Milyen görögök? Ez a válság már régen az EU-ról szól

Fotó: Europress6AFP/Georges Gobet / Europress6AFP/Georges Gobet

-

Sokan az Európai Unió végét, vagy legalábbis válságát látják a görög adósságválság, az orosz kihívás vagy a menekültáradat miatt. Tény: van egy sor kérdés, amelyet a jelek szerint képtelen kezelni a túlbonyolított, de gyenge európai intézményrendszer.


A görög válság megoldatlansága miatt a világ épp szemtanúja lehet az Európai Unió lassú felbomlásának – kongatta meg az elmúlt napokban több cikkben is a vészharangot Markos Kounalakis görög-amerikai újságíró, a korábbi budapesti amerikai nagykövet, Eleni Tsakopoulos férje. Bár beszéli a nyelvet és ismeri az országot, Kounalakis saját bevallása szerint már nem érti, mit is akar az athéni kormány, azt viszont látja, hogy Görögország az első kártya lehet, ami kiesik „az európai kártyavárból”.

Kounalakis nem az egyetlen, aki az elmúlt hetekben az EU mély, akár végzetes válságáról beszélt, ha nem is épp a görög adósságkrízis miatt. A brit Chatham House június elején kiadott elemzésében úgy látta, a NATO és az EU is összeomolhat, mivel nem tud válaszolni az Oroszország jelentette fenyegetésre. A magyar Miniszterelnökséget vezető Lázár János pedig a múlt héten a menekültáradat miatt beszélt „az Európai Unió fennállásának legsúlyosabb válságáról”.

Még a külső szemlélőnek is látszik, hogy valami nincs rendben Európában, ha másért nem, azért, mert naponta egymásnak ellentmondó híreket hall arról, mi lesz a görögökkel. A pénzügyminisztereket tömörítő Eurogroup egyik nap kirúgja őket a tárgyalóasztaltól, mert hallani sem akar egy népszavazás miatti csúszásról, másnap azt mondják, folytatják az egyeztetést.

A probléma összetett, számtalan rétege van, de az első és talán legfontosabb intézményi jellegű: az EU-t egyszerűen nem ekkorára találták ki. Az unió ősének, az Európai Szén- és Acélközösségnek még csak hat tagja volt, és a maastrichti szerződés 1992-es aláírásakor is csak 12 tagállam volt. Ma viszont az Európai Tanács ülésein 28-an ülik körbe – és sokszor verik – az asztalt.


Demokráciadefficit

Persze már nem kell mindenhez konszenzus, de így is nehéz összeegyeztetni a különféle érdekeket. Ennek az lett az eredménye, hogy az EU végtelenül bonyolult intézményhalmazzá vált, amely hemzseg a kivételektől. Csak egy példa: Nagy-Britannia EU-tag, de nem része sem a schengeni övezetnek (Norvégia viszont EU-tagság nélkül is az), nem vezeti be az eurót, és még a menekültügyben sokat emlegetett dublini rendelet sem vonatkozik rá. Európa már nem is kétsebességes, csak egészen bonyolult ábrákon lehet felvázolni, melyik állam az integráció mely szintjeiben van benne.

Bár az EU kritikusai gyakran ijesztgetnek azzal, hogy megszűnnek a nemzetállamok, és létrejön az Európai Egyesült Államok, ez jelenleg nem realitás, az EU-ban nincs semmi olyasmi, ami az amerikai szövetségi kormányra hasonlítana, és képes lenne a tagállamok érdekein túl közös, európai érdeket megfogalmazni és képviselni. Az Európai Parlament még ma sem igazi törvényhozás, az Európai Bizottság pedig egy nagyra nőtt hivatal, nem demokratikus intézmény. Marad tehát a Tanács, ahol viszont minden tagállam a saját érdekeit képviseli, így gyakorlatilag lehetetlen például egységes külpolitikát folytatni.

Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász írta az euroövezet válságáról, hogy az egész sokkal inkább hatalomról és demokráciáról szól, mint pénzről vagy gazdaságról. Az euró Stiglitz szerint soha nem volt túlságosan demokratikus projekt, hiszen Svédország kivételével egyik kormány sem kérdezte meg a saját népét, hogy lemond-e a pénzügyi szuverenitásról (a dánok 2000-ben, a svédek 2003-ban népszavazáson mondtak nemet, a britek pedig eleve mentességet kaptak a bevezetése alól). Az pedig egyenesen a demokrácia antitézise, hogy az euróövezet tagállamai a görögöknek adott ultimátummal lényegében meg akarják buktatni Alekszisz Ciprasz kormányát.


