Miért vinnyog mostanában az összes férfi popsztár?

Fotó: AFP / OLI SCARFF

-

Justin Timberlake-től Chris Martinig, Pharrell Williamstől Bruno Marsig tarolnak a falzett énekesek, pedig nemrég még ők voltak kisebbségben. Mitől van, és elárul-e a korunkról valamit, hogy mára óriási divat lett magas hangon énekelni?


Bár a könnyűzenében mindig is megvolt a helye a szokatlanul magas hangon éneklő férfiaknak, de egész biztosan sosem volt köztük annyi szupersztár, mint manapság. Sőt, a ténylegesen éneklő (és nem rappelő) férfisztárok többsége ma túlzottan is magas hangjával hódít, pedig még húsz évvel ezelőtt is jócskán kisebbségben voltak a falzett hangon éneklő férfiak a mainstream popzenében.


Mi a falzett?

Az olasz falsetto, azaz fals szóból ered. Gyakori félreértés, hogy a magas hangot automatikusan falzettnek nevezik, és összekeverik a fejhanggal, vagy az ún. kevert hanggal (a felső regiszterben használt mellhang). Például a hard rock/heavy metal énekesek többsége elsősorban az utóbbi kettő éneklési technikát használja, az AC/DC-s Brian Johnsontól Rob Halfordig, mint ahogy egy tenor énekes sem lesz feltétlenül falzett. A falzett ugyanis a természetes énekregiszteren felüli hang, a fejhang viszont a hangregiszteren belül marad, és ott a legfelső hang elnevezése. Jellemzője továbbá a falzettnek a könnyedség is, amikor „csökkent erőkifejtéssel énekel az énekes”, ez élesen szembeállítható az erőteljes magas hangon éneklő rockénekesek többségével. A legismertebb példa talán a falzettre a diszkós Bee Gees, melyben Barry Gibb felelt a falzett szólamokért.

A falzett korábbi mostohagyerek-státusában komoly szerepet játszott az eredete: falzett hangon azok szólaltak meg a 16. századtól, akik a férfikórusokban a női szólamokat énekelték, hiszen a nők évszázadokig ki voltak zárva a templomi kóruséneklésből. A falzett énekesek akkoriban a kasztráltak közül kerültek ki, és ez a kegyetlen gyakorlat még sokáig életben maradt – az utolsó kasztrált énekes, Alessandro Moreschi 1922-ben halt meg. A falzett éneklésnek sokak számára a mai napig van egy androgün, nemtelen jellege, és még most is találhatunk olyan magyar nyelvű jellemzést, amely „férfiatlannak” nevezi az énekstílust.


Az utolsó kasztrált énekes és az Ave Maria


A falzettel szemben hosszú ideig megfigyelhető volt a távolságtartás, mivel gyakorlatilag a két nem közötti senkiföldjének számított. Ezek a különbségek az idő előrehaladtával egyre jobban elmosódtak, a nemekre vonatkozó társadalmi elvárások változásával ma már az is belefér, ha egy férfi nem „férfias” hangon énekel. A kifejezetten maszkulin rockzenei közegben például sokáig éppen csak megtűrték, miközben a folyton változó fekete popzenei stílusokban kezdettől fogva gyakori volt – egy időben ezért a diszkóval is kötötték, ami újabb indok volt a mellőzésére a rockzenében.

Ezért is lehet, hogy a falzett éneklést régebben egyesek valamiféle polgárjogi állásfoglalásnak is tartották: „Mivel más hangon énekelsz, mint ahogy beszélsz, a falzett a kivétel, a krízis, a félbeszakítottság hangja” – írta több mint húsz éve Anne-Lise Francois irodalomprofesszor, aki szerint a falzett a másság hangja, „az egyedüli esély, hogy meghallják a hangod egy hazug társadalomban”. És éppen ez az elidegenítő hatása a fő vonzereje, amely Francois szerint elválasztja a hangot a testtől.

Susan Rogers, aki hangmérnökként dolgozott többek között a falzettet mesterien használó Prince két híres lemezén (Purple Rain, Sign o’ the Times), hagyományos evolúciós alapon indokolja a falzett vonzerejét. Eszerint a hangunk a szexuális alkalmasságunkat jelzi, és a nemi szerepeknek megfelelően is fejlődött: a nőké alkalmas arra, hogy megnyugtassa a gyerekét, a férfiak mellhangja pedig az erőt mutatja. Amikor pedig egy férfi mellhangból vált át hirtelen fejhangba, azzal is azt jelzi, mennyire erős a tüdeje. Ez lehet a magyarázat a nagy hangterjedelmű énekesek erős hatására, akár évszázadokkal ezelőtt a kasztrált operaénekesek körüli hisztériára, akár a mostani jelenségre.

