Miért nem másolta le senki a középkor atombombáját?

-

A hosszúíj volt a középkor atombombája, napalmja, géppuskája és mustárgáza egyben. Egyszerű lett volna lekoppintani, mégis csak az angolok használták.


El tudják képzelni azt a világot, amelyben a Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombák után a Szovjetunió nem erősít rá az 1939 óta zajló saját nukleáris kutatásaira? Szinte lehetetlen. Mégis volt a történelemnek egy olyan szakasza, amikor egy hasonló horderejű haditechnikai döntést féltek meghozni az uralkodók. A kor atombombáját hosszúíjnak hívták, és százötven éven át a frászt hozta az angolok minden ellenfelére.


Több elmélet született arra, hogy a skót és francia királyok egy-két szégyenletes vereség után miért nem képezték ki a saját íjászaikat. Douglas W. Allen és Peter T. Leeson egy új, minden eddiginél meggyőzőbb modellt dolgoztak ki a hosszúíj-probléma megoldására. A kutatók szerint mind a francia, mind a skót uralkodó jobban félt a saját nemességétől, mint az angoloktól. A teljes, a tévéből is ismert történelmi figurákat is felvonultató sztori azonban máshol kezdődik.


Íjász és tumultuózus csatajelenet a Manesse-kódexben


Robin Hood még nem ezzel lőtt

1199-ben véget ért I. Oroszlánszívű Richárd uralkodása – akinek a visszatérését annyira várta az egyáltalán nem biztos, hogy valóban történelmi személynek számító Robin Hood. Az uralkodásának nagy részét keresztes hadjáratban töltő király halála után a bizonytalanság évei következtek. Földnélküli János ellen fellázadtak a bárók, polgárháború tört ki, aminek azonban meglepő módon hasznos következményei lettek: 1215-ben az uralkodó kibocsátotta a nemesek jogait tartalmazó Magna Cartát, 1258-ban pedig az első írott angol alkotmánynak tekinthető oxfordi provizóriumot. A király hatalma némiképp megcsappant, helyzete azonban stabillá vált.

Első avagy Nyakigláb Eduárd a század nyolcvanas éveiben már hódításokba is tudott fogni. Véres harcok során Walest csatolta az angol koronához. Elsősorban arról emlékeznek erre a királyra, hogy a walesiekkel rendkívül kegyetlenül bánt – igen, róla szól A walesi bárdok című Arany János-vers is –, pedig illene azt is tudni, hogy ő találta meg a walesi hadseregnél a kor csodafegyverét. A hosszúíj atyjaként is tisztelt király előbb csak egy kisebb csapatot toborzott helyi íjászokból, de a későbbi nagy csatákba több ezer lövészt vitt magával.



Az 1298-as falkirki csata volt az első, amit egyértelműen a hosszúíj nyert meg. A William Wallace vezette skótok hosszú dárdákkal várták az angol lovasságot. Eduárd azonban előbb a lovasokkal lerohanta a védtelenül hagyott skót íjászokat, majd a közel tizenegyezer íjászával lövetni kezdte a skót sereget. A csata szerepel A Rettenthetetlen című filmben is, de korántsem tűnik akkora mészárlásnak, mint valójában volt.



A valóságban a skót fegyveresek felszerelése jóval jobb lehetett: nem egy szál kékre festett felsőtestben és pokrócban szálltak szembe az angolokkal. Wallace-t többnyire a kor harctéri sztenderdjének számító láncingben ábrázolják. Ezzel viszont el is értünk oda, hogy miért volt annyira rémisztő fegyver a hosszúíj.


A 120-180 fontos erejű íjakból kilőtt nyilak gond nélkül átütötték az erős bőrvérteket, a láncinget és még a kovácsolt vasból készült korai páncélokat is. Egy gyakorlott íjász percenként öt-tizenöt nyilat tudott útjára bocsátani, a történészek szerint a percenként 12 lövés volt az átlag, amiről a költői vénájú történészek jégesőként emlékeztek meg, illetve úgy, hogy a nyílzápor elsötétítette a Napot is.


Amíg a számszeríjászok felkurblizták a fegyverüket, a hosszúíjjal felszerelt csapatok 3-4 nyílvesszőt kilőttek


Falkirknél az angolok még túlerőben voltak a skótokkal szemben, de 1332-ben a Duplin Moor-i csatában már ötszörös túlerővel szemben nyertek az angol íjászokkal megtámogatott csapatok. Ennek az ütközetnek abban rejlik az igazi szépsége, hogy az ekkor nyolc éves II. Dávid skót király (A Rettenthetetlenből ismerős Robert, the Bruce fia) és a Edward Balliol trónkövetelő támogatói között zajlott, az angolok csak beavatkoztak az egyik fél oldalán. Az egyes krónikák vadul eltérő számokat adnak meg, hogy mekkora seregek csaptak össze és hányan haltak meg. A skót király veszteségeit két- és tizenháromezer fő közé teszik, az angolok 38 lovagot veszítettek. Ebben az ütközetben fedezte fel az angol hadvezetés, hogy a lovagokat az íjászokat védő, páncélos gyalogságként érdemes használni.