Nincs erő

A legitim központi hatalom hiányából következik az EU egy másik furcsasága, hogy a saját maga által hozott szabályokat sem tudja betartatni. A legjobb példa erre a stabilitási és növekedési paktum, ami előírja mekkora lehet az államháztartás hiány és az államadósság. Az ezt be nem tartó államok ellen úgynevezett túlzottdeficit-eljárás indul, ami persze senkit nem akadályoz meg a fenntarthatatlan gazdaságpolitika folytatásában, amire Görögország a legjobb példa. Újabb és újabb programokkal, ígéretekkel sokáig ki lehet húzni: Franciaország például májusban harmadszor kapott halasztást, most épp 2017-es határidővel.

Van egy másik terület, ahol az EU képtelen a saját szabályainak érvényt szerezni, mégpedig az úgynevezett alapvető értékek, a jogállamiság, a demokrácia és emberi jogok terén. Ez az utóbbi években pont Magyarország és Románia ügyében került elő, de már 2000-ben, Ausztria ügyében is világossá vált, hogy az EU-s intézmények csak konkrét jogszabálysértések esetén tudnak fellépni, a nagy egésszel nem foglalkoznak. Így lett például a magyar médiatörvény körüli politikai vitákból Brüsszel nyomására három, igazából részletkérdéseket érintő törvénymódosítás.

Az Európai Parlamentben 2013-ban, Magyarország ügyében elfogadott Tavares-jelentés épp azt a célt tűzte ki, hogy létrejöjjön valamiféle intézmény, ami rendszerszinten figyelné a tagállamokban a demokrácia és a jogállamiság helyzetét. Hasonló ötlete volt annak idején a német, a holland, a dán és a finn külügyminiszternek, akik az alapvető értékeket védő mechanizmus felállítását javasolták – ez végső esetben a források felfüggesztésével büntette volna a renitenseket. Bár az úgynevezett Általános Ügyek Tanácsában egyszer szó volt erről, aztán a kezdeményezés csendben elhalt.


Más nem érdekel

Az alapító atyák még úgy képzelték, hogy az integráció mindig mélyebb lesz, és a végén Európa egyetlen állammá válik. Voltak ebben a folyamatban megtorpanások, de nagyjából 2004-ig, a keleti országok felvételéig a projekt működni látszott. Akkor azonban a francia és holland népszavazáson elbukott az európai alkotmány terve. Az elutasítás oka elsősorban a félelem volt a bővítés következményeitől, a szimbolikussá vált lengyel vízvezeték-szerelőtől. Végső soron tehát azt mutatta meg, hogy hiányzik az európai szolidaritás.

Legújabban Nagy-Britanniában vált egyértelművé, hogy a választók többsége hallani sem akar az EU egyik legalapvetőbb vívmányáról, a szabad mozgásról, amely lengyel és magyar munkavállalók formájában jelentkezik. Az egész belső migráció mozgatórugója az, hogy hatalmas gazdasági különbségek vannak a kontinensen. Ennek kiegyenlítésére szolgálnak elvileg az EU-s források, de mindig az a vita kíséri a költségvetés összeállítását, hogy a gazdagabb, nettó befizető államok nem akarnak többet költeni a szegényebbek felzárkóztatására.

Végső soron a görög adósságválságot is felfoghatjuk szolidaritási problémaként: a gazdagabb országok megelégelték Görögország finanszírozását. Annak ellenére is, hogy segítség nélkül Athén csődbe megy, ami aztán az egész eurozónának ártani fog (bár Angela Merkel német kancellár szerdán épp arról beszélt, hogy nem kell katasztrófától tartani). Lehetséges megoldásként még 2011-ben felmerült ugyan, hogy az eurót használó országok közösen bocsássanak ki eurókötvényeket, így kiegyenlítve finanszírozzák a hiányokat, de Németország ellenállásán a terv elbukott.

A szolidaritás hiánya jól látható a menekülthullám ügyében is. A menedékkérelmek elbírálási helyét meghatározó dublini rendeletet is úgy találták ki, hogy a periféria országaira hárítja a felelősségeket, tehermentesítve a központi országokat. A probléma dél felé tolása igen látványossá vált az utóbbi hetekben, mikor tömegesen érkeztek migránsok Olaszországba, Franciaország pedig gyakorlatilag lezárta a határt, hogy ne tudjanak továbbmenni. Ez viszont ismét az EU egyik legfontosabb vívmányát, a szabad mozgást biztosító schengeni rendszert kérdőjelezi meg.