Mihez kezdenénk, ha nem kellene dolgoznunk, és tudnánk varázsolni?

Forrás: Agave

-

Illetve a pontosabb kérdés: mennyi időn belül őrülnénk meg? Lev Grossman felnőtteknek szánt fantasyregénye hősök és sárkányok helyett arról szól, hogy előbb-utóbb ki kell találni, mit csinálunk a világban.


Quentin Coldwater, tanulmányi versenyek többszörös győztese bármennyire szereti is a fantasyt, nem hisz a mágiában. Meg is lepődik, amikor nem a Princetonra hívják be felvételizni, hanem egy varázslóiskolába. Nagyjából így kezdődik a könyvhétre megjelent A varázslók című dark fantasy. Igen, ezt a történtet már ezerszer hallottuk – hogy messzebb ne menjünk, a Harry Potterben – és nagyjából mindenki el tudja mondani, hogyan kellene folytatódnia. A legnagyobb hiba, ha A varázslók olvasása közben is ezt a logikát vesszük elő. Lev Grossman első magyarul megjelent könyve kínálja magát, hogy felnőtteknek szánt potteriádát, keresztény szimbolikától megtisztított Narnia-sztorit lássunk bele. Ha másért nem, azért hiba ez, mert az első kötet felénél elfogy az iskolás szál.


Unalmas és nehéznek tűnő bájitaltan órák helyett Grossman a világok folyamatos átértékelésével szórakoztatja az olvasót. Az addig mindennek tűnő valóság alig jelent már valamit Quentinnek, amikor megtudja, hogy van mágia. A formagyakorlatok értelmüket veszik, miután kiderül, hogy nem csak receptből lehet varázsolni. És maga az iskola is elveszti a jelentőségét az utolsó vizsga után. Egyik sem nagy világmegváltás, aki túlesett az érettségin, biztosan ismeri ezt az ürességet.



A poént már szinte le is lőttem. A huszonegyedik század elején – az időt onnan tudjuk, hogy a szereplők például a kviddiccsel viccselődnek – varázslónak pont annyira jó lenni, mint hétköznapi embernek. És nem csak azért, mert az iskola akkor is iskola, ha Ságvárinak hívják vagy ha Varázskapunak. Inkább az a baj, hogy a mágusdiplomához nem jár ajándékba egy plusz zacskó boldogság.


Épp ez a gond, Q. Nem kell semmit csinálnod. Ez az, amit nem értesz! Nem ismersz egyetlen idősebb varázslót sem, a mi professzorainkon kívül. Odakint a nagyvilágban a senki földje van. Megtehetsz mindent, vagy akármit, vagy semmit, és az egész mit sem számít. Találnod kell valamit magadnak, ami mélyen foglalkoztat, ami igazán a szívügyed, máskülönben könnyen letérhetsz a helyes útról, és eltévedhetsz. Sok varázsló soha vissza se talál rá.

A felnőttek világa sem vonzóbb szemernyit sem az iskolás életnél. Aki nem tiniként olvasta a Potter-könyveket, annak valószínűleg már akkor feltűnt, hogy a varázsvilágban nincsenek értelmes munkák. A választási lehetőségek a kalandor-extrémsportoló – na jó, sárkánykutató –, a bolti eladó és a minisztériumi aktatologató körül forognak. Egyik fantáziátlanabb, mint a másik. Ezt a feszültséget nem akarta feloldani Grossman. Mivel nem gyerekeknek írt, megtehette, hogy még annyire sem volt jóindulatú a varázsvilággal, mint J. K. Rowling. Többször szembesülünk a korlátlan hatalmat feldolgozni képtelen figurákkal.



A fentiek azok, ami Grossmann regényét remek könyvvé teszik. Okosabban és őszintébben közelíti meg a felnőtté válást, mint az ifjúsági irodalom. Nyoma sincs annak az általános receptnek, amelyben egy valamilyen különleges képességhez jutó kiválasztott fiatal teljesen felforgatja a világot, a fantasy hangulata inkább Kosztolányi Boldog, szomorú dalára emlékeztet. A 45 éves Grossman elég idős ahhoz, hogy tudja, nem állnak unatkozó nem játékos karakterek az utcán, és pláne nem osztogatnak küldetéseket. Ezt a tapasztalatot, a boldogságkeresést és élet értelmének megtalálására tett kísérleteket forgatja körbe és nézi meg új szögekből a regény. Még azt is megpróbálja, mi történik, ha a hősök minden vágya teljesül, és átjutnak a gyermekkoruk regényeinek fantáziavilágába.


(...)az épp olyan volt, mint amikor ő kinyitott egy könyvet. Egy olyat, ami tényleg el tudta varázsolni, amivel a könyvek hallgatólagosan mindig kecsegtetnek, ám valójában szinte sosem teljesítenek be, méghozzá, hogy kiragadják az olvasójukat, igazán kiragadják abból a valóságból, amiben él, és elröpítik egy másik helyre, egy jobb világba.

A fenti idézet a könyv legelejéről származik, amikor először kerül szóba Quentin kedvenc könyvsorozata, a Narnia-könyvekhez a megtévesztésig hasonlító Fillory-sorozat. A könyvek a fiatalsághoz kötő kapocsként, közös álomként, tisztább, érthetőbb szabályok szerint működő világként folyamatosan felbukkannak a regényben. Ellenpontozzák az emberi viszonyok – család, első szerelem, első megcsalás, mégiscsak felnőtté válási történet A varázslók – kuszaságát. Egészen addig tehetik ezt, amíg a hősök a könyv utolsó harmadában át nem kerülnek Filloryba. De ez szinte már poéngyilkosság.


A könyv, bár egy trilógia első darabja, kerek egész. Bőven ad végiggondolni valót, a végén gonoszul csak megvillantja a folytatás irányát, hogy várjuk a következő kötetet.


Lev Grossman: A varázslók, Agave, 2015, 448 oldal. (fordította: Dr. Sámi László)