A páncélos gyalogsággal védett íjászok című trükköt a franciák ellen is bevetették az angolok, és szinte minden esetben működött. Ezt bizonyítja a kétszeres túlerővel szemben megnyert crécy-i ütközet, a poitiers-i győzelem vagy az a tény, hogy V. Henrik 5900 emberrel verte szét a 25 ezres francia sereget Agincourt-nál. A nyertes csaták mellett legalább annyira fontos, hogy a hosszúíj által dominált százötven évben a brit seregek szabadon flangálhattak Franciaországban. Csatákra csak akkor került sor, amikor sikerült ütközetre kényszeríteni a francia erőket, maguktól a franciák nem keresték a lehetőséget. Ehhez túl nagy volt az angol íjászok elrettentő ereje.


És Crispin, Crispián sohsem vesz el
Eme naptól világ végezteig;
De sőt ránk emlékeznek általa,
Nehányunkra, e kis testvér csapatra(...)

William Shakespere V. Henrik drámájának egyik csúcspontja az agincourt-i csata


Miért nehéz jó íjászt találni?

Az íjászok toborzása nem csak annyiból állt, hogy az uralkodó parancsba adta, hogy a leheletnyivel hosszabb lőtávolságú, ám lényegesen lassabb és drágább fegyvernek számító számszeríjakat cseréljék le. A hosszúíj akkor hatékony, ha nagy csoportok használják – a fentebb említett falkirki csatában tizenegyezer íjász vett részt –, ugyanakkor magától ennyi ember nem akar megtanulni lőni. Királyi támogatásra van ahhoz szükség, hogy folyamatosan elég íjászt lehessen hadba hívni.


A fenti problémára, valamint a skótok és franciák 150 éves késlekedésére több magyarázatot próbáltak találni a történészek. Népszerű elmélet, hogy nem jöttek rá a hadvezérek, hogy a vereség oka a hosszúíj, de ezt a többszörös túlerő ellenére angol győzelemmel végződő crécy-i vagy az agincourt-i csata után nehéz elhinni. Hasonlóan kevésbé valószínű, hogy az íjászok által gyakran lemészárolt lovagok fúrták volna meg a hadsereg modernizációját. Ráadásul az íjászok védelmére is szükség volt páncélos gyalogos katonákra és lovagokra.



Allen és Leeson modellje szerint az egyes királyságok politikai stabilitása volt a döntő tényező. A hosszúíj százötven éve alatt az angol királyoknak nem kellett attól tartani, hogy egy elégedetlen nemes ellenük vezeti a törvényekkel, díjakkal és versenyekkel íjászatra szoktatott népet. Ilyen rendelkezésből pedig féltucatnyi is volt. A sor az 1242-es Assize of Armsszal kezdődik, ami a 40 shilling értékű földnél többet birtoklóknak kötelezővé tette az íj birtoklását.

III. Eduárdig kellett várni a a kötelező testnevelés feltalálására: a király 1363-ban előírta, hogy minden egészséges férfiember az ünnepségek napján – ideértve a vasárnapokat is – eddzen az íjával. A törvény azt is felsorolta, mik azok a hiábavalóságok, amiket tilos művelni, mert a lövöldözés rovására mennek. Ilyenek voltak a foci, kézilabda, kődobálás, kakasviadal, a golf elődjének számító cambuc és „más felesleges játékok, amelyeknek nincs becsülete.” Ezekre rétegződtek még rá az íjak árának maximálását, a fegyver exportját tiltó és a drágább és kevésbé hatékony számszeríjászatot betiltó törvények.


Íjászverseny a Lutrell-zsoltároskönyvben


A tiltások mellett megjelentek olyan intézkedések is, amelyek kedvet csináltak az íjászathoz: a Robin Hood-monda egyik központi elemét adó íjászversenyek és -fesztiválok is az íjászok kiképzését szolgálták. III. Eduárd alatt a csaták utáni zsákmányszerzési szabályokat is átírták: az íjászoknak és a páncélos gyalogosoknak is lehetőségük volt vagyont gyűjteni.


L'homme armé - a fegyverestől félni kell


Mindeközben Franciaországban

Az angol királyok semmi olyat nem tettek, amit egy másik uralkodó ne másolhatott volna le. Még a hosszúíjak sem angol fából készültek: az alpesi régióból, a Kárpátokból, valamint mediterrán erdőségekből importálták a szükséges tiszafát.


Az egyetlen lényeges eltérés Anglia és két ellenfele között, hogy a hosszúíj százötven éve alatt mind a skót, mind a francia király pozíciója ingatag volt. A skót trónért zajló harcokban – amelyekbe az angolok is be-beavatkoztak – a legjobb időkben 13 trónkövetelő vett részt, a Francia Királyság pedig úgy volt évszázadokon keresztül Európa egyik számottevő hatalma, hogy egymással tusakodó hercegségek alkották. A királyi hatalom csak a késő tizenötödik században szilárdult meg annyira, hogy az uralkodónak ne kelljen tartania a saját nemességétől. A százéves háború alatt – amelyről itt olvashat angolul egy remek térképes cikkben – alatt azonban teljesen bizonytalan volt, hogy mely területekre terjed ki a francia uralkodó hatalma.


A végén minden elromlik

A hosszúíj százötven évének végéhez nem egy, hanem több tényező vezetett. Az időszak végére Anglia elveszítette franciaországi területeinek nagy részét, majd pedig belesodródott a rózsák háborújába. Az acél páncélok megjelenésével a hosszúíj veszített a halálosságából. A rettegett fegyvert a nagyobb átütő erejű szakállas puska lassan háttérbe szorította. Ennek a fegyvernek ráadásul megvolt az az előnye is, hogy elég sokba került ahhoz, hogy egy lázadó nemes ne fegyverezhesse fel vele támogatóit.