Miért mindig a Liverpool játszik ilyen őrült meccseket?

Fotó: Getty Images / Clive Brunskill

-

Véletlenül vagy sorsszerűen? A Dortmund elleni 4-3 csak a legújabb darabja egy sorozatnak: a közelmúlt legjobb európai és angol kupadöntőit is ők játszották.


Elképesztő mérkőzést játszott csütörtökön a Liverpool és a Borussia Dortmund: az Európa-liga negyeddöntőjében a hazaiak háromgólos hátrányt dolgoztak le úgy, hogy többször is úgy nézett ki, a Dortmund előnye behozhatatlan. Jürgen Klopp csapata azonban nem ismert lehetetlent, és egészen drámai körülmények között sikerült a sírból visszahozni a továbbjutást, ami ebben az idényben már nem az első hasonló hőstette volt a vörösöknek. És bár ebben kétségtelen szerepe van a német edző fanatizmusának, nagy tévedés lenne mindezt a Klopp-faktornak tulajdonítani, hiszen ha van klub, amelynek szokása őrült meccseket játszani, akkor a Liverpool feltétlenül az. Legalábbis a 21. század legemlékezetesebb kupadöntőiben mindig részt vettek a vörösök, pedig akkor még Kloppnak híre-hamva sem volt.

A Liverpool élen járt az emlékezetes, bolond meccsekben akkor is, amikor mások ültek a kispadon, úgyhogy akár beszélhetünk már arról is, hogy a klub DNS-ében kódolva lettek az ilyen mérkőzések. Lehet-e bármilyen racionális magyarázat erre vajon, vagy pusztán véletlenül fut bele a Liverpool ezekbe a heroikus meccsekbe? Ezeket felidézve talán kaphatunk valamiféle választ a kérdésre.

Nem érdektelenek az előzmények sem: miután Bill Shankly pár év alatt másodosztályú középcsapatból a hatvanas-hetvenes években az egyik legerősebb angol klubbá alakította a Liverpoolt, Bob Paisley alatt Európa első számú csapatává vált. Ha nincs a Heysel-tragédiát követő ötéves eltiltás, még ki tudja, hol állnak meg a vörösök, akik így is négyszer nyerték meg a legrangosabb európai kupát, odahaza pedig egészen 1990-ig az volt a meglepetés, ha nem ők nyerték meg a bajnokságot. Az új évtizedben aztán jött a lejtő, és a Kenny Dalglisht követő menedzser, Graeme Souness kis túlzással egymaga verte szét a legendás liverpooli csapatot, ráadásul a lehető legrosszabbkor, hiszen pont a Premier League indulását követő átrendeződés idején került a klub hátrányba a Manchester Uniteddel, majd az Arsenallal szemben.

A Liverpool viszont annak ellenére is a legnépszerűbb angol klubok egyike maradt, hogy a kilencvenes években szinte semmilyen eredményt nem tudott felmutatni, cserébe a többi csapatnál erősebb kapcsolat jellemezte a szurkolók és a klub viszonyát, melyet a Hillsborough-tragédia utáni példátlan összefogás is megerősített. Nincs még egy csapat a világon, mely ennyire összekapcsolódott volna egy közismert dallal, mint a You’ll Never Walk Alone, miközben túlzás nélkül legendás a Kop, azaz a liverpooli B-közép is. Egy ilyen romantikus klubhoz pedig pont illenek az ilyen, filmre kívánkozó meccsek is.


1. Liverpool–Newcastle 4-3 (1996. április 3.)

Ez ugyan nem kupameccs, hanem csak egy sima bajnoki, mégis itt a helye egy ilyen összeállításban. Nemcsak azért, mert ez tényleg legendás meccs – megválasztották a Premier League első tíz éve legjobb meccsének is –, de még a FourFourTwo is a liga történetének harmadik legjobb meccsének választotta tavaly. De ez volt az első idény a nagy Liverpool szétesése óta, amelyben a csapat újra megindult felfelé: fiatal üstökösök tűntek fel, mint Robbie Fowler vagy Steve McManaman, és egészítették ki a nagy csapatból megmaradt veteránokat, John Barnest és Ian Rusht.



