Minden holokauszttúlélőt gyötör a lelkiismerete

Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor

-

Fahidi Éva 18 éves volt, mikor elhurcolták az auschwitz–birkenaui koncentrációs táborba, hetvenegy évvel később pedig élete első táncelőadására készül a Tünet Együttes Sóvirág című darabjában, amely részben az ő tragédiáját dolgozza fel. A 90 évesen is kirobbanó formában lévő és hihetetlen életörömet árasztó nőnek ötvenkilenc évre volt szüksége ahhoz, hogy beszélni tudjon az átélt borzalmakról, azóta viszont élete fő feladatának tekinti, hogy közel hozza az emberekhez a holokausztot. Miért haragszik a lengyel muzeológusokra, miként lehet a hatalmas veszteségeket színtiszta energiává alakítani, és milyen problémákat kellett áthidalnia az előadás koreográfusának?


A Sóvirág próbáján


Mit szólt, amikor Szabó Réka azzal az ötlettel kereste meg önt, hogy táncoljon a darabjában?

Általában az a véleményem, hogy minden jó dolog, ami szembejön velem az életben, az alapfokon jár nekem, hiszen jó kislány vagyok. És mivel a tánc az egyik fontos kifejezőeszközöm – már gyerekkoromban is táncoltam –, azt gondoltam, hogy végül is miért ne vállalnám el Réka felkérését, lehet, hogy még ez is belefér. Hiszen a kilencven év még csak nem is száz.

Nem félt, hogy nem tudja végigcsinálni, hogy nem fog sikerülni?

Dehogynem féltem, most is halálosan izgulok! Nem látszik rajtam? Egy borzasztó nagy elvárás nyomasztó súlyát érzem magamon, egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal többet várnak el tőlem, mint amennyi bennem van. Talán azt hiszik az emberek, hogy ha én most kiállok táncolni, akkor nagy balerinaprodukciókra leszek képes. Bár igyekszem magamból kihozni a maximumot, ebben a vonatkozásban azért csalódás érheti a nézőket. Mindennek ellenére hiszem, hogy a mozdulatok eszközével is sikerül majd az emberekhez közel hoznom és érthetővé tennem a magyar holokausztot. Ez lenne a célom.


Fahidi Éva a próbán. Körülötte: Szabó Réka rendező és koreográfus, Cuhorka Emese táncosnő, valamint Peer Krisztián és Zsigó Anna dramaturg


Rengeteg előadást tartott már a holokausztról, könyvet is írt róla (Anima Rerum – A dolgok lelke). Hogyan lehet erről a témáról úgy beszélni, hogy az emberek – ahogy ön fogalmaz – közel kerüljenek hozzá?

Nagyon kell vigyázni az arányokra. Nem szabad, hogy a mondanivalóm – akár a könyvben, akár most a táncban – szentimentális vagy szomorú legyen. Amiről én beszélek, az nem a könnycsatornákat célozza. Azt akarom elérni, hogy az emberek valamilyen módon próbálják megérteni a lényeget. Próbálják meg felfogni, hogy ők vannak veszélyben, ők, akik nézik az előadást vagy olvassák a szöveget. Én egyszer már végigéltem, és biztosan tudom, hogy bárki, bárhol, bármikor, ugyanebbe a helyzetbe kerülhet. Ehhez a témához egyszerűen nem illik a szentimentalitás. Azt hiszem, és ezt mondhatom az összes túlélő nevében is, hogy sokfélék vagyunk, de érzelgősek egyáltalán nem.

A Sóvirág próbáin – és majd az előadásokon is – önnek bizonyos értelemben ismét át kell élnie a hetvenegy évvel ezelőtti szörnyűségeket. Lelkileg nem kimerítő, hogy még 90 évesen is ezzel kell foglalkoznia?

Ezt az utat én választottam magamnak. Úgy érzem, hogy nekem egyszerűen ez a feladatom, a holokauszttal kell foglalkoznom. Talán így próbálok választ adni arra a kérdésre, hogy miért éppen én maradtam életben.

Lelkiismeret-furdalása van emiatt?

