Minket szarból tapasztott az úristen

Fotó: MTI / Czeglédi Zsolt

-

Esterházytól Parti Nagyig a legnagyobbak rajonganak az európai transzavantgárd jugoszláv mestereként számon tartott Tolnai Ottóért, aki már évtizedekkel azelőtt világhírű volt, mint hogy a kis magyar valóság kánongyártói pedzegetni kezdték volna művészetét. A Kossuth-díjas vajdasági költő-író-drámaíró-esszéista vasárnap ünnepelte 75. születésnapját.


„Ottó, nehogy azt hidd, hogy csak ezekkel a kis házakkal foglalkozom, én éjszaka a világ legnagyobbjaival levelezek, mondta nekem a Palics és Szabadka atomjaival foglalkozó barátom. Ez biztos bolond, gondoltam elsőre. Aztán megmutatta, hogy mit rejtenek az ingdobozok. Mások mellett Henry Moore-ral és Szilárd Leóval levelezett” – mesélte június 26-án a közelgő születésnapjának tiszteletére a Petőfi Irodalmi Múzeumban összegyűlt hallgatóságának Tolnai Ottó.


A nem sokkal a délszláv polgárháború kirobbanása előtti sztori csattanója, hogy az atomtudós Szilárd – miután megírta levelezőpartnerének, hogy a középiskolás matek- és fizikakönyvei olvasgatásával piheni ki magát – rákérdezett, hogy mi az a Palics. A nukleáris láncreakció atyja ugyanis nem volt tisztában azzal, hogy a szóban forgó név Kosztolányi Dezső és Csáth Géza kedvenc rekreációs helyét, a Szabadkától nem messze található békebeli fürdőhelyet jelöli, amelynek egyik kúriaméretű háza, az életműben oly sokszor szereplő Homokvár pedig Tolnai otthona évtizedek óta.


Mi az, hogy Palics? Ez azóta a refrénem. Filozófiai alapkérdés

– mondja az egykori pesti Károlyi-palota dísztermében a 2007-es Kossuth- mellett többtucatnyi hazai és külföldi díjat is magáénak tudó ünnepelt.

Tolnai efféle anekdotákból gyúr egyetemes irodalmat palicsi alkimista laboratóriumában. A Végeladás című darabjából Bán János főszereplésével rendezett A borbély című előadás aratott legutóbb sikert Budapesten, bár csekély három évtizeddel korábban Párizst már bevette. A világhíres Jel Színházat megalapító falubelije, a jelenleg a Trafót vezető Nagy József nyugat-európai betörése voltaképp Tolnainak is köszönhető. Az Orleans-i Koreográfiai Központot alapító színházcsináló a Vidéki Orfeusz dalaival debütált a nyolcvanas évek évek elején.


Ez idő tájt Magyarországon sokan az újvidéki Ladik Katalin performanszain botránkoztak – a kétségtelenül szokatlan hangköltészeti előadások úgy lépték át a hazai ingerküszöböt, hogy a többségi tudatban a nyugati holmik beszerzési forrásául szolgáló jugó–magyar kortárs kultúrmunkásokon a proletárhumor fejedelme, Hofi Géza is viccelkedett.


Ladik Katalin korabeli akciói


Az óhazai megkésettségről nem mellesleg tudni érdemes, hogy a lábszagú kádári művészetpolitikát felettébb bosszantotta Tito marsall multikulti szabadossága. És nem csak a mai Szlovénia határvidékén olasz pénzen forgatott Jancsó-film, a Scorsese Taxisofőrje által a cannes-i mezőnyből kiszorított, de Cicciolina szereplésével popkulturális mérföldkővé lett Magánbűnök, közerkölcsök polgárpukkasztó erotikája miatt.


Kései mix a Jancsó-opuszból


Röszkétől délre akkoriban mindenestül túl nagy volt a szabadság.


Budapesten elképzelhetetlen volt például, hogy az 1960-as évek közepétől olyan haladó folyóirat jelenhetett meg magyar nyelven, mint az Újvidéken (az Asterix ésTalpraesett Tom képregények okán a magyar popkultúrában is elismert) Fórum kiadásában megjelent legendás Új Symposion (vagy ahogy az ex előnevű utódot is emlegetik: a Sympo), amelynek élére a harmincas éveiben került a korábban Zágrábban filozófiai stúdiumokat is végző Tolnai Ottó. Saját bevallása szerint az esztétikai alapvetései okán Lukács György volt a vezérlő csillaga.


