Miért nem bírjuk levenni a szemünket a hullákról?

Fotó: AFP / KOCA SULEJMANOVIC

-

Nagyon sok halott képe jött szembe velünk az elmúlt időszakban, és bármennyire borzalmas is a látvány, sokszor nem tudunk nem odanézni. Mit árul el rólunk ez a morbid kíváncsiság? És miért elengedhetetlen a túlélésünkhöz az, ha néha hagyjuk sokkolni magunkat?


Az elmúlt napokban a Facebook hírfolyamban nyers és sokkoló képek jelentek meg a Földközi-tenger partjára kisodródott halott menekültekről, és előkerült néhány borzalmas felvétel, amely az Ausztriában talált horrorkamion belsejéről készült az egymás hegyén-hátán összezsúfolódott holttestekről. Voltak, akik valamiféle küldetéstudattal osztották meg a képeket (ezt mindenkinek látnia kell!), mások felháborodva törölték a képeket megosztó ismerőseiket (halottakat nem mutatunk!) A reakcióktól függetlenül feltehetően kevesen tudták nem megállítani a görgetést, hogy alaposan megnézzék a képeket. Nagy-Britanniában még politikai következménye is volt egy partra sodródott szíriai kisgyerek képének: tízezrek írták alá a petíciót, amelyben követelik, hogy David Cameron miniszterelnök tegyen többet a menekültekért, a brit kormány pedig most már hajlandó is lenne befogadni 15 ezer szíriait.

Nem sokkal korábban a New York Daily News borzasztotta el az olvasóit azzal, hogy a virginiai lövöldözés egyik áldozatáról a gyilkos szemszögéből közölt képet az augusztus 27-i címlapján, egész pontosan azt a pár pillanatot hozták le, amikor Vester Lee Flanagan ráfogja a fegyverét, és lelövi Alison Parkert, a WDBJ-TV riporterét. A gyilkos nyilván igényt tartott a nézők figyelmére, hiszen élő adásban lőtte le a két riportert, több újság is úgy döntött azonban, hogy ezeket a képeket címlapon is hozza, mert igényt tartott az olvasók figyelmére.

Nem olyan régen a Kelet-Ukrajna felett lelőtt malajziai repülőgép utasainak a szétszóródott holttestéről készült képek is bejárták az internetet, és az emberek kattintottak, nézték, megosztották.


Roncsok az Ukrajna felett lelőtt maláj utasszállító katasztrófája után


Az elmúlt időszakban tehát nagyon sok halott jött szembe, és nagy kihívás volt, hogy ne nézzünk oda. A médiaetikai dilemmákba vagy a közösségi posztolás érzékenységének a képlékenységébe most nem fogunk belemenni. Van azonban ezeknek a sokkoló képeknek egy olyan vetülete, amely a legbelső ügyeinkről szól.

Ezekről a képekről elsőre talán azt gondolnánk, hogy zsigerileg taszítanak minket, oda sem bírunk nézni, ha mégis, talán egy másodpercig bírjuk, de kiderül, hogy nem tudjuk levenni róluk a szemünket. Szakemberek szerint pedig nem is akarjuk. Ezeken a képeken ugyanaz tartja ott a szemünket, ami miatt egy autóbaleset mellett sem tudunk elmenni a nélkül, hogy bámészkodnánk. A morbid kíváncsiságunk erősebb, mint gondolnánk.


A nagy fotópályázatokon rendre találni háborús vagy halottakat ábrázoló fotókat


De miért? Egyrészt mindannyiunkban van némi szadista-mazochista hajlam, vagyis a vágy, hogy elképzeljük, milyen, ha fáj, vagy ha másnak fájdalmat okozunk. Ez a hajlam találkozik a teljesen normális kukkolási késztetéssel, az érdeklődéssel minden iránt, ami titkos és rejtve van. Ezek a késztetések egyidősek az emberiséggel – nyugtatott meg mindenkit egy interjúban Gail Saltz pszichológus azok után, hogy megjelentek az első képek a Malaysia Airlines Ukrajna felett lelőtt gépének az utasairól, és a médiafogyasztóknak szembesülniük kellett azzal, hogy egyszerűen látni akarták a szétszóródott holttesteket. A pszichológus szerint ma ugyanaz a tartja ott a tekintetünket a legiszonyatosabb képeken, ami a rómaiakat arra késztette, hogy bámulják az oroszlánoknak felkínált gladiátorokat.

Abban, hogy most ilyen töménységben futnak végig a szemünk előtt a borzalmak, elévülhetetlen érdemei voltak egy bizonyos Alexander Gardnernek, aki az amerikai polgárháború idején jelentősen kitolta azokat a vizuális határokat, amelyek addig meghatározták azt, ahogyan az amerikaiak a világot látták. Gardner ugyanis fogta a fényképezőgépét, és kivonult a harctérre, ahol kimerítően dokumentálta a háborúban elesett katonák hulláit. A sokkoló képek nyomán alakult ki a máig ható kulturális és társadalmi vita arról, hogy mit lehet, mit szabad, és mit ízléses megmutatni, illetve megnézni. Gardner munkásságának tehát jelentős erkölcsi és esztétikai következményekkel járult hozzá a mai médiafogyasztási szokásainkhoz, és a képei iránti kereslet bebizonyította, az emberek szeretik, ha sokkolják őket.


