Mi elől menekül a világ 60 millió migránsa?

Fotó: AFP / ERIKA SANTELICES

-

Vannak, akik modern kori népvándorlásról beszélnek, mások globális humanitárius katasztrófáról. Az ENSZ legfrissebb adatai szerint 60 millió migráns van jelenleg a világban, a második világháború óta nem volt ennyire sötét a helyzet. Kik ezek az emberek, és mi elől menekülnek? A teljesség igénye nélkül bemutatunk néhányat a világ meghatározó etnikai és vallási konfliktusaiból.


Burundi nehezen hegedő sebei

A tuszik és a hutuk konfliktusai az utóbbi évtizedekben brutális etnikai tisztogatásokhoz vezettek: az 1994-es ruandai vérengzésekben becslések szerint 1 millióan vesztették az életüket (hutu milíciák gyilkoltak le tuszikat illetve mérsékelt, a népirtást ellenző hutukat), és a szomszédos Burundiban folyó, tízéves polgárháborúban is mintegy 300 ezer életet oltottak ki. Egy évtizeddel később, Burundiban ismét pattanásig feszültek az indulatok.



Igaz, ezúttal nem etnikai különbségek vannak az előtérben, hanem a politikai hatalomért folyik a küzdelem. A lángok akkor kezdtek el újból felcsapni, mikor Pierre Nkurunziza elnök – alkotmányellenesen – harmadszorra is meg akarta magát választatni. A sokszor erőszakba torkolló tüntetések közepette a hadsereg néhány magas rangú tábornoka katonai puccsot kísérelt meg, ám az sikertelennek bizonyult. Nkurunziza és a puccsot vezető Godefroid Niyombare vezérőrnagy egyaránt hutu.

Szakértők szerint az egyelőre pusztán politikai konfliktus pillanatok alatt etnikai tisztogatásig fajulhat, hiszen a közelmúlt sebei még nem hegedtek be. Ráadásul a hadsereg sorain belül is széthúzás alakulhat ki, mivel a polgárháború óta tuszik és hutuk vegyesen alkotják a fegyveres erőket. Ha a hadsereg összeomlik, az ország könnyen ismét egy véres polgárháború közepén találhatja magát. A zavargások áprilisi kitörése óta becslések szerint már csaknem százan meghaltak és több mint 150 ezren – többségében tuszik – menekültek el a környező országokba.



Helyi források szerint a rendőrség szabadon gyilkolja az ellenállás tagjait, a civilek pedig a Kongói Demokratikus Köztárságból próbálják felfegyverezni magukat, hogy tűzerőben felvehessék a kesztyűt a rendőrséggel. A július 15-ei választások eredményén múlhat, hogy Burundi ismét mészárszékké válik-e.


Hazátlanul a Paradicsomban

A Hispaniola szigetén osztozkodó Haiti és Dominika nem éppen jó szomszédok: 1937 októberében, a petrezselyem-mészárlás során 35 ezer haitit gyilkoltak meg a dominikaiak. A halálosztagok tagjai mindenkivel kimondatták a perejil szót (spanyolul a petrezselyem), melynek az „r” betűjét a franciául vagy kreolul beszélő haitiak máshogy ejtették, mint a spanyol anyanyelvű dominikaiak. Akinek nem pörgött eléggé a nyelve, machetével levágták a fejét.


Bár a két etnikum között a helyzet azóta is feszült, a nyugati félteke legszegényebb országának számító Haitiből rengetegen vándoroltak át a valamivel jobb helyzetben levő Dominikai Köztársaságba. Azok, akik már dominikai földön születtek, automatikusan megkapták az állampolgárságot. Azt az állampolgárságot, amelyet most egy tollvonással visszavesz az állam.