Viszont ez pont szemben áll azzal a magyarázattal, mely szerint a falzett éneklés elmossa a nemek közötti határokat, hiszen ha egy férfi falzett hangon énekel, egy nőknek tulajdonított hangnemben teszi azt, noha nem is nő. Ezzel azt sugallják, hogy ők is tudnak érzékenyek és gyengédek lenni, mely tulajdonságokat hagyományosan a nőknek szokás tulajdonítani. Rogers szerint a férfiaknak ez a nőies oldala is lehet vonzó, hiszen azt sugallja: nem vagyok olyan agresszív, mint a többi férfi. De hosszú időbe telt, hogy ez a slágerlistákon is meglátsszon.


A jódli-country királya


Az amerikai zenében a falzett az afrikai rabszolgákkal (több afrikai népzenei stílusban is használták) és a jódlizó német bevándorlókkal is megjelent a 19. században, és később már blues- és countryénekesek is jódliztak. A jelenség a két világháború között érte virágkorát, így jódlizott még a country egyik legnagyobb alakja, Hank Williams is. A jódli-country királya azonban korai haláláig Jimmie Rodgers volt, és neki szokás tulajdonítani azt technikát, amikor „kisiklik” az énekes hangja – rengeteg énekes egész életművet épített ebből Didótól Chris Martinig. De ettől a technikától még nem jelentek meg a rendes falzett hangon éneklő countryzenészek, a country pedig megmaradt ugyanolyan férfias műfajnak.

A rendes falzett az amerikai populáris zenében a négyszólamú doo-wop énekegyüttesekkel vált elfogadottá, ezekben mindig volt egy nagyon magas hangon éneklő énekes. A legismertebb dal a korszakból a The Lion Sleeps Tonight, melyet egy fehér énekegyüttes, a Tokens vitt sikerre, pedig eredetileg egy zulu dal. A többszólamú vokálokra építő együttesek kimondottan népszerűek is voltak a hatvanas évek első felében (Beach Boys, Frankie Valli and The Four Seasons), és akadt olyan, falzett hangon is éneklő szólóénekes sztár, mint Roy Orbison, de ő inkább csak kivétel lehetett a sokkal maszkulinabb rock and roll sztárok között. Akárhogy is, a fehér pop-rockban a falzett továbbra is megmaradt kuriózumnak, talán azért is, mert olyan bizarr csodabogarakkal azonosították, mint a hatvanas évek novelty-sztárja, Tiny Tim.


Tiny Tim minden idők egyik legbizarrabb popsztárja volt


Mindeközben a fekete popzenében viszont a falzett kifejezetten divatossá vált: a gospelben gyökerező soulban a hatvanas évek végére már nemcsak a nyomaték kifejezésére használták, hanem általánosan jelzett különféle érzelmeket. Marvin Gaye vagy Smokey Robinson például addigra már rendszeresen élt ezzel az eszközzel, de az igazi virtuózok Curtis Mayfield és Al Green voltak, mindkettejüknek védjegye volt a falzett éneklés, és nyomukban a funk és a diszkó általános stíluskelléke lett, amely leginkább a sóvárgás és a vágy illusztrálására szolgált.

Nem véletlenül tért át a Bee Gees-vezér Barry Gibb is a falzettra, pont egy időben azzal, amikor az együttes hagyományos popról átváltott a diszkóra. Ám éppen a diszkó miatt a falzettot jó ideig a fekete zenékkel azonosították, és a nyolcvanas évek sztárjai közül is jellemzően a feketék énekeltek így, lásd Michael Jackson és Prince. Az is sokat mond, hogy a fehér pop-rockzenében is inkább a teátrális eszközöktől sem visszariadó, camp műfajnak számító szintipopban (Jimmy Sommerville a Bronski Beatből, vagy Morten Harket az A-Hából) jelent meg, vagy az, hogy Bono is csak a U2 későbbi, kevésbé komoly korszakában kezdett kísérletezni a falzettel.


Ez a falzett már cseppet sem komikus


Még az 1997-ben megjelent, Rock Singing Techniques című könyv is úgy fogalmaz, hogy „nem túl sok rockénekes használja a falzettet”, pedig akkor már kezdett fordulni a kocka. A szakirodalom szerint ebben hatalmas szerepe volt egy pont ebben az évben tragikusan fiatalon meghalt énekes-dalszerzőnek, Jeff Buckleynak. Neki már az apja, Tim Buckley is ötoktávos hangterjedelemmel megáldott énekes volt, de a szintén kimagaslóan jól éneklő Jeff volt az, aki a sebzettséget, törékenységet mutató falzett énekléssel divatot teremtett, amely annak ellenére hódít a mai napig, hogy igen hamar modorossággá vált. Buckley a pakisztáni Nusrah Fateh Ali Khan éneklésében hallotta a hirtelen a legmagasabb regiszterbe váltó technikát, és ezt ültette át a saját zenéjébe.