Ösztönösen lassítunk, ha balesetet látunk az autópályán


A visszataszító, viszolygást okozó látványhoz tehát paradox módon vonzódunk, csakhogy gyakran lelkiismeret-furdalást érzünk a nehezen magyarázható vagy elfogadható érdeklődésünk miatt. Az ismeretterjesztéssel foglalkozó Vsauce tanulságos videóban magyarázta el a jelenség hátterét. Az eszmefuttatás egyik leglényegesebb megállapítása az, hogy nem teszünk mást, mint engedelmeskedünk annak a kíváncsiságnak, amely létfontosságú a túlélésünk szempontjából. Tudni akarjuk, hogy mi a végkifejlet, még akkor is, ha ez rossz – evolúciós szempontból ennek elvitathatatlan haszna van, hiszen a túlélésnél a tudás valóban hatalom. A bizonytalanságot pedig kellemetlenebbnek tartjuk, mint a kellemetlen bizonyosságot.


Egy túlélő gyerek rajza a lampedusi menekülttáborból. Az olasz partoknál százával fulladnak vízbe a menekültek.


A morbid kíváncsiság témájának egy egész könyvet szentelő Eric Wilson is az evolúciós pszichológia jelenleg uralkodó nézetéből indul ki, miszerint azért érezzük annyira ellenállhatatlannak a szörnyű dolgokat, mert a hasznunkra válik a túlélésünket veszélyeztető kockázatok alapos megvizsgálása. Az emberiség természetesen már a média és a közösségi oldalak megjelenése előtt is így érzett, ezek a csatornák csak annyit tettek hozzá, hogy ma már a tőlünk távol lévő, de a képekkel és hírekkel közel hozott borzalmakra is úgy reagálunk, mintha minket veszélyeztetnének. Vagyis bámuljuk, vizsgáljuk, elemezzük – a saját érdekünkben.

Van azonban egy másik, evolúciós érvvel alátámasztott mozgatórugónk, mégpedig az, hogy a morbid dolgok iránti vonzódásunk annak a vágynak a kivetülése, hogy megtapasztaljuk valaki másnak a szenvedését. Ez a fajta empátia segít szoros kapcsolatokat építeni, ami megint csak elengedhetetlen a túléléshez. Vagyis alapvetően egészséges, ha ezeket a képeket nézve megpróbáljuk átérezni, milyen lehet hánykolódni a tengeren, lezuhanni a repülővel vagy bezárva lenni egy kamionba.


Legutóbb az osztrák autópályán hagyott teherautóban talált menekültek holttestéről készült fotók árasztották el a közösségi médiát


A kíváncsiságunkat tehát gyakran a képzeletünk táplálja: elképzeljük, milyen lenne a másik ember helyében, mi lenne, ha velünk is megtörténne az, ami vele, és persze végigfut az agyunkon az is, hogy vajon tényleg megtörténhet-e velünk. Ez a fajta empátia emlékeztet arra, hogy véges az időnk, és sebezhetők vagyunk, ez az érzés pedig közelebb visz az embertársainkhoz.

A viszonyunk a morbid dolgokhoz tehát valóban bonyolultnak mondható, és elsőre bármilyen furcsának hangzik is, ezeknek a borzalmaknak a megtapasztalása elősegítheti az elfogadást és az empátiát is, ami társadalmi szempontból kifejezetten fontosnak és konstruktívnak tekinthető.

Miért érezzük hát bűnös tevékenységnek a borzalmak bámulását? A szörnyűségeket megörökítő képek, felvételek iránti vonzalom miatt érzett lelkiismeret-furdalás magyarázható azzal a társadalmi, kulturális nyomással is, amely tabunak tekinti ezeknek a szörnyűségeknek a bámulását. A tiltás viszont mindent sokkal érdekesebbé tesz, a tiltott képek meg csak még vonzóbbnak tűnnek.

Alapvetően azonban az agyunk úgy van huzalozva, hogy vonzódjunk a kellemetlen dolgok felfedezéséhez, mert ez a fajta tudás sokkal kifizetődőbb, mint a tudatlanság. A szörnyűségek bámulásával pedig magyarázatot is keresünk, megpróbálunk valamiféle értelmet tulajdonítani annak, hogy ez megtörtént.

Van még egy meglepő motiváció, amely ott tartja a tekintetünket a borzalmakon: az, hogy ettől erősnek érezzük magunkat, a visszataszító képeket, jelenteket ugyanis egyfajta kihívásnak, erőpróbának tekintjük – ha kibírjuk a látványt, az azt jelenti, hogy erősek vagyunk.


Auschwitz, koncentrációs tábor, holokauszt,

Látogató az auschwitzi koncentrációs táborból kialakított múzeumban