Az 1970-es évek elején Szabadkától Eszéken át Ljubjanáig és oda-vissza tombolt a neo- és transzavantgárd, miközben a budapesti viszonyokat az jellemezte, hogy 1964-ben a velencei biennále magyar pavilonjában a jó húsz évvel korábban is öregnek számító Henry Moore modorában alkotó Barcsay Jenő művei képviselték hazánkat, miközben Makovecz Imre organikusságát is alig tűrte a rendszer. A film kivételével más művészeti ágakban is hasonló vaskalaposság tombolt.


Belgrádban, a BITEF-en, a Nemzetek Színháza Fesztivál keretében viszont olyan alkotók mutatkoztak be rendezéseikkel, mint Peter Brook, Andrzej Wajda, Robert Wilson, Jerzy Grotowski és Andrej Ljubimov, illetve Samuel Beckett, aki saját darabját, a Godot-t rendezte. Tolnaiék is a legújabb dolgokkal álltak elő: a legfrissebb lírával és prózával, kortárs zenével, amelyet akkoriban épp a free jazz bolondított meg, illetve képzőművészettel. Tolnai máig rajongója a festészetnek.


A festők nagyon fontos részei az életemnek, tulajdonképpen az a foglalkozásom, hogy behatolok az életükbe. Ilyen festőlátogató ember vagyok.

Tolnai a születésnapi találkozón sem titkolta mániáját: mint mondta, máig nem tett le arról, hogy a 2008-as Grenadírmars című kötete borítóján szereplő, vízbe bambuló kisfiút ábrázoló festményről kinyomozza, hogy az Új Európai Festészet mozgalmát megalapító Gerhard Richter azt nem valamely velencei lagúna, hanem a zentai Tisza-part alapján festette meg.



A világirodalmi diskurzusban jelenleg a cseh Bohumil Hraballal és a kolumbiai Gabriel García Márquezzel egy lapon emlegetett Tolnai Ottó saját bevallása szerint virtigli jugoszláv, a jugoszlávizmus egyik utolsó képviselője. Akinek szövegeit – a John Updike és Bruno Schulz szellemi unokatestvéreként számon tartott – jó barátja, Danilo Kiš tette át szerb nyelvre.


Tolnai nem teremtett iskolát, nincsenek követői, életműve paradigmaváltást hozott a magyar irodalomban, mégsem kanonizálódott...

– állítják monográfusai. Ennek több oka is lehet. Mindenekelőtt az, hogy a magyarországi nagyközönség csak alig másfél évtizede, Parti Nagy Lajos révén ismerkedhetett meg vele közelebbről. Ők ketten hat napon keresztül beszélgettek egymással Palicson. A rádióban is elhangzott dialógust Tolnai átszerkesztette és kötetté bővítette, amely nem sokkal a megjelenése után, 2005 elején elnyerte a Magyar Irodalmi Díjat.


A címét egy Kosztolányi-anekdotából kölcsönző Költő disznózsírból áttörést hozott. Annak ellenére vagy épp azért, mert az alany hosszas, saját maga által áriáknak nevezett monológokkal válaszol Parti Nagy kérdéseire: az olvasó pedig egy Tolnai-elbeszélés kellős közepén találja magát, amelyekben hol kisregénnyé, hol epikus szabad verssé dagad az élethistória, hol pedig képzőművészeti és irodalomtörténeti fejtegetések kitérői között kell barangolnia az olvasónak.


Tolnai Ottó


A Parti Naggyal folytatott dialógusból az is kiderül, hogy az anyaországi letelepedés helyett otthon maradó Tolnai sosem viselte homlokán a kisebbség „bús pecsétjét”, az ő vidéke a jugoszlávizmus, és általa az Európára, a világra nyíló horizont. Ugyanakkor kétség sem fér hozzá, hogy minden porcikájában tisztában van vele, miféle határvidék szülötte. Az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben kötetében a címadó felmenő szentenciája mindennél többet mond erről az alapattitűdről:


de hiszen, kisfiam, mi nem vagyunk filmszínészek [...] / mi semmis vidéki véglények vagyunk / minket szarból tapasztott az úristen.