Mindenkinek van, aki túlélte. A magyar holokauszt során minden három elhurcolt emberből kettőt rögtön megöltek. Ráadásul teljesen esetleges volt, hogy abból a háromból ki volt az egyetlen, aki életben maradhatott. Lehetett volna a helyemben sok mindenki más is, akit végül elégettek, és valószínűleg valamennyi visszatérő tud mondani a családjából legalább öt embert, aki életben maradhatott volna „helyette”. Ezért minden túlélőt gyötör a lelkiismerete.



Mennyi idő után volt képes beszélni az átélt borzalmakról?

Ötvenkilenc évre volt szükségem ehhez. Ötvenkilenc évig nem tudtam ezzel az élménnyel semmit sem kezdeni, csupán elnyomni voltam képes, hogy meg ne bolonduljak.

Mi történt önnel, hogy egyszer csak átszakadt a gát, és készen állt feldolgozni a traumát?

2004-ben, július elsején elmentem Auschwitz-Birkenauba.

Kívülállóként talán ezt a legnehezebb megérteni. Hogy miért megy vissza az ember oda, ahol a legszörnyűbb dolgok történtek vele?

Dosztojevszkijt kell olvasni, abból megtanulható, hogy még a gyilkos is valamiféle belső kényszer hatására folyton visszamegy oda, ahol gyilkolt. Valahogy én is így vagyok ezzel, csak én az áldozat vagyok. Most már rendszeresen, olyan négy-öt évente visszajárok Auschwitz-Birkenauba.

Mit érez, amikor ott van?

Dühöt. Mindenekelőtt dühöt érzek a lengyel muzeológusokkal szemben, mert nem tudom megérteni, hogy miként lehetett ilyen barbár módon látványosságot csinálni Auschwitz-Birkenauból. Azt már csak csöndben tenném hozzá, hogy a magyar holokauszt túlélői számára Birkenau hangsúlyozása a fontos, nem Auschwitzé. Az emberek többsége nem is tudja, hogy a magyar holokauszt 57 napjának Birkenau, és nem
Auschwitz volt a színtere. Mi, magyarok soha nem láttuk az Auschwitz kapuja fölötti „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz) feliratot, nem is tudtunk róla, hogy létezik.


Fahidi Éva és Cuhorka Emese


A láger után többedmagával átszállították Allendorfba, a Dinamit AG muníciógyárban kellett kényszermunkát végeznie. 1945. november 4-én egyedül jött haza a deportálásból, a családját elveszítette. Mindezek után hogyan lehet az embernek rávennie magát egy új élet elkezdésére?

Egyáltalán nem volt könnyű. Miután hazajöttem, az történt velem, ami sok más túlélővel is: nem tudtam visszamenni a saját házamba, már más lakott ott. A fogadtatás sem volt túl barátságos, olyan megjegyzést is hallottam a hátam mögött, hogy „na tessék, többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”. Nagy szerencsémre Érsekújváron életben maradt az egyik nagybátyám, aki körzeti orvos volt, hozzá költöztem. Két évig nyomtam az ágyat nála, és csak ‘47-ben kezdődött újra az életem, ami aztán egy Hedwig Courths-Mahler-regénybe (német szerző, szerelmes ponyvákat írt ) illő fordulatot vett: megismertem valakit, akit egy hét alatt oly mértékben megszerettem, hogy azonnal hozzámentem feleségül. Ez volt a boldog megoldás.

Egy interjúban mesélte, hogy miután ennyi veszteség érte, az egyik legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy mindenben megtalálja az örömöt. Sikerült így élnie?

Mindig azt szoktam mondani, hogy az emberrel nagyrészt az történik, amit bebeszél magának. Hiszek abban, hogy az ember sok mindenről meg tudja győzni saját magát. Az a fajta életöröm, amely minden túlélőre jellemző, de rám különösképpen, annak a tudatából ered, hogy megvan az életed. Az egyetlen olyan dolog, ami pótolhatatlan, mert ha elveszik a házadat, a kocsidat vagy a vagyonodat, azokat szerencsés esetben még egyszer megszerezheted. Az anyád, apád, a húgod életét viszont biztosan nem fogod visszakapni. Az életet formálni kell, szaladni utána, és élvezni. Sok fiatal felnőtt van ma, aki nem képes erre, mert azt hiszi, hogy hatalmas problémák gátolják ebben. Nyilván nem lehet mindenkinek egyenesen a szemébe mondani, hogy édes fiam, édes lányom, nincs fogalmad az életről, és nincs fogalmad arról, hogy micsoda kincs birtokában vagy. Pedig néha jó lenne ezt megtenni.



