Milyen gyerek volt Jonathan Franzen?

Fotó: AFP / HECTOR GUERRERO

-

Állandó bűntudata miatt bírta ugyan Charlie Brownt, de inkább Snoopyval tudott azonosulni napjaink egyik legfelkapottabb irodalmi alakja. Az idei Nemzetközi Budapesti Könyvfesztivál díszvendége a Javítások és a Szabadság világhíres írója, Jonathan Franzen. Az író látogatásával egy időben az Európa Könyvkiadónál megjelenik az eredetileg 2006-os Diszkomfortzóna című esszégyűjteménye. A kötetből Franzen fiatalkorát ismerhetjük meg, például megtudjuk, hogy 18 évesen még nem maszturbált, plüssállatokat gyűjtött, vasútmodelleket épített, de beszámol arról is, hogyan lett belőle elvetemült madarász. Nagy szerzővé vált volna-e Franzen, ha nem halnak meg a szülei?


Meglehetősen leegyszerűsítő és talán illetlenség is lenne azt mondani, hogy Jonathan Franzen tehetsége teljes mértékben csak a szülei halála után bontakozhatott ki, ennek ellenére tény, hogy az 1988-ban kiadott The Twenty-Seventh City és az eredetileg 1992-es Erős rengés messze nem bírt olyan letaglózó erővel és nem aratott akkora sikert, mint a szülei elvesztése után megjelent Javítások, amely a kortárs amerikai irodalom csúcsára repítette a szerzőt. Franzen ráadásul több interjúban is beszél arról, hogy szülei betegeskedése és halála, illetve az ezzel párhuzamosan zajló házassági válsága akarva-akaratlanul megváltoztatta írásait és az íráshoz való hozzáállását, és a Javításokban valóban sokkal nagyobb szerepet kap a családi viszonyok boncolgatása, mint korábban.

A szülők meghatározó szerepét mutatja az is, hogy a 2002-es How to Be Alone és az eredetileg 2006-os, magyarul most megjelent Diszkomfortzóna című esszégyűjtemény is egy-egy olyan írással kezdődik, amelyben az apja, illetve az anyja utolsó éveit és halálát idézi fel Franzen. A két kötet között azonban van egy nagy különbség is: amíg a How to Be Alone arról szól, hogy a szerző hogyan találja meg a helyét az irodalmi közegben (ebbe belefér a híres csörte Oprah Winfrey-vel, amikor Franzen azért nem ment el a talkshow-ba, mert az túl mainstream; vagy a még híresebb esszé a regény és a modern társadalom kapcsolatáról), addig a Diszkomortzónában leginkább Franzen gyerekkoráról olvasunk, arról, hogy milyen volt az amerikai Közép-Nyugaton, egy St. Louis-i elővárosban felnőni. Vagyis: milyen volt felnőni a babyboom-generáció tagjaként. Az írások zömében Franzen még diák, huszonötön túli életének gyakorlatilag csak egy esszét szentelt, a legutolsót, amely a házassága történetéről és arról szól, hogyan alakult ki benne a madarászás iránti szenvedély.


Jonathan Franzen


Tehát milyen gyerek volt Jonathan Franzen?

Strébernek nem lehet nevezni, de igazi rosszcsontnak sem, inkább magának valónak. Kevés barátja volt és még kevesebb lánnyal tartott kapcsolatot: 18 évesen még nem maszturbált, és mivel valami mindig megakadályozta, hogy végre szexeljen, valószínűleg a szüzességét is húszon túl vesztette el. Részt vett néhány csínytevésben, de mindig ő volt az, aki valahogy enyhítette a többiek által okozott, amúgy nem túl jelentős károkat.

A kis Franzen sokáig gyűjtötte a plüssállatokat, kémiai labort és vasútmodelleket épített, szakkörökbe járt és hasított a betűzési versenyeken. „Kényszeres újraolvasója volt A. A. Milnének és a Narnia- meg a Dr. Dolittle-könyveknek”, illetve Tolkien világát is kívülről-belülről ismerte, legnagyobb kedvence azonban Charles M. Schulz képregénye, a Peanuts volt. Az író ez utóbbi vonzódásáról szól A két póniló című esszé, amelyben Franzen aprólékosan elemzi a képsorokat, és az is kiderül belőle, hogy állandó bűntudata miatt Charlie Brownnal is közösséget érzett, de önmagát inkább Snoopyban látta viszont, aki „üde és boldog kis egoista” volt. Schulz-ról pedig azt tartja, hogy „nem azért lett művész, mert szenvedett. Azért szenvedett, mert művész volt.”


Részlet a Peanuts képregényből, jobbra Snoopy piros parókában


Franzen ifjúkorát persze nemcsak Snoopy határozta meg, hanem például egy vallási-spirituális közösség és a német nyelv is, amelyekről szintén külön esszé szól. Előbbiben, az És kiárad az öröm című írásban a fiatalok öntudatra ébredése mellett az ellenkultúra és az egyház találkozásáról is olvashatunk, az Idegen nyelv című utóbbiból pedig kiderül, hogy ha nincs egy osztrák diáklány, Franzen sem kezd németet tanulni, és elmerülünk Kafka és Thomas Mann munkáinak elemzésében is. Az Idegen nyelv azért is érdekes, mert annak az 1874-től 1936-ig élt bécsi esszéistától, Karl Kraustól vett idézettel indít, akiről azóta Franzen külön könyvet is írt, egyébként a hozzá hasonlóan a Budapesti Könyvfesztiválra érkező osztrák-német Daniel Kehlmann segítségével.

Azon túl, hogy mai amerikai regényírás egyik legnagyobb alakja kíméletlen őszinteséggel beszámol benne a gyerekkoráról, a Diszkomfortzóna arra is lehetőséget ad, hogy valamennyire összerakhassuk, hogy akár a Javítások, akár a még nagyobb sikerű Szabadság melyik szála, melyik epizódja lehet nem pusztán a képzelet szüleménye. A betegeskedő szülők egyértelműen ilyennek tűnnek, ahogy az évtizedeket ugyanazon a munkahelyen lehúzó apa figurája és a testvéri viszonyok alakulása is. De ilyen az a rész is, amikor a szerző a házassága felbomlásával párhuzamosan rááll a madarászásra, és kezdi megérteni, hogy mit tesz az ember, az ipari társadalom a természettel. Ez a téma a Szabadságban csúcsosodott ki, amelynek magyar kiadása borítóján nem véletlenül egy kék poszáta figyel.



Aki szereti Franzen munkáit, a Diszkomfortzónát is szeretni fogja. Ugyanazt a nyelvet használja, és ugyanúgy megvannak benne azok a részletek és építőkockák, amiket az életmű más egységeiben is megtalálunk. Csak egy baj lehet vele: túl rövid, alig 280 oldal. Arra azonban pont jó, hogy kihúzzuk vele addig, amíg meg nem jelenik Franzen új, minden eddiginél nagyregényesebb nagyregénye, a Purity.


Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna, Európa, 2015, 288 oldal, 2990 Ft. (fordította: ifj. Bart István)