A szélesebb közönség számára a Hallelujah feldolgozásáról ismert Buckley egyetlen rendes albuma, a Grace 1994-ben jelent meg, és a maga idejében nem volt különösebben sikeres. Főleg, hogy akkoriban az alternatív rockzenében is a maszkulin vonal érvényesült, és a Buckley-féle érzékeny image nyavalygásnak hatott a grunge sztárjaihoz képest. Így is megvolt azonban Buckleynak a maga közönsége: így például a Radiohead, amely akkor épp a Fake Plastic Trees feléneklésével bajlódott, úgyhogy pihenésként megnézték a közelben koncertező Buckleyt. A koncerttől nemcsak a dal befejezéséhez kaptak elég inspirációt, hanem Thom Yorke későbbi énekstílusára is hatással volt, noha már korábban, a Creepben is falzettre vált a hangsúlyos részekben.


Jeff Buckley óta a falzett az Érzékeny Férfi védjegye


Yorke azonban Buckley példáján keresztül leste el, hogyan válhat a falzett a fájdalom és a boldogtalanság hatásos kifejezőjévé, és miután a Radiohead az évtized második felére nagyon befutott, a zenekar hatása a melankolikus falzett énekesek százaiban volt tetten érhető. Hogy Yorke-on keresztül, vagy közvetlenül Buckleytól ismerték meg a technikát, az már részletkérdés, mindenesetre tény, hogy bár mindketten sokoldalú zenészek, az epigonok többsége csak a falzettmelankóliát leste el tőlük.

Elsőként a Travis The Man Who című, 1999-es lemeze hordozta magán a jellegzetesen buckley-s manírokat, a zenekar nagyon be is futott vele, de még rajtuk is túltett egy évvel később a Coldplay bemutatkozó albuma. Chris Martin nem is tagadta, hogy Buckley volt az éneklésére a legnagyobb hatással (Yorke, a Travis-énekes Fran Healy és Morten Harket mellett), és ugyanezt mondja magáról Matt Bellamy is a Muse-ból. A szellem kiszabadult a palackból, és a kétezres évekre már teljesen elfogadottá vált a falzett a mainstream pop-rockzenében is.


Amikor Chris Martin szenvedő fejjel énekel, falzettra vált


Olyannyira, hogy az évtized közepének nagy rádióslágereiben (James Blunt: You’re Beautiful, Daniel Powter: Bad Day) már metsző, melankolikus falzett éneklés hallható, mint ahogy énekes-dalszerzőknél (Damien Rice, Rufus Wainwright) vagy több sikeres együttesnél is (Snow Patrol, Keane). Ezekből mind-mind kihallható Jeff Buckley is, miközben teljesen más irányból ugyan, de szintén falzett énekessel vált világhírűvé a Sigur Rós, illetve az Antony and The Johnsons is.

Az igazi falzett forradalom – ha nem túlzás ilyenről beszélni – azonban akkor következett be, amikor összeért a két trend: a fenti, fehér rockos-melankolikus vonal, illetve a 2010-es évekre mindent eluraló R&B, amelyben a falzett énekesek uralma folyamatos volt ugyan, de ez csak ritkán terjedt túl a műfajon – az utóbbira példa Justin Timberlake. 2010 körül azonban már gyakorlatilag az összes új, sztárstátusba kerülő férfi énekes repertoárjában szerepelt a falzett is, és a trend nem látszik megállni. Adam Levine (Maroon 5)? Pharrell Williams? Cee-Lo Green? Bruno Mars? Robin Thicke? Justin Bieber? Usher? Néhány név az elmúlt évek legtöbbet foglalkoztatott férfi énekesei közül, egyiküktől sem áll távol a falzett. Még a legnagyobb sztár, Drake sem kivétel.


A mai R&B egyik nagy sztárja többek között a falzettjának köszönheti népszerűségét


Pedig még nem is beszéltünk az új generációs énekesekről, mint Frank Ocean, Miguel, vagy Abel Tesfaye (The Weeknd) – ők mind az R&B új hullámával jöttek, de ugyancsak a falzett a közös nevező a legsikeresebb fehér fiatal énekesekben (Sam Smith, Ed Sheeran, Hozier). De még az elektronikus szcénából érkező énekesek közül is a falzettok a sikeresek (James Blake, Jamie Woon), az indie-popban is van példa bőven (Bon Iver, Wild Beasts), és az iparági előrejelzések szerint 2016 legnagyobb popzenei reménysége, Jack Garratt is rutinszerűen énekel falzett hangon. Aki tehát a falra mászik a falzett inváziótól, az a jelek szerint egyelőre hiába is reménykedik abban, hogy a trend kifut.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!