Minden jó, ha egyszer vége van

Forrás: Katona József Színház

-

Szombaton volt Shakespeare Minden jó, ha vége jó című vígjátékának bemutatója a Katonában Zsámbéki Gábor rendezésében. Az előadás alatt csak épp arra nem sikerült rájönni, miért pont ezt a darabot vette elő.


A cirkusz akkora közhely a színházban, mint, mondjuk, a csillag a költészetben. Ha egy olyan kaliberű rendező, mint Zsámbéki Gábor mégis erre bazíroz egy teljes előadást, akkor arra biztos jó oka van.

Azonban a két óra húsz perc játékidő, és az azóta eltelt pár nap sem volt elég arra, hogy rájöjjek, mire fel ez a cirkusz. Merthogy a puszta látványelemen kívül nem vált semmiféle mondanivaló hordozójává. Nem szervesült a darabbal, nem generált a cselekményben semmit, hanem a szereplőkről leválva csupán önálló esztétikai felületként terpeszkedett a történeten.


Mire fel ez a cirkusz


A commedia dell’arte figuráira hajazó mellékszereplők, a zsonglőrködés, a kötéltánc és ide-oda tángálódás mindenféle színes anyagokon valamilyen szinten ébren tartották a figyelmet, de ezen kívül alig volt értelmezhető szerepük. Az ébrentartásra ugyanakkor szükség is volt, mert az előadás amúgy a legnagyobb merényletet követte el: untatott.


Talán maga a darab sem tartozik Shakespeare legsikerültebb komédiái közé, inkább a második vonalba sorolnám a Sok hűhó, A makrancos hölgy vagy A velencei kalmár fényében. A sztori Boccaccio Giletta di Narbona című novellájából származik, a Dekameron harmadik napjának kilencedik meséje.

Tényleg olyan, mint egy népmese. A híres francia orvos megárvult lánya, Heléna szerelmes az ifjú Bertram grófba, nevelőanyja, Rousillon grófnő fiába. Heléna meggyógyítja a halál szélén tántorgó francia királyt, cserébe azt kéri, hadd válasszon magának férjet. Bertramot, annak akarata ellenére, a király összeházasítja a lánnyal. Az ifjú gróf a nászéjszaka elől azonban inkább elmenekül a Firenze és Siena között dúló háborúba, és azt fröcsögi: „mindaddig nem tér vissza s nem bocsát meg neki, míg gyűrűjét ujján s tőle való gyermekét karján nem viseli.” Heléna nem adja fel, Bertram után megy Firenzébe, aki úgy tudja, a felesége meghalt, nem mintha ez különösebben meghatná, és már egy bizonyos Diána szüzességét szeretné elvenni. Heléna ráveszi Dianát, hogy cseréljenek szerepet, így éjszaka az ágyban Bertram Diana helyett a saját feleségét teszi magáévá, nem is egyszer, hanem legalább ötször, aminek aztán következménye is lesz. Heléna tehát eleget tett Bertram lehetetlen feltételeinek: megszerezte a gyűrűt és teherbe is esett.


Bezerédi jutalomjátéka

A történetnek két fontos szereplője van még, az egyik a bolond, Bezerédi Zoltán jutalomjátéka. Olyan testhezálló, annyira pimasz és bölcs egyszerre, hogy az egész estét elvinné, ha nem lenne olyan sajnálatosan kevés szerepe. Eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha Bezerédi egyszemélyes színházaként kellene végighallgatnom a darabot, és tetszik a gondolat. Bezerédi játéka attól olyan zseniális, hogy a legblődebb közhelyet is képes megtölteni tartalommal. A bolond a legsokoldalúbb, a legérzékenyebb, a legemberibb az összes figura közül.


Bezerédi Zoltán jutalomjátéka


A másik Parolles, alias Elek Ferenc, Bertram gróf szolgája, kísérője, szárnysegéde vagy a jó ég tudja mije. Shakespeare ezt a szerepet mintha egyenesen Elekre szabta volna. Pistol és Falstaff keveredik benne, de mindegyiknél hitványabb, gerinctelen, hazug, igazi szarzsák. Elek olyan örök érvényű figurává emeli, hogy kilép saját történelmi és darabbeli korlátai közül, és bármelyik pillanatban szembe jöhetne velünk az utcán.

Szacsvay László francia királya még az, aki mimikájának teljes fegyvertárát felvonultatva a mély depressziótól az életenergiák revitalizálásáig hitelesen emberi és aktuális figurát teremt szerepéből.


Elek olyan örök érvényű figurává emeli, hogy kilép saját történelmi és darabbeli korlátai közül


Romhányis rímhányás

Fura, de pont a frontemberek tűnnek számomra haloványnak. Sem Pálos Hanna Helénája, sem Kovács Lehel Bertram grófja nem válik hús-vér figurává, valódi emberi problémák hordozójává. Papírmasé figuraként végül is egyetlen fontos jelentést hordoz kettősük: a szerelem illúzió, az úgynevezett valóság a saját fejünkben zajlik. Elég Bertramnak azt hinnie, hogy a szőke Dianát teszi magáévá, hogy öt numerát zavarjon le gyűlölt feleségével.


Frontemberek


Várady Szabolcs újragyúrt szövege sem tudott életet lehelni a darabba. A romhányis rímhányás öncélú nyelvakrobatikának tűnik, igaz, így legalább passzol a cirkuszi miliőhöz.


Számomra rejtély, miért vette elő Zsámbéki ezt a darabot. Mit látott benne, amit ma Magyarországon, ebben a pillanatban ezzel a történettel feltétlenül el kellett mondani. Hogy cirkusz az egész világ? Hogy az öregek és a fiatalok közötti generációs ellentétek kibékíthetetlenek? Hogy párhuzamos valóságokban élünk?

Tényleg nincs ennél sokkal fontosabb és aktuálisabb probléma? Mert hát mi a színház feladata, ha nem az, hogy beleszóljon az életünkbe? Abban a tükörben, amit Zsámbéki most elénk tartott, nem látok semmit. Csak a saját unott arcomat.