A hazatérése után még sok éven keresztül egyáltalán nem hallgatott zenét. Miért?

Mert valóban az történt, amit az előadásban is próbálunk elmondani, hogy én éppen a Zeneakadémiára, a felvételimre készültem, amikor elvittek bennünket a gettóba, majd Auschwitz-Birkenauba. A terveimbe oly módon tenyerelt bele a sors, hogy halálosan megsértett. Pontosan annyira, hogy még zenét hallgatni sem voltam képes, miután visszajöttem. A háború utáni korszakból egyetlen lemezem sincsen, koncertre sem jártam. Ráadásul eredendően is rossz volt a gerincem, a kényszermunka alatt pedig annyira tönkrement a hátam, hogy már csak emiatt is végleg le kellett mondanom a zenészi karrieremről. Egy zongoristának ugyanis 6-8 órát is görnyednie kell a hangszer felett, nekem ez már nem ment volna.

Nem gondolt rá, hogy a kommunizmus alatt emigráljon Magyarországról?

Abban a tévhitben éltem le az életem, hogy tulajdonképpen jogom van eldönteni, hogy ott akarok-e élni, ahol születtem, vagy sem. Én úgy döntöttem, hogy itthon maradok, pedig milliárd alkalmam lett volna a disszidálásra, hiszen 48 évet húztam le a külkereskedelemben. Ugyan néhány nyelven beszélek, írok és olvasok, de semmilyen nyelven nem tudom magam olyan árnyaltan kifejezni, mint magyarul. Számomra a magyar a legszebb nyelv, és ha elmentem volna, akkor megfosztottam volna magam attól a gyönyörűségtől, hogy a szép magyar szót halljam magam körül.

Vannak volt lágertársai, akikkel tartja a kapcsolatot?

Egy koncentrációs táborban folyton számolnak – mintha onnan olyan könnyen meg lehetne szökni –, és a számolást megkönnyítendő ötös sorokba rendezik az embereket. Ezekből az ötös egységekből általában amolyan családpótló egyesületek lesznek, az embernek nagyon szoros kapcsolata alakul ki a saját ötös sorával. Az enyémben 18 és fél évesen én voltam a legidősebb, rajtam kívül volt még két 17, egy 16 és egy 14 éves kislány. Én voltam a legöregebb, és ma mégis én vagyok az egyetlen, aki még él. Egész életre szóló barátság fűzött össze minket. Noha a háború után szét voltunk szóródva a világban, mégis mindig igyekeztük úgy intézni, hogy azért 2-3 évente, ha nem is mindnyájan egyszerre, de találkozzunk. Ez talán több is volt, mint barátság vagy testvériség. Inkább valami nehezen kifejezhető szoros együttlétnek mondanám, ami sosem szakad meg.


Sóvirág; előadás; próba; Fahidi Éva


Mellékvádlóként és tanúként is részt vett Oskar Gröning, egykori auschwitzi lágerőr perében. A férfit 94 éves korában, idén állították bíróság elé. Nem dühíti, hogy tulajdonképpen felelősségre vonás nélkül, nyugalomban élhette le az életét?

Azt mondanám inkább, hogy meg tudom magyarázni az okát. Hajlamos vagyok arra, hogy mindenhez kifejlesszek egy elméletet, és ehhez is kitaláltam egyet. Magyarországon és Németországban is vannak szakmák, amelyeket a családban generációról generációra továbbörökítenek. Ilyen hivatás az ügyvéd és a bíró is. Egy családban könnyen lehet, hogy már a nagypapa is táblabíró volt, és annak a fia, sőt az egyik unokája is valószínűleg az igazságszolgáltatásban dolgozik. Na már most, nemcsak a szakmát örökítik ilyenkor tovább, hanem a szakmáról való elképzelést, az ahhoz kapcsolódó élményeiket is. Vélhetően azoknak az igazságszolgáltatásban működő német embereknek, akik hosszú évekig nem vették elő Gröninget, a nagyszüleik, szüleik szintén bírák voltak, akik viszont a harmadik birodalomban dolgoztak, a náci birodalmat szolgálták hűségesen. Így aztán ők ennek a korszaknak az igazságszolgáltatási berögződéseit, a harmadik birodalommal kapcsolatos emlékeiket adták tovább.