Ezen a meccsen az volt a tét, ki maradhat még versenyben a Manchester Uniteddel a bajnoki címért, és a végig nyaktörő tempóban játszó csapatok az elsőtől az utolsó percig izgalmassá tették a meccset. A Newcastle kétszer is vezetett, de a Liverpool mindkétszer ki tudott egyenlíteni, másodszor a 68. percben, ekkor volt 3-3 az állás. Míg a Newcastle már a döntetlennel is megelégedett volna, a liverpooli edző, Roy Evans beküldte a padról Rusht, és az utolsó percben a 35 éves walesi csatár is részt vett abban az akcióban, melynek a végén Stan Collymore belőtte a győztes gólt. A vendégek menedzsere az egykori liverpooli klasszis, Kevin Keegan volt, aki látványosan összeomlott a gól láttán a kispadon, de a meccs után csak annyit mondott a másodedzőjének: „Tudom, hogy most csalódottnak kéne lennem, de mégis fel vagyok dobva.”


2. Liverpool–Alaves 5-4 (2001. május 16.)

Az Evanst váltó Gérard Houllier csapata abban az évben minden kupát elnyert, amit csak lehetett, a bajnokságba viszont még nem tudtak beleszólni. A klub akadémiájáról újabb saját nevelésű fiatal sztárok kerültek ki: Michael Owen és Steven Gerrard, aki itt még nem volt 21 éves, és a nála 15 évvel idősebb Gary McAllistertől itt pontosan elleshette, milyen egy középpályás, aki a hátán viszi a csapatát. A spanyol kiscsapattal szemben a Liverpool volt az UEFA-kupa döntőjének esélyese, és ez volt a Heysel óta az első európai kupadöntője a klubnak.



Itt ezúttal nem a Liverpool jött vissza a semmiből, hanem az Alaves, amely a második félidő elején három perc alatt szerzett két gólt, és 3-3-ra alakította az állást. Ekkor a lélektani előny az Alavesnél volt, mégis a csereként beállt Fowler lőtt újabb gólt, amelyre már egész biztos nem lehetett válaszuk a spanyoloknak. Mégis lett: Jordi Cruyff két perccel a lefújás előtt egyenlített, és jöhetett a hosszabbítás az akkor még élő aranygól-szabállyal. A spanyolok addigra teljesen elkészültek az erejükkel, de így is egy McAllister-szabadrúgást követő öngól kellett a Liverpool győzelméhez. A két, bátor támadójátékot bemutató csapat meccsét azóta is sokszor emlegetik minden idők egyik legjobb kupadöntőjeként, a Liverpool pedig ezzel a meccsel alapozta meg a hírnevét, hogy ez egy minden nehézség ellenére a győzelemig küzdő csapat.


3. Liverpool–AC Milan 3-3, tizenegyesekkel 3-2 (2005. május 25.)

A liverpooli legendárium igazi hivatkozási alapja azonban Isztambul, ahol tényleg a lehetetlent vitték véghez a Bajnokok Ligája döntőjében. Eleve ez a Liverpool minden volt, csak Európa legerősebb csapata nem: a keret a Houllier után maradt káoszt tükrözte, és az új menedzser, Rafa Benitez még nem nyúlt nagyon hozzá a csapathoz, melyben középszerű vagy annál is gyengébb játékosok vitézkedtek: Djimi Traoré, Igor Biscan, Antonio Nunez vagy az ígéretét soha be nem teljesítő Milan Baros. Benitez azonban egy masszív, nehezen legyőzhető csapatot épített belőlük, mely ráadásul egyszer már felállt vert helyzetből az Olimpiakosz ellen.



A döntőben azonban a korszak legerősebb klubja, a Milan volt a meccs nagy esélyese, és amikor az olaszok egy félidő alatt lőttek három gólt, senki sem gondolta volna, hogy bajuk lehet. Benitez, aki hibázott, amikor kihagyta a kezdőcsapatból Didi Hamannt, a szünetben behozta a német középpályást, de a csapat vezére Gerrard volt, aki még jól emlékezett, milyen valószínűtlen dolgok történhetnek egy európai kupadöntőn. A Liverpool minden mindegy alapon esett neki az elkényelmesedett olaszoknak, és negyedóra alatt kiegyenlítette a háromgólos hátrányt, sőt, aztán még volt pofájuk megnyerni a tizenegyespárbajt is. Tényleg egy új legenda született aznap este Isztambulban.