A 2013-as rendelet szerint minden olyan embernek, aki nem tudta a néhány hete lejárt határidőig igazolni a felmenői dominikai származását, semmissé teszik az állampolgárságát. Noha a nemzetközi jog tiltja, hogy olyanok állampolgárságát elvegyék, akiknek csak egy van, Dominika mégis 210 ezer emberrel teszi ezt meg, akik így gyakorlatilag hazátlanok maradnak. Állampolgárság nélkül nem járhatnak iskolába, nem vehetnek részt a gazdasági életben, jelentős részüket még az országból is kitoloncolják.

A megkülönböztetés ráadásul már nem logopédiai gyakorlatok alapján megy, hanem pusztán bőrszín szerint. Az elterjedt nézett szerint ugyanis a haitiak feketék, Afrikából jöttek és a vuduban hisznek, míg a dominikaiak fehérek, Európából érkeztek és keresztények. Bárki, akinek a bőre elég sötét ahhoz, hogy haitinek nézzék, folyamatos igazoltatásoknak van kitéve.


Kolumbia láthatatlan kataszrófája

Az Internal Displacement Monitoring Centre (IDMC) nevű megfigyelő szervezet adatai szerint a Föld 38 millió belső – azaz egy adott országon belüli – menekültjéből a legtöbben szíriaiak (7,6 millióan), a második legnagyobb csoportot azonban az a valamivel több mint 6 millió kolumbiai alkotja, akinek a fél évszázada elhúzódó polgárháború és a kíméletlen drogipar miatt kellett elhagynia otthonát.


Az IDMC tavalyi infografikáján is jól látszanak már az arányok


A vérfürdőkkel telt évtizedeket lassan kezdi felváltani a béke Kolumbiában, miután a kormányerők és a gyakran gerilláknak is nevezett lázadó csoportok béketárgyalásokba kezdtek. A legnagyobb lázadó szervezet, a Kolumbiai Fegyveres Forradalmi Erők (FARC) 2014-ben egyoldalú tűzszünetet jelentett be, amelyet azonban idén tavasszal fel is függesztett, mikor a hadsereg egy légicsapásban 26 gerillával végzett. A FARC az eset ellenére továbbra is el szeretne érni egy teljes, kétoldalú fegyverszünetet.


A fegyveres konfliktusok mellett rengeteg farmert a terjeszkedő drogbandák kergettek el, hogy a földjeiken kokaint termeszthessenek. A legtöbben a vidéki, elmaradottabb területekről kényszerültek elmenekülni, így a krízis elsősorban az ország indián és afrokolumbai népességét érinti. Mivel a legalsóbb rétegeket érte a legnagyobb csapás, azok még inkább leszakadtak a társadalomtól. Nagy részük – hivatalos okmányok hiányában – kiesett a formális gazdaságból, nem tudnak iskolába járni, nem részesülnek a szociális ellátásokból.



Noha a gerillákkal folytatott harcok kezdenek alábbhagyni, a drogbandák elleni háború továbbra is tombol a latin-amerikai országban. Mivel a kormány ezidáig nem segítette komolyabban azokat, akik otthonukat elhagyni kényszerültek, Kolumbia 48 milliós lakosságának már több mint 12 százaléka számít belső menekültnek, és további 400 ezren emigráltak külföldre. Az ENSZ által Kolumbia láthatatlan krízisének is nevezett humanitárius katasztrófa mértéke pedig továbbra is csak emelkedik.


Kereszténynek lenni az Iszlám Állam viharában

Az asszír keresztények – vagy ahogy gyakran hívják őket: az asszírok – egy ősi kisebbség, akik évezredek élnek a mai Irak, Szíria és Törökország területén. Mivel az asszírok az első népcsoportok között voltak, akik áttértek a keresztény hitre, mindig is konfrontálódtak a régió túlnyomó részt muszlim államaival.


A második világháború után a Szaddám Huszein vezette Baasz Párt keményen üldözte Irak nem arab kisebbségeit, így az asszírokat is. A szír nyelv asszír vagy káld dialektusát beszélő asszíroknak azonban nem hozott a rezsim megdöntése hosszan tartó nyugalmat, hiszen a hatalmi vákuumban megjelenő Iszlám Állam minden korábbinál brutálisabban lép fel a vallási és etnikai kisebbségekkel szemben. A Szíria és Irak jelentős területeit uraló dzsihadista szervezet adóknak és a vallásgyakorlás korlátozásának veti alá azokat, akik nem az iszlám általuk követendőnek tartott válfajában hisznek. Akik nem engedelmeskednek, azokra száműzetés vagy halál vár.