Elméletem szerint mindez nagyon erős befolyással lehetett az utódokra, és, ha csak tudat alatt is, de arra sarkallta őket, hogy ne vonják felelősségre a bűnösöket. Talán a mostani fiatal generáció már önállóbban gondolkodik, és már hamarabb elővenné a lágerőrök ügyeit. Csak hát már lassan késő. Nekem Gröning ügyében nem az volt a legfontosabb, hogy milyen büntetést kap ez a férfi, mert milyen büntetést lehet adni egy kilencvenvalahány éves embernek? A lényeg az volt, hogy a német igazságszolgáltatásnak ez a mostani generációja jusson el odáig, hogy kimondja: ami bűn volt, az bűn is maradt.

Mit szólt hozzá, hogy az egyik holokauszttúlélő megbocsátott Gröningnek?

Igen, az Eva Kor. Minden egyes túlélőnek el kell jutnia odáig, hogy feldolgozza a saját traumáját, aminek nagyon sokféle módja lehet. Ha nem dolgozná fel, akkor megbolondulna. Kor ezt találta ki magának. Megértem, de ez nem jelenti azt, hogy követem is a példáját.

Magyarországhoz képest mintha Németországnak kicsit fontosabb lenne, hogy rendszeresen foglalkozzanak önnel mint holokauszttúlélővel. Kint többször hívták meg előadást tartani, mint itthon, Auschwitz felszabadításának 70. évfordulóján Angela Merkel mellett mondott beszédet, és a könyve is először németül jelent meg, nem magyarul.

Igen, és azt hiszem, a miértre sajnos egyszerű a válasz. A németek már az 1960-as években kijelölték azt az egyetlen utat, ahogy feldolgozhatják a közelmúltat. Ez pedig a szembenézés. Én pedig része vagyok ennek. Magyarországon számos történelmi pillanat volt már, amikor ezt a szembenézést szintén meg lehetett volna tenni, de ezt mi mindig szorgalmasan elmulasztottuk, szemet hunytunk afelett, hogy a magyar holokausztot a magyarok csinálták.

Mondok viszont egy pozitív példát Németországból. Nemrég hoztak nyilvánosságra egy statisztikát arról, hogy hány zsidót kárpótoltak eddig azért, hogy a harmadik birodalom elrabolta a vagyonukat. A 71 év alatt ennek a vagyonnak csupán kis hányadát sikerült visszaküldeni a leszármazottaknak, és emiatt vannak németek, akik szégyellik magukat. Nemrég Stuttgartban jártam, ahol a statisztika kapcsán több beszélgetőpartnerem is feltette a költői kérdést: mindezek után hogyan állhatok még szóba velük? Ez a szembenézés, és el lehet jutni idáig is.


Sóvirág; előadás; próba; Fahidi Éva


Miért probléma a járás, ha fel tudod emelni a lábad a füledig?

A Sóvirág című darab Fahidi Éva és Cuhorka Emese táncosnő duettje. Az előadás legalább annyira tánc, mint dráma, a mozdulatokat párbeszédek kísérik, a szereplők pedig a saját életükről mesélnek benne. Tulajdonképpen magukat alakítják. A darab arra keresi a választ, hogy egy idős és a fiatal ember miként tudja átadni egymásnak a tapasztalatait, megértetni magát a másikkal. Mindez pedig Fahidi Éva holokauszttörténetébe van beleágyazva, az előadás az ő traumáját, sorsát dolgozza fel.