4. Liverpool–West Ham 3-3, tizenegyesekkel 3-1 (2006. május 13.)

Bár a Benitez-csapat volt az angol kupadöntő esélyese, az Alan Pardew vezette londoniak egy pillanatig nem hitték el, hogy ne lenne keresnivalójuk, és végig kemény ellenfélnek bizonyultak, nem véletlenül emlegetik a meccset a legnagyobb modern kori FA-kupadöntőként. A Liverpool ezúttal nem tudott igazán meggyőző teljesítményt nyújtani, miközben a West Ham több játékosa is élete meccsét játszotta. Gyorsan el is húztak kettő-nullra, és még az sem vetette vissza őket, hogy a Liverpool nagy nehezen összeszedte magát, és Gerrard révén egyenlíteni is tudott a második félidő elején. A balhátvéd, Paul Konchesky élete gólját lőve újra a londoniakat juttatta vezetéshez, és ezúttal már tényleg úgy tűnt, itt most nincs visszaút még a Liverpool számára sem, Isztambul ide vagy oda.



Egyetlen ember gondolta csak másként: Steven Gerrard, aki az utolsó utáni pillanatban akkora gólt lőtt a semmiből, amekkorát csak ő szokott. Ezzel a Liverpool kiharcolta a hosszabbítást, és onnantól már náluk volt a lélektani előny, nem véletlenül mondta a meccs után Pardew azt, hogy Gerrard góljánál már úgy érezték, kikaptak. A tizenegyeseket ezúttal is ők rúgták jobban, és ezzel meglett Benitez második (és egyben utolsó) komolyabb trófeája a Liverpoolnál, a történelemkönyvbe pedig még egy fantasztikus meccs került be.


5. Norwich–Liverpool 4-5 (2016. január 23.)

Ez megint csak nem döntő, de egy nagyon fontos állomás: itt tértek vissza a csodák a Liverpoolhoz. A cardiffi kupadöntő óta eltelt csaknem tíz év leginkább az elszalasztott lehetőségekről szólt: a Liverpool ugyan ott volt többször is a siker kapujában, de rendre elbotlott, akár BL-döntőről, akár bajnoki címről volt szó. Kezdett elhalványulni Isztambul, Cardiff és Dortmund (itt játszották az Alaves-meccset) emléke, a Liverpool pedig a szimpatikus vesztesek klubja lett. Ezen próbált változtatni a Brendan Rodgerst tavaly ősszel váltó Jürgen Klopp, aki ugyan fel tudta tüzelni a csapatát, de ő is tudta, hogy még hosszú az út egy igazi sikerig.



A Norwich elleni bajnoki előtt már volt egy 3-3 hazai pályán az Arsenal ellen, melyen Joe Allen az utolsó percben egyenlített, de ez még semmi nem volt izgalmak terén. A kiesés ellen küzdő Norwich ellen ugyanis sokáig emlékezetes meccset játszottak a vörösök, akik nemcsak kétgólos hátrányból álltak fel, de úgy tűnt, meg is nyerik a meccset, ám az utolsó percben Bassong bombájával egyenlíteni tudtak a Kanárik. Százból 99 csapat ilyenkor feladja, és szomorúan elkönyveli az egyik pontot – nem úgy a Klopp-féle Liverpool, amely a meccs hosszabbításában újra felállt a padlóról, és a csereként beállt Adam Lallana megnyerte nekik a meccset, tényleg egészen valószínűtlen körülmények között.


Az újságok másnap leginkább arról cikkeztek, hogy Kloppnak összetört a szemüvege a nagy ünneplésben, pedig a Dortmund-meccs után már tudhatjuk, hogy itt sokkal fontosabb történt. A Liverpool újra hihet magában, és mi lesz még itt, ha ennek a csapatnak védelme is lesz majd egyszer?