Miért piszkálja Orbán a döglődő oroszlánt?

Fotó: MTI / Beliczay László

-

Úgy tűnik, mintha a miniszterelnök igyekezne életben tartani az eljelentéktelenedett baloldalt. Miért nem tud elszakadni a a kormányfő a darabjaira hullott MSZP-től, és foglalkozik inkább a Jobbikkal? Miről szólt valójában a szombati tusnádfürdői beszéd?


A felületes hallgató számára akár úgy is tűnhetett szombaton, hogy Tusnádfürdőn megállt az idő: Orbán Viktor miniszterenök még mindig a baloldalt tartja legfőbb ellenségének, akárcsak 2005-ben. Akkor, a határon túli magyarok kettős állampolgárságát elutasító népszavazás után, a 2006-os választásokhoz közeledve még érthető volt, mikor az ellenzék vezetőjeként arról beszélt, hogy


a baloldal amikor csak teheti, ráront saját nemzetére.

2015 nyarán viszont öt év kormányzás áll Orbán háta mögött, majdnem három évre van a következő választástól, és a baloldal finoman szólva sincs jó állapotban. A Medián legutóbbi felmérése például a Fideszt 28, az MSZP-t 8, a DK-t 5, az Együttet 2 százalékon mérte. A kormányfő mégis a tíz évvel korábbihoz hasonló keménységgel támadta szombati beszédében a baloldali pártokat:


Ezek az emberek, ezek a politikusok egész egyszerűen nem szeretik a magyarokat, és azért nem szeretik őket, mert magyarok. 

De hasonló tapasztalható a Fidesz kommunikációjában is. A kormánypárt múlt szerdán néhány óra leforgása alatt a következő címekkel adott ki közleményeket: „A baloldal nyerészkedni próbált a betegeken”, „A baloldal továbbra is a multik érdekeit védi”, „A szocialisták újra lelepleződtek”.

A kormány kommunikációs stratégiáját jól ismerő forrásunk szerint a kormánypárt számára a baloldal egy régi, bevált mumus, amivel a kissé már elfáradt és kiábrándult Fidesz-híveket is újra lehet mozgósítani, főleg ha még Gyurcsány Ferenc nevét is fel lehet emlegetni. Orbán a tusnádfürdői beszédben kifejezetten rájátszott erre az érzésre, mikor azt mondta: „Képzeljék el, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy mivé lenne Magyarország, ha 2014-ben a baloldal alakíthatott volna kormányt?”

A baloldal főellenségként való emlegetése azt az érzetet is keltheti, hogy a közvélemény-kutatások szerint (a Medián 16 százalékon mérte) a második helyen álló Jobbikot a Fidesz a nyilvánosság előtt nem tekinti olyan fenyegetésnek, mint amilyennek az ellenzéki párt próbálja beállítani magát. Ráadásul a bevándorlás ügyében a kormányoldal hasonló nézeteket vall a Jobbikkal, az ellenzéki párt így csak egyetérteni tud a kormányzati intézkedésekkel.


Brüsszeli erőközpontok

Van azonban egy nagy különbség a 2005-ös és a mostani beszéd közt: tíz évvel ezelőtt Orbán a magyar baloldalról beszélt, csak időben terjesztette ki a bírálatát, egyenes vonalat húzva Kun Bélától Gyurcsányig. Szombaton viszont már többször is az „európai baloldal” kifejezést használta, egy platformra helyezve magát a legfontosabb jobboldali vezetőkkel. A magyar baloldal most már csak egy kis része az igazi, nagy ellenségnek, a nemzeti keretek felszámolására törekvő európai baloldalnak.

A kormányfő 2010 óta számtalanszor került konfliktusba az EU-val, és néha úgy tűnt, mintha keresné is ezeket a konfliktusokat. A tusnádfürdői beszédből viszont az olvasható ki, hogy a közvélekedéssel szemben nem tartja magát EU-ellenesnek, csak az európai baloldallal és azokkal a „brüsszeli pénzügyi és politikai erőközpontokkal” áll szemben.

Egy ideje kormánypárti körökben már beszélnek arról, hogy Orbánnak vannak európai ambíció. Ez azonban nem valamilyen EU-s pozíciót jelent, inkább azt szeretné, ha elismernék: igaza van, akár a magyar „unortodox” megoldásokról van szó, akár az európai politika nagy kérdéseiről. Nem véletlen, hogy nagy tagállamok vezetői közt emlegeti önmagát, úgy fogalmazott: „egyetértek Sarkozy volt elnök úrral”, vagy „egyet kell értenünk Cameron brit miniszterelnökkel”.


Régen minden jobb volt

„Az Európai Unió hivatása szerint valódi megoldásokat kínált valódi problémákra, és ez hosszú ideig így is volt” – sírta vissza Orbán a régi EU-t, amely még „pragmatikus és viszonylag rugalmas is volt”. Mára viszont valami elromlott – fejtegette Orbán –, Európa nem képes kezelni sem a görög válságot, sem a menekültkrízist. „Valódi megoldások helyett ideológiává vált.” Emiatt szerinte Brüsszel ellenez minden olyan ésszerű változást, ami erősíti a nemzetállamokat, ezért ellensége például a magyar kormány politikájának is.

Orbán ebben az összefüggésben emlegette fel Charles de Gaulle egykori, jobboldali francia elnök nevét. Azt mondta: „kontinensünket ma mi, magyarok vagyunk a földrész gaulle-istái”, ami itt azt jelentheti, hogy támogatja az integrációt, de nem minden áron és nem minden határon túl. De Gaulle volt az például, aki kétszer is megvétózta Nagy-Britannia csatlakozását az Európai Közösséghez, vagy hónapokig bojkottálta a Tanács működését, mikor be akarták vezetni a minősített többségű szavazást a konszenzusos döntéshozatal helyett.

Bár nem ez az első eset, hogy Orbán az európai integráció régi nagyjaival példálózik, van ennek egy érdekes olvasata. Mivel a „mi magyarok” fordulat a kormányfő beszédeiben gyakran helyettesíti az egyes szám első személyt, akár úgy is érthetjük, hogy önmagát hasonlítja a hajdani francia elnökhöz. A kormányfő persze nem felejtette el hangsúlyozni, és az úgynevezett nemzeti konzultáció eredményeivel igazolni, hogy ő tényleg a magyarok, vagy legalábbis azok többsége nevében beszél.