„Az elejétől fogva világos volt, hogy ez egy nonszensz elképzelés” – meséli Szabó Réka, a Tünet Együttes koreográfusa, mikor a meglehetősen rendhagyó darab ötletéről kérdezzük. „De már nagyjából húsz éve ismerem Évát, mert szegről-végről, a férjemen keresztül rokonok vagyunk. Éva nagy családösszetartó, folyton egy csomó mindenkire főz, összehívja maga köré az embereket. Ezeken az összejöveteleken én rendre azt éreztem, hogy az Évát egyszerűen mindenkinek látnia kellene. Mivel hamar kiderült, hogy ő is egész életében mozgott, táncolt, nem kellett sokáig várni, hogy megszülessen bennem a gondolat: szeretnék vele egy előadást csinálni.”

Fahidi Éva gondolkodás nélkül igent mondott a felkérésre, pedig a vállalkozás számára és Szabó Réka számára is több volt egy egyszerű színházi produkciónál. A rendező például olyan morális kérdésekkel találta szembe magát, mint hogy szabad-e egy ilyen idős embert belerángatni egy ilyen fizikai megpróbáltatásokat igénylő projektbe? „Vagy mi történik, ha valami baja lesz egy próbán, hogy számolok én el ezzel?” – teszi hozzá Szabó.

Sóvirág; előadás; Szabó Réka; interjú

Szabó Réka rendező-koreográfus


Végül ezeket az aggályokat úgy-ahogy sikerült félretenni, mert Szabó Réka azt látta, hogy táncosa szellemileg nagyon friss, tisztában van a maga korlátaival, képességeivel, és mindenekelőtt nagyon vigyáz magára, nem vállal el olyat, amit nem bírna.

„A próbák folyamán ráadásul megerősítést is kaptam Évától, hogy jó neki, amit csinálunk. Azt mondta, hogy ő nagyon rég érezte már magát ennyire jó állapotban, mint most, amikor napi szinten tréningezik és mozog. És mi is látjuk rajta a pozitív változást, mert bár ő mindig is egy fantasztikus, életigenlő és -habzsoló valaki volt, de valahogy ez az életerő, ami benne van, még jobban kinyílt az utóbbi napokban.”

Képgaléria a próbáról


Ott voltunk az egyik próbán, és a saját szemünkkel láttuk: Fahidi Éva annyira fitt, hogy simán letagadhatna jó húsz-harminc évet. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmilyen probléma nem gördült a koreográfus elé.

„Egyszer csak az emlékezőképesség korlátjába ütköztünk. Bár Éva nagyon jó szellemi állapotban van, azért többször elfelejti a betanult szöveget vagy az instrukciókat, amiket mondasz neki. Hozzáteszem, bár csak ennyi probléma lenne velem 90 évesen! Mégis meg kellett oldanom a feladatot, hogy miként teremtsek a színpadon olyan környezetet, amelyben még akkor sem görcsöl, ha el is felejti a következő jelenetet. Erre azért van szükség, mert azt az Évát akarom megmutatni, akit én is ismerek, ezért fontos, hogy a színpadon feloldódjon. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy húszéves balerinákkal dolgozunk, hanem Emesével és Évával, akik felvállaltan azok, akik.”

Külön kihívás az idősebb testet megedzeni is. A Sóvirág próbáit azzal kezdték, hogy felmérték, mi meddig nyílik, mi hol fáj, milyen változások történtek a táncos testével az évtizedek során.

„Nagyon érdekel, hogy mi az a képesség, amely hamarabb eltűnik az emberből. Hogy mondjuk a járás miért probléma, miközben föl tudod emelni a lábad a füledig? Például azért, mert az egyensúly hamarabb vész el, mint a hajlékonyság. Hamarabb eltűnik az a képességed, hogy forogni tudj, mint, hogy kézen állj. A próbákról dokumentumfilmet csinálunk, és ez a film pont arról fog szólni, hogy miként hagy el a tested, hogyan birkózol meg az ezzel járó traumával. Ez szerintem fontos, mivel erről nagyon keveset beszélünk ebben a fiatalság-központú társadalomban. Legalábbis kendőzetlenül, anélkül, hogy az ember legszívesebben felakasztaná magát tőle. Ehelyett én azt akarom megmutatni, amit Évában látok. Egy kirobbanó formában lévő 90 éves nőt, aki boldog attól, ahogy mozdul. Nagy adag reménnyel tölt el, ha mellette vagyok.”

A Sóvirág bemutatója a Vígszínházban lesz október 13-án.