Az Iszlám Állam fegyveresei gyakran támadják az asszír keresztények településeit, ahonnan százával rabolják el a nőket és a gyereket, csakúgy mint a harcképes férfiakat. A térségből a nemrég még csaknem milliósra becsült asszír népesség 60-90 százaléka mára külföldre menekült.

Azok, akik mégis maradtak fegyveres milíciákat alakítottak és a kurd pesmerga erők zászlaja alatt harcolnak az Iszlám Állam térhódítása ellen. Az iszlamisták előszeretettel hívják az asszírokat keresztes lovagoknak, ezzel utalva arra, hogy azok kívülről jött, vallási hódítók. A történészek többnyire egyetértenek abban, hogy a mai asszírok az ókoriak leszármazottai, vagyis népük már jóval azelőtt a térségben lakott, hogy az iszlám vallás egyáltalán megszületett.


A tatár történelem ismétli önmagát

A krími tatárok számára a mondás, hogy „a történelem ismétli önmagát” nagyon is valóságos. A többnyire muszlim hitű tatárokat 1944-ben Sztálin parancsára a Krím félsziget térségéből Közép-Ázsiába deportálták. Az erőszakosan kitelepített 230 ezer tatárnak közel a fele, mintegy 100 ezer ember nem élte túl a megpróbáltatásokat. A életben maradtak és leszármazottjaik csak a kilencvenes évek elején, a Szovjetunió szétesésekor térhettek vissza az akkor már Ukrajnához tartozó Krím félszigetre, ahol jelenleg a lakosság mintegy 13 százalékát teszik ki.


Az ukránokkal relatíve jó volt a tatárok kapcsolata, így a fél évszázados otthontalanságot néhány évtizednyi béke és nyugalom követte. Tavaly márciusban azonban a tatárok ismét szemben találták magukat az oroszokkal, amikor Vlagyimir Putyin egy megkérdőjelezhető népszavazást követően annektálta a Krímet. Bár Putyin egy márciusi beszédében kifejtette, hogy mennyire fontos számára a krími tatárok rehabilitációja a régióban, ez a beszéd éppen egy napra esett Reshat Ametov ukránpárti tatár aktivista temetésével, akinek a megkínzott holttestére Szevasztopoltól nem messze találtak rá.



A tatár vezetők és aktivisták gyanús eltűnései azóta csak szaporodtak, és az oroszok által támogatott paramilitáris csoportok gyakran támadnak rá a tatár kisebbség tagjaira. A Mejlis, vagyis a tatár képviselői tanács működése is teljesen lehetetlenné vált, miután annak több vezetőjét a hatóságok száműzték a Krím félszigetről, otthonaikat pedig a házkutatások során teljesen feldúlták.

Az elnyomást kulturális fronton is kiterjesztették az oroszok: a tatár médiát öncenzúrára kötelezték, melynek értelmében tilos az annektálás, elnyomás, terrorista és hasonló kifejezések használata; számos – korábban tolerált – muszlim írást pedig szélsőségesnek találtak és tiltólistára tettek. Az egyetlen krími tatár televíziós csatorna több munkatársát letartóztatták egy razzia során, felszereléseiket pedig lefoglalták.

Az Amnesty International nemzetközi emberi jogi szervezet szerint több ezer tatár menekült már el a Krímről. John Dalhuisen, a szervezet európai és közép-ázsiai részlegének igazgatója szerint a legkisebb ellenállást is gyökérében letörő orosz hatalom viszonya a krími tatárokhoz nagyjából abban merül ki, hogy vagy megszeretik a jelenlegi felállást, vagy eltakarodnak, vagy befogják a szájukat.