Milánó és a kelet-európai nyomorúság

Fotó: AFP / GIUSEPPE CACACE

-

A városban – amely olyan, mint egy túlméretezett Újlipótváros – vasárnap este rangadót rendeznek. Ugyan a Milan és az Inter is távol van már az európai élbolytól, de mi, magyarok hol vagyunk?


Húszórányi autózás után egy kietlen parkolóban állunk, csípős márciusi szél fúj át a kabátunkon. Túl vagyunk egy defekten, hóátfúvásokon, szlovák halkonzerveken, az olasz A4 reggeli csúcsforgalmán. Mindenütt rácsok, kordonok, rendőrautók, carabinierik, a háttérben pedig egy katedrális: a San Siro. Reggel kilenc, az eső szitál, nem kapok levegőt. Micsoda építmény. Azok a csodálatos tartóhengerek, amelyekről odabent később kiderül, hogy csigalépcsők. Az épület négy sarkából kimeredő vasdíszek. Vörös és szürke, lenyűgöző. És milyen szép lehet a fények és árnyékok összjátéka egy napsütéses nyári délutánon. Vagy bármikor.



Az első találkozásra egy Milan–Sparta Praha BL-nyolcaddöntő alkalmával került sor, tizenegy évvel ezelőtt. A Milan 4–1-re nyert, még Gattuso is lőtt egy gólt, de ez számított a legkevésbé. Hanem az az olaszos könnyedség és elegancia, amivel lépten-nyomon találkoztunk. S ez még mindig csak észak volt, Rómát akkor még nem is láttam. A pincérek egyébként sehogy sem értették, mit keresünk mi Milánóban.


Mi: rajtam kívül a többiek felvidéki magyarok voltak, vagyis az olaszok szerint olyan szlovákok, akik a cseheknek drukkoltak.

Onnan nézve Kelet-Európa tényleg érthetetlen hely lehet, a helyükben én is csak legyintenék.

Milánó és a stadion környéke egyébként fantasztikus. Akkoriban az egész város olyannak tűnt, mint egy túlméretezett, több kerületnyi Újlipótváros, annak is a legelegánsabb része a Pozsonyi úttal és a Szent István parkkal. Robogók, fák és minden sarkon egy tavola fredda. Utóbbi a szótár szerint snack bárt jelent, de ezek a tavola freddák vegyítették magukban a gyorsbüfék, polgári kávéházak és kiskocsmák hangulatát. Szerettem üldögélni bennük, túl voltam a tizedik tavola freddán és a harmadik milánói utazásomon, mire eljutottam a Dóm térre vagy a Scalához. Persze, persze, azok is csodálatosak.


Van egy olyan tavola fredda élményem, amelyet sosem felejtek el. Az Inter–Chelsea BL-nyolcaddöntő első meccsének napja volt, én jegy nélkül ültem be valahová a Via Matteo Civitalin vagy a Via Isaac Newtonon. Ült még a füstös helyiségben egy középkorú szemüveges férfi, egy idős, lengyel származású melós és három magyar juppie. Fővezérük olyan ellenszenves volt, hogy legszívesebben elküldtem volna a francba, de inkább csak hallgattam, ahogy oktatja a haverjait. Hogy például Cristiano Zanetti és Javier Zanetti testvérek. Anyád, mondtam magamban. Még szerencse, hogy nem tudták, minden szavukat értem. Meghívták egy sörre a csóró lengyelt, miközben magyarul röhögtek rajta. „Mekkora faszkalap vagy, öreg, igyál!” És közben a képébe mosolyogtak. Hányingerem támadt.

Hirtelen bejött egy kiskosztümös nő, és leült az egyetemi tanárnak látszó szemüveges férfi mellé. Arról kezdtek beszélni, hogy mennyi lett az aznap kora este játszott Udinese–Cagliari-meccs. 2:1, mondta a férfi, a nő erre csóválni kezdte a fejét, majd rendelt egy cappuccinót. A juppiek közben viháncolni kezdtek, „milyen jó ez a kocsma, nem is kéne bemenni a meccsre” – vetette fel egyikük, miközben a jegyüket nézegették. Leírhatatlan gyűlöletet éreztem irántuk. Egy órával korábban én is próbáltam belépőt szerezni, de a törökök, akikkel tárgyalni kezdtem, 120 eurós árat mondtak, majd egy távoli bokorcsoport felé mutogattak, hogy intézzük ott a bizniszt. Inkább kerestem egy bárt. A juppiek 20:40-kor szerencsére úgy döntöttek, hogy bemennek a stadionba, az odáig vezető sétát és a beléptetési procedúrát figyelembe véve kábé a 30. percben el is foglalhatták a helyüket.



Négyen maradtunk, s a meccsnézés közben még végighallgattam a szalonrasszista lengyel és a szemüveges olasz vitáját Balotelliről, az Interről s arról, hogy ki az olasz, mit jelent az olasz nemzeti identitás.

Olaszul egyébként nem tudok, mégis mindent értettem. És a történetet is félve írom meg, mert annyira banálisan meséli el a mi kis kelet-európai nyomorúságunkat, mint egy olcsó karikatúra.


Mindez a ma esti Inter–Milan-derbi kapcsán jutott eszembe újra. A nyomorúságunk azóta is változatlan, a tévében Bánki József és Juhár Tamás hüledezik majd azon, hogy ez a Milan és ez az Inter fényévekre van az európai élkluboktól. (Mert mi hol is vagyunk?) Különben meg igazuk van. A Milan és az Inter a magához képest gyengécske olasz bajnokságban idén csupán gyenge középcsapatnak számít. Szinte biztos, hogy ősszel egyikük sem indulhat a nemzetközi kupákban – ilyesmire talán még nem is volt példa. Hervasztó végignézni a várható kezdőcsapatokon is. Poli, De Jong, Van Ginkel, Cerci, Menez, Suso: ez lehet a Milan középpályás és támadószekciója a rangadó előtt. Siralmasnak tűnik a helyzet, mint ahogy az Internél is az, de ez legyen az Inter-drukkerek problémája. Az én problémám főleg az, hogy évek óta nem jártam Milánóban. S bár az emlékek kopnak, halványulnak, de azért lesz mit előbányászni a múltnak kútjából, ha a derbi éppenséggel dögunalmas lesz.

(Az Internazionale–AC Milan olasz bajnokit 20.45-től a DigiSport2 adja.)


Lájkolj minket a Facebookon!