolgokról ír. Régebben gyakran „pasiíró”-nak titulálták, ami kábé annyit jelent, hogy nála érzékletesebben senki sem tudja átadni, mit jelent fanatikusan rajongani egy együttesért, egy focicsapatért vagy akár egy humoristáért. De ezek valójában persze nem kifejezetten pasis dolgok, sokkal inkább nemfüggetlen geek dolgok – a Pop, csajok, satöbbi zenebuzi, folyton ötös toplistákat fabrikáló Robjában nők ugyanúgy magukra ismerhetnek, mint férfiak.



Hornby munkásságának határait szerintem úgy pontosabb megfogni, hogy regényei sosem mélyre menő lélektani elemzések, nincsenek bennük „nagy” emberi kérdések, és pszichológiai megfigyelései megmaradnak egy hétköznapinak nevezhető szinten – de ott a legtöbb esetben nagyon is találók. Nem arról van szó, hogy férfiakat jobban tud írni, mint nőket, hanem arról, hogy az igazán belemenős pszichologizálás nem az erőssége, és ezért jobb könyv az egyszerű és kedves Egy fiúról, mint a lelki problémákat csak felületesen karcolgató Hogy legyünk jók? és a Hosszú út lefelé, nem pedig azért, mert két utóbbiban nagyobb hangsúly került a női szereplőkre.

Az angolul egy éve (én ezt olvastam), magyarul pedig most Pék Zoltán fordításában megjelent Vicces lány (Funny Girl) című könyve a fentiek ékes bizonyítéka: egy Barbara nevű szőke, nagymellű, darázsderekú lányról szól, aki fanatikusan rajong Lucille Ballért, az amerikai komikáért, és arról ábrándozik, hogy egyszer ő is népszerű humorista lesz, aki minden héten megnevetteti a tévénézőket. Barbara egy észak-angliai városból költözik Londonba, hogy megvalósítsa álmát, ami meglepően könnyűnek bizonyul: seperc alatt átnevezi magát Sophie-ra, és megkaparintja egy új tévésorozat főszerepét, méghozzá úgy, hogy szépségével és szellemességével annyira lebilincseli az írókat, hogy azok új lendületet kapva bénácska forgatókönyvüket tüstént átdolgozzák, immár rászabva a szerepet. Mindannyian sikeresek lesznek.



Ennek valószerűtlensége fölött nem nehéz nagyvonalúan átsiklani, Hornby annyira magával ragadóan festi le a 60-as évek Angliájának változóban levő atmoszféráját és a tévések világát. Könnyű átélni azt a lelkesítő érzést, hogy London lassan végre kikecmereg a második világháború nyomorúságos utóhatásaiból, és egy pezsgő kulturális életű világvárossá alakul, ahol a fiatalok szabadon gondolkodnak és szabadon szexelnek. És azt is remekül érzékelteti, mennyire inspiráló részt venni valami igazán szuper dolog megalkotásában, hogy milyen az, amikor az ember várva várja a hétfőt, hogy továbbcsinálhassa azt, amit imád, azokkal, akik ihletet adnak neki.

Ha Hornby megkísérelné megfesteni Sophie árnyalt lélektani portréját, valószínűleg belebukna. Felmerülhet bennünk a kérdés olvasás közben, hogy milyen érzés lehet egyedüli nőként megpróbálni érvényesülni egy nagyarcú férfiakkal teli szobában, vagy hogy milyen önértékelési problémákat vethet fel, ha valaki sosem lehet benne biztos, hogy kollégái azért értenek vele egyet, mert jó meglátásai vannak, vagy csak azért, mert mutatós a dekoltázsa. Mi elmélázhatunk ilyesmiken, de Hornby jó érzékkel nem kanyarodik erre az útra, nem próbál meg leásni sem Sophie, sem író, színész, producer kollégái lelke mélyére. Inkább egy közeget fest le, amelyben a szereplők egy-egy olyan típust testesítenek meg, amelyről elhisszük, hogy nagyon is jellemző a korra és a szubkultúrára.

Kapunk meleg forgatókönyvírót, aki inkább el sem gondolkodik saját szexualitásán, annyira be van parázva tőle, sikeres tévés producert, akit „komolytalan” foglalkozása miatt lenéz könyvkiadónál dolgozó felesége, hiú, nőcsábász tévésztárt, aki sosem lehet annyira sikeres, hogy kivívja meg nem értő apja elismerését és így tovább. Együtt sokszínűek és izgalmasak, és megelevenítik ezt az életteli Londont, amelyben az embereknek szétrobbantotta az agyát a Beatles, de lassan hozzászoknak, hogy ez az új valóságuk.

Még azzal együtt is megvesszük a sztorit, hogy a figuráknak van egy kevéssé életszerű vonásuk: annak ellenére, hogy még csak most próbálják levetkőzni az 50-es évek elfojtásait, többségük meglepően őszinte, szinte mindannyian könnyedén szembesítik a másikat a gyengeségeivel és tévedéseivel – a látszat megőrzésére nagy hangsúlyt fektető angol középosztályban ez még napjainkban sem igazán jellemző, nehéz elképzelni, hogy a 60-as években ez ilyen lazán ment volna. De ez is lecsúszik, mert a szereplők beszólásai a regény legviccesebb mondatai.


Nick Hornby


Hornby akkor van elemében, amikor ilyen könnyed, és nem is akar másnak látszani. És az is szerethető, hogy felületesen megrajzolt, de javarészt szimpatikus hősei olyan könnyen aratnak sikereket. Nem mindegyikük és nem mindig, de mégis: feltűnően sok olyan szituáció szerepel a regényben, amikor valaki csatába indul azért, hogy meggyőzze a másikat az igazáról/lealázza undok ellenfelét, és diadalmasan távozik a szobából. Jól odamondott neki, igen! Elvigyorodunk.

Talán csak az a – persze játékosnak is nevezhető – megoldás fárad el hamar, hogy a fiktív szereplők és tévéműsorok között időnként valós figurák is felbukkannak. Az oké, hogy a BBC szórakoztató osztályának igazgatója Tom Sloan, és a sorozat alkotóit Harold Wilson fogadja a Downing St. 10-ben, de amikor Sophie-t egy szórakozóhelyen pont a Yardbirds Keith Relfje próbálja felszedni, a sorozat vicces főcímzenéjét pedig végül a fiatal Jimmy Page játssza fel, az felesleges szellemeskedésnek hat. A valós figurák nem hitelesítik a regény világát, erőltetett bepasszírozásuk inkább kiránt belőle.

Hornby nemrég egy interjúban nevetve ismerte el, hogy „mindenkiről nehezemre esik írni, aki nem én vagyok”. Ez végleg eldönteni látszik az elején felvetett kérdést. Nyilvánvaló, hogy ő a Pop, csajok, satöbbi Robja, de az is, hogy ő a Vicces lány Sophie-ja is. Egy rajongó, aki odavan a Galton és Simpson párosért, akik az 50-es és 60-as évek meghatározó brit rádiós és tévés komédiáit írták, egy kreatív alkotó, akit más alkotók inspirálnak. Hornby pontosan ismeri Sophie fajtáját, és ezért remekül